Az állítás, hogy a gyermek maga a jövő, nemcsak érzelmi síkon, de társadalmi szinten egyaránt érvényes. Mégis miként fonódik össze és hol választódik el szülő és társadalom felelőssége? Hogyan működnek a gyerekjogok napjainkban? Mit jelent valójában a minőségi idő? Mi kellene ahhoz, hogy felnőjön egy generáció, amelynek már természetes: a gyerekjog világnézet? Éppen, ahogy azt a Hintalovon Alapítvány mottója megfogalmazza. Az alapítóval, dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértővel beszélgettünk a 2018 áprilisában publikált, 2017-es évről készült gyermekjogi eseményeket összefoglaló jelentés apropóján.
Az ember azt hinné,− mivel az elmúlt évszázadokban sokat javult és egyre pozitívabb lett a gyerekkorról való gondolkodás, illetve a gyerekekhez való attitűd,− hogy napjainkban a gyerekjogokat tekintve bizonyára minden jól működik. De a múlt évről szóló jelentést olvasva ez korántsem igaz… Hogy lehet ez?
A megítélés össztársadalmi szinten valóban sokat változott, ahhoz képest, mint amikor a gyerekekben az ördögöt látták megtestesülni. Fontos érteni azonban, hogy a mai napig nincs egységes viszonyulás a gyerekekhez és a gyerekkorhoz se társadalmi, se családi szinten.
Valószínűleg nem a maga a gyerekkor alakult át, hanem az érzékenységünk tolódott el. Sokkal szenzitívebben reagálunk dolgokra, amelyek régen természetesek voltak. Mára egyértelmű, hogy az első 18 évünk rendkívül meghatározó: ettől függ, felnőttként milyen belső erőforrásokkal dolgozunk, milyen a mentálhigiénés állapotunk, miféle megküzdési stratégiákkal jutunk túl a nehézségeken.
Az ellentmondás, amit említettél, abból adódik, hogy
a legtöbben csak szavak szintjén köteleződnek el a gyerekek mellett, a tettek, a pénzbeli erőforrások, a valódi megmozdulások hiányoznak.
Nem beszélve arról, hogy számos láthatatlan gyermekcsoport él köztünk: például a speciális nevelési igényű, a fogyatékkal élő, a családjukon kívül nevelkedő, a mélyszegénységben létező, vagy épp a meleg gyerekek.
Ebből úgy tűnik, mindenkori probléma a politikai felelősségválás hiánya.
Az elmúlt évtizedek komoly hátralékot halmoztak fel a gyerekjogok tekintetében, ezek pedig mind számokkal igazolható, objektív hátrányok. Kezdve a gyerekorvoslás kapacitáshiányától, az oktatási rendszer folyamatos átalakításán át, a mentálhigiénés gondozás problémájáig. Minden kormány négyéves ciklusokban gondolkodott, a rendszerváltás óta nem történt valódi, hosszú távú stratégiaváltás. A változtatás általában a jogszabályok átalakításában merült ki gyakran egy-egy botrányra reagálva, és csak a felszínt érintette. Ennek egyik jele, hogy a gyermekvédelmi törvény a legtöbbet módosított jogszabály.
Sokkoló adat, amely régóta nem változik, hogy a 10–14 éves korosztályban évente 25–30 gyerek vet véget az életének. Hol veszti el a rendszer ezeket a gyerekeket, és mit lehetne tenni, hogy a segítség időben elérjen hozzájuk?
Az országban összesen 40 gyermekpszichiáter működik, ez pedig hihetetlenül kevés szám, amely nem tudja kiszolgálni az igényeket. Nem csoda, hogy sokszor már a diagnózisnál elakad az ügy: az illetékes bizottság inkább nem ad nevet a bajnak, mert a hálózat egyