„Egy lépést hátrébb léptem, jólesik az új szerep” − Interjú dr. Gyurkó Szilviával egyéves pihenőidőről, munkafüggőségről és gyerekjogokról

Nem földrajzilag futott messze, csak a gondolati sémától távolodott el, amelyben élt: hogy éjt nappallá téve dolgozik. Nehéz döntés ez egy segítő életében, akinek a munkája nemcsak szakma, hanem hivatás, misszió is egyben, de bátor volt és lépett. Nem bánta meg. Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és most már szakmai tanácsadója egy pihenőév után mesélt arról, milyen emberi és szakmai történések erősítették meg a döntésben, hogy egy időre kilép a munkából, hogyan tanulta újrakeretezni az időt, érték-e meglepetések, amikor visszatért, illetve milyen tanulságokkal gazdagodott az elmúlt időszakban. Emellett persze szóba kerültek a gyerekjogok, néhány gyermekvédelmet érintő aktualitás, és az is, miben tud kapaszkodót találni, ha épp egy kicsit elvesztené a reményt.

dr. Gyurkó Szilvia, fotó: Fiala Gábor

Néhány héttel ezelőtt, január közepén jelentkeztél be a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány Facebook-oldalán, és osztottad meg a követőitekkel, hogy egy év sabbatical (pihenőév) után visszatértél a munkába. Mennyire volt a pandémia teremtette helyzet hatása ez az elvonulás 2021-ben? Vagy alapvetően készültél már rá ettől függetlenül is?

Valószínűleg a járványhelyzet nélkül is éppen itt lett volna az ideje annak, hogy teljesen kikapcsoljam a munkát. Mindenesetre biztosan megerősített a döntésben, hogy a koronavírus a mi szakmánkban csak fokozta a nyomást: gyerekek maradtak bántalmazói közegben a saját családjukban, és szinte lehetetlen volt számukra segítséget nyújtani.

A mi munkánk a személyes kapcsolatokra épül, a 2020-as év tehát rengeteg dilemmával, kétséggel telt, és a folyamatos szembesüléssel, hogyha a gyermekhez a segítő szolgáltatások nem tudnak odajutni, akkor mi az alternatíva. Ekkora presszió alatt, menet közben nagyon nehéz végiggondolni a lehetséges megoldásokat. Abszolút extrém terhelés alatt próbáltunk helytállni mi is és mindenki, aki a közösségi gyermekvédelemben dolgozik.

Azt hiszem, ennek kapcsán ütött igazán erősen szíven a gondolat, hogy vannak kérdések, amelyeket csak akkor lehet megválaszolni, ha az ember leül, elmélyed benne, utánaolvas, vagy talán éppen egy kicsit eltávolodik tőle. A mindennapi gyűrődésben erre nincs lehetőség.

Tőlünk nyugatabbra nem ritkaság, hogy a segítő és kreatív szakmák képviselői, akik folyamatosan adnak, de kevésbé tudják önmagukat tölteni, elmennek egy év szünetre. Magyarországon nem mondhatjuk, hogy ez a gyakorlat része: hogyan fogadták a döntésedet?

Szerencsés vagyok, nagyon jó közösségek vesznek körül. Egy év alatt velem nem jött szembe soha megrovó gondolat, vagy megjegyzés. Még csak értetlenséggel sem találkoztam, hogy erre miért van szükség. Igazából megdöbbentő, mennyire evidens az emberek számára, hogy a segítő szakmában mi a motiváció erre, és miért létfontosságú kilépni bizonyos időre. Miközben sajnos a nullához közelít azoknak a száma, akik ezt megtehetik.

Az emberek általában akkor állnak meg, ha megbetegszenek, ha balesetet szenvednek, nem pedig amikor még nincs nagy baj, csak érezhető az erős kifáradás vagy kiégés. Nyilván a legtöbbjüknek lehetősége sincs hasonlót kívánni.

Pedig szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy mi az az idő, amelyet például súlyos bántalmazás áldozataival összefüggően lehet foglalkozni. Körülbelül 8-9 év, mert utána, ha a feje tetejére áll az ember, akkor sem tudja ezeknek a hatásait megelőzni, hiába van szupervizora, hiába kap egyéni támogatást, mint akár én is.

Alapvetően a 20. századi ember túl sokat dolgozik; mindegy, milyen pozícióban van, a többség kizsákmányolja saját magát. Ezt tettem én is a munkafüggőség tökéletes példájaként, és éreztem, most muszáj megállni.

Gondolom, nemcsak a maximalizmus, vagy a munkától való függés miatt nehéz letenni egy évre a feladatokat, hanem éppen a segítő szakmából adódóan a lelkiismeretfurdalás is dolgozik: mi lesz nélkülem? Cserbenhagyok-e így valakit?

Persze, ez egy ördögi kör, az ember felteszi magának a kérdést: mi lesz, ha épp szükség lenne rá? Netán rossz ember leszek attól, ha kilépek? Nem feltétlenül azért, mert azt gondolod, hogy te tudod egyedül megoldani a helyezeteket, hanem mert alapvetően kevesen vagyunk a szakmában.

Az egy év alatt rájöttem, hogy a pótolhatatlanság csak illúzió. Mindig megcsinálja más, ha te épp nem vagy ott. Nyilván számomra az egy nagy luxust jelentett ebben a helyzetben, hogy volt egy csapat, akire rá tudtam hagyni ezeket a feladatokat, nem egy légüres térbe hullottak hátra, magam mögé. Rövid átmenettel léphettem ki, nem kellett fél évet arra dedikálni, hogy átadjam az ügyeimet.

Valóban úgy szálltam ki, hogy 9 hónapon keresztül semmiféle információm nem volt arról, mi zajlik a munkámban. Sokféle függőséget láttam már, és született bennem egy felismerés, hogy én is csak úgy tudok leállni, ha húzok egy határozott vonalat. Próbáltam korábban egy órával, egy nappal kevesebbet dolgozni, de nem ment. Nem véletlen, hogy a drog- és alkoholfüggőket is elszeparálják és csendes, zárt helyeken zajlik az elvonás. Rájöttem, hogyha nem drasztikus módon próbálkozom, akkor a gondolkodási sémám nem tud átállni.

Nem is léptek fel közben elvonási tünetek? Csak egyet telefonálni, csak egy emailt megírni…

Nem, és ezért szintén nagyon hálás vagyok az alapítványnak, mert semmiféle információt nem engedtek át hozzám, végig tartották a határokat, egy kis erre-arra sem kértek meg soha. Nekem pedig a személyes ügyeim elvitték a figyelmemet, és szép lassan újra tudtam tanulni, hogyan lehet élni, ha az embernek nem a munka az első és az utolsó gondolata. Tisztában vagyok vele, hogy a régi csapdáim megmaradtak, biztosan ezután is figyelnem kell majd a mértékre, de talán könnyebb lesz tudatosan működni ezen a téren.

Amikor olvastam a posztodat a pihenőidőről, mindjárt azt gondoltam, elutaztál valahova feltöltődni. De ha jól értem, maradtál itthon, a saját közegedben.

Terveztem, hogy elutazom Indonéziába, de végül ez nem történt meg. Rövidebb utakat tettem, de klasszikus értelemben vett elvonulás nem volt. Ebből a szempontból a nehezebb megoldást választottam, hiszen a saját lakásomban kellett megtanulnom használni és újrakeretezni az időt. Utólag azonban kifejezetten hálás vagyok, hogy így alakult. Talán egyszerűbb lett volna nem dolgozni Baliról, de utólag könnyebb, hogy a saját közegemben tapasztaltam meg az élményt. Ez már itt a fejemben, testemben, lelkemben: könnyebb lesz utánanyúlni, ha esetleg megint keresni kell.

Egy kisgyerek is rengeteget változik, amíg egy év múlva újra látjuk. Mi a helyzet az alapítvánnyal, amely hatéves és valahol a te gyermeked? Értek nagy meglepetések a visszatéréskor?

A Hintalovon rengeteget fejlődött, és azt látom, sokat adott a munkahelyemnek a távollétem. Mindig jól működött a partnerség a szervezetben, mégis úgy érzem, a kollégáim nélkülem határozottabban megtalálhatták a saját hangjukat. Magabiztosággal, szakmailag megerősödve vártak vissza. Ért persze meglepetés, van, ami más irányba ment el, mint képzeltem, de ez számomra üdítő, nagyon szeretem, amit csináltak ebben az egy évben. A távollétem alatt két vezetővel működött a Hintalovon, és ez a tandem felállás nagyon bevált, ezért továbbra is megmarad. Nem vezetőként, hanem szakmai tanácsadóként jöttem vissza, ha kérdésük van, tanács kell, vagy csak egy összenézés: itt vagyok.

Ezenkívül az alapítványban zajló képzések terén vannak feladataim. Még fél évig heti egy napot dolgozom, nem vetem bele rögtön magam a munkába, nagyon jó most erősebben jelen lenni a családomban. Úgy érzem, a fókuszom sokat változott.

Már nem az egyéni ügyek megoldása mozgat elsősorban, inkább az, hogy segítsem az embereket a gyerekjogok megértése kapcsán. Egy lépést hátrébb léptem több szempontból, de jólesik ez a szerep. A sürgetettség érzését pedig talán sikerült elhagynom.

A gyermekvédelem és a gyerekjogok terén sajnos nem ért hasonló öröm a viszontlátáskor. Egy év alatt nem léptünk előre, sőt! Úgy érzem, a szakemberek mára az egész szerkezet tetejét puszta kézzel tartják, hogy össze ne dőljön.

Az elmúlt egy évben mintha a közösségi médiában is többet feltűnt volna maga a Hintalovon, vagy épp „a gyerekjog világnézet” hashtag. Többször látok együttműködést ismert emberekkel az Instagramon. Hogy tapasztaljátok, ez a fajta kommunikáció megteszi a hatását, elértek olyanokhoz, akiket egyébként nem biztos, hogy meg tudnátok szólítani?

Izgalmas látni, hogy az alapítvány körül, amely hat évvel ezelőtt valóban nulláról indult, mára alakult egy szemmel látható közösség. Úgy kell ezt elképzelni, mint koncentrikus körök sokasága: akad, aki nagyon szorosan itt van körülöttünk, más egy-egy dolog mellé áll oda. Mindig olyan közszereplőket kérünk fel, akikről azt gondoljuk, hogy alapvetően egy irányba nézünk, de persze mások is használják az alapítvány szlogenjeit, állást foglalnak egy-egy ügyben.

Ezzel kapcsolatban abszolút megengedő vagyok:

a 21. században kritikai gondolkodás nélkül nem lehet tartalmat fogyasztani, tehát abban hiszek, hogy nemcsak a posztoló, de az olvasó felelőssége is, mit lát meg egy-egy üzenet mögött.

Minden ügynek vannak fokozatai: a Greenpeace nem biztos, hogy a legvalidabb posztnak érzi, ha a szelektív hulladékgyűjtéssel dicsekszünk. A környezetvédelem legmagasabb fokán ugyanis már az a valódi elv, hogy ne vedd meg a műanyagot. Csak a szükséges rossz, hogy válogatod. Mégis valószínűleg ennek ellenére úgy fekszenek le a nap végén egy hasonló megnyilvánulás után, hogyha nem is tökéletes módon, de legalább ma is szóba került maga az alapprobléma.

Valahogy én is így vagyok ezzel. Előfordul persze, hogy izgalommal, netán egy kis gyomorgörccsel várjuk, adott influenszer éppen milyen kontextusba helyezi egy-egy mondatunkat; de egyébként, ha valamiről azt érezzük, nem teljesen tiszta ügy, mindig megkeressük az illetőt. A párbeszédben nagyon hiszek: nem biztos, hogy mindenki elsőre érti meg a lényeget, meg kell adni azt a bizonyos következő esélyt.

Amikor elindítottuk az alapítványt az egyik legfőbb célunk volt, hogy a gyermekvédelemnek az egész komplexitása megjelenjen a mainstreamben, illetve ne csupán jogszabályokat, hanem egy teljes nézőpontot jelentsen. Ebben mindenképp nagy segítség mindenki, aki nyitott arra, hogy gondolkodjon róla.

Említetted: neked is van szupervizorod, aki segít kezelni a szakmádból fakadó emberi terheket. A Hintalovon Alapítványnál működik kialakult rendszer a dolgozók támogatására?

Ezt a munkát olyanok tudják jól végezni, akik jól vannak. Nem képviselnénk hitelesen ezt a hitvallást sem a szakma, sem mások felé, ha nem foglalkoznánk vele kiemelten. Nálunk már komoly szűrő működik azzal kapcsolatban is, hogy kit veszünk fel. Nagyon sokan jönnének úgy dolgozni a gyermekvédelembe, hogy saját maguknak van szüksége segítségre. Nekünk pedig igazán figyelmesen kell monitorozni, kinek a története tart olyan megdolgozottsági szinten, ami már nem befolyásolja őt a döntéseiben. Illetve mellettük persze érkeznek azok is, akiknek nincs hasonló tapasztalatuk, teljesen más a motivációjuk. Tudom, ma ez is luxusnak számít: egy gyermekotthon vagy egy gyermekjóléti szolgálat nem biztos, hogy hasonló attitűddel válogathat a jelentkezők közül.

Ami pedig a dolgozók támogatását illeti, a kezdetektől fogva csoportos és egyéni szupervíziókat biztosítunk, lehetőség nyílik coachingra, szakmai megbeszélésekre, intervíziókra. Itt minden elérhető, amit csak a segítő szakma mögé lehet tenni, sőt egyes foglalkozásokon belül kötelező is. Hiszen nem mindig fogalmazódik meg a szükség az emberben, miközben amikor megérkezik a támogató közegbe, érzi, hogy jólesik, valójában kell neki. Amikor nap mint nap a szexuális erőszak, a bántalmazás, a visszaélés áldozataival beszélsz, dolgozol, találkozol, akkor muszáj valami szelepet találni, hogy minden tapasztalás a helyére kerülhessen.

Lassan öt éve beszélgettünk utoljára, akkor 2018 tavaszán, a 2017-es éves jelentésetek is szóba került, amely szerint abban az évben 400 százalékkal nőtt a szexuális visszaélések megjelenése a médiában. A metoo mozgalom talán ekkoriban járt a csúcsán, a hatása pedig úgy tűnik, nem múlt el és egyre többen mernek kiállni, segítséget kérni. Legutóbb Szilágyi Liliána úszónő tette meg ezt a bátor lépést, aki beszélt arról is, hogy a Hintalovon Alapítvány segítségével tudott felkészülni a nyilvánosság előtt való megszólalásra. Hogyan tapasztaljátok: az említett mozgalom, a médiában való nagyobb hang elért az emberekig? Erősebb az érzékenység azok között, akik nem érintettek? Vajon az egyén szintjén nagyobb lett a megértés, vagy legalább a szándék a megértésre?

Az biztos, hogy a toleranciaküszöb folyamatosan változik, és az említett történések hatására összehasonlíthatatlan a 20-25 évvel ezelőtti határokkal, mind a verbális, fizikális erőszak, vagy a szexuális bántalmazás tekintetében. Azonban a változás egy nagyon-nagyon lassú társadalmi folyamat, amely sok szempontból felülről vezérelt, de a gyakorlat nem azonnal alakul az elmélethez. Egy ideje kimondták például a zéró toleranciát, de ez nem feltétlenül valósul meg jelenleg, annak ellenére, hogy afelé haladunk.

Sok minden újdonság ezen az úton, amely a megértéshez vezet: például, hogy az áldozatiság egy szubjektív élmény. Tanulnunk kell elfogadni, hogy az érintett megélése, az a sajátja. A tények feltárhatóak, vizsgálhatóak, de a hozzájuk kapcsolódó érzéseket nem lehet, nem szabad kétségbe vonni.

Az áldozati jelenségek mögé látni: ezt tanulja most sok társadalom. Talán a holokauszttal kezdődött, hogy tömegesen előkerültek egyéni áldozati sorsok, szubjektív módon elmesélt bántalmazás történetek, nem csupán a tömegek szenvedése jelentette a nézőpontot. Ma, amikor a média alapvetően a storytelling eszközére alapoz, abszolút előtérbe kerül ez a fajta szubjektív attitűd, miközben ennek nemcsak előnye, de hátránya is van. Hiszen az is a szubjektivizálás része, hogy a szemlélő szerepben lévők azt mondják: én is találkoztam vele, én is úsztam nála, én nem láttam ilyennek, velem nem történt meg, tehát vele sem történhetett.

A bántalmazást nagyon nehéz megérteni, mert hatásmechanizmusát tekintve rendkívül komplex jelenség: a bántalmazó nem 24 órában bántalmazó, az áldozat pedig több annál, mint a saját áldozattörténete.

Azt tapasztalom: a tolerancia szintje valóban alacsonyabb, azaz érzékenyebbek az emberek ezekre a témákra. Él a válaszigény is bennük, és szeretnének is tenni valamit (ha már eljutottak oda, hogy látják, ami történt, az nincs rendben), azonban a könnyű és érthető módját keresik ennek, ami ebben az esetben sajnos nem működik. Ezért sokszor a nagyobb érzékenység dühös reakciót szül („akkor semmisítsük meg”, „akkor okozzunk neki fájdalmat” stb.), pedig tudatosítanunk kell: ez csupán az agresszió áttranszformálása máshová, de minőségében nem különbözik tőle.

Az egyetlen kulcs, ami előrébb visz ebben a társadalmi folyamatban, az az empátia. Viszont a jelenlegi közhangulatot tekintve nem biztos, hogy társadalmi szinten ez egy könnyen előásható érzés.

Talán ezzel kapcsolatban látunk azért pozitív példákat, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy a fiatalok tájékoztatása, informálása előre visz. Például a gimnazista fiúk esete, akik megvédték az osztálytársnőiket egy tanártól és álprofillal buktatták le a kiskorúaknak szexuális üzeneteket küldő férfit. Ez az eset jól példázza, hogy alakul egy generáció, akik már tisztában vannak azzal: nem kell csöndben maradniuk. Még ha aztán érthetetlen módon ők is fegyelmit kaptak…

Itt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen jellegű lebuktatási kísérletekre  gyerekeknél általában kényszerhelyzetben, végső megoldásként kerül sor.

Az, hogy ezeknek a fiúknak meg kellett védeni a lányokat egy kamuprofillal, nekem azt üzeni: nem volt körülöttük egy támogató, felnőtt közeg, aki hitt nekik, akitől valódi segítséget kaptak volna.

Ebben az ügyben sok, másfajta feszültség is mozog, kicsit úgy érzem, attól is félnek egyes tanárok és intézmények, hogy általánossá és elfogadottá váljon: a gyerekek „buktatják le” azokat, akik megengedhetetlen dolgokat művelnek az órákon, meg azon kívül. Tudjuk, hogy sok ügy marad rejtve. A gyerekek megalázása, a verbális erőszak, testi fenyítés, érzelmi zsarolás, és másfajta határátlépések is történnek, amelyek jelenleg következmények nélkül maradnak. Ez Pandora szelencéje: ha kinyílik, nagyon sok megoldandó kérdéssel kellene szembenézni. Szerintem egyébként csak idő kérdése, hogy ez a szellem végképp kiszabaduljon a palackból.

Számos programmal dolgoztok, nemcsak a problémák megoldásáért, de a megelőzésért is. A digitális világ útvesztői, a bullying, a szexuális erőszak megelőzését segítő edukáció mind tetten érhető az alapítványnál. Utóbbihoz kapcsolódik a Yelon, amit úgy tapasztalom, pár év alatt széles körben megismertek.

A Yelont valóban sokan ismerik, mégis nagy dilemma elé állít bennünket. Ez az oldal a szexuális edukáció jegyében készült, mégpedig kamaszoknak, kiskamaszoknak, azzal a céllal, hogy a mai gyerekek ne pornótartalmakból tájékozódjanak. Egy biztonságos helyet akartunk, ahol bármilyen témával kapcsolatban keresgélhetnek, és minőségi információt is találnak az érintettek. Számomra ez azért volt különösen fontos, mert 9 éven keresztül dolgoztam az ESZTER Alapítványnál, ahol a szexuális bántalmazást elszenvedők rehabilitációja zajlott.

Ott többszörösen belém égett az a pillanat, amikor a szülő szembesült vele: éppen a tabusítás, hallgatás− amellyel a mindennél jobban szeretett gyermekét próbálta megóvni a szexualitástól, − eredményezte, hogy a gyermekével hosszú időn keresztül vissza tudtak élni.

A munka során gyakran megfogalmaztuk: ha lenne minőségi szexuális edukáció, akkor sokkal több hasonló ügyet meg lehetne előzni.

A Yelonnak ez az előzménye, de egyelőre nem érünk el vele mindenkit, akit szeretnénk. Nagyon egyszerűen megfogalmazott, sok-sok képpel illusztrált oldalról van szó, mert azt akartuk, hogy tényleg mindenki számára érthető legyen. De a fiatalok kevésbé fogyasztanak hasonló, lexikális alapú tartalmat a neten vagy az appokban. A nemzetközi színtéren megjelenő külföldi projektek ugyanezzel a problémával küzdenek.

Hogyan érzékelitek, melyik most a legnépszerűbb programotok?

A NEMECSEK Programunk egyre nagyobb teret kap: ez óvodák, iskolák és gyerekekkel foglalkozó szervezetek gyermekvédelmi programjaként indult, a sport is szerepet kap benne, de például a bullying esetek megelőzésével és kezelésével kapcsolatban is adunk az intézményeknek támogatást. Ezek a megkeresések egyszerre reményt keltőek és világítanak rá a problémára, amellyel kapcsolatban már hat éve minden egyes éves jelentésünkben rángatjuk a vészcsengőt.Mégpedig, hogy egyre nagyobbra nyílik a magyar társadalomban az olló, ha az elérhető szolgáltatásokat, a gyerekek általános jóllétét, és a gyerekekkel foglalkozó felelős felnőttek munkakörülményeit, lehetőségeit nézzük.

Minket általában onnan keresnek meg, ahol eleve él egy érzékenység, ők akarnak tovább segíteni. De közben egyre messzebbre szakadunk azoktól az intézményektől, ahol az alapvető empátia is hiányzik a falak közül.

Fontos megérteni: a gyerekek nem a jövő, ők a jelen. Ami most történik velük, az fog beléjük ivódni, jó eséllyel az lesz a mintázatuk egy életen át.

Sok a kétség, ezért hatalmas elköteleződés és támogatás, valamint hosszú-hosszú idő kellene a rendszerszintű változáshoz. Az egyén szintjén viszont látunk szép történeteket, egyelőre ebbe tudunk kapaszkodni. Hátha egyszer csak a sok kicsiből megszületik a kritikus tömeg és idővel átfordulnak a dolgok társadalmi szinten is.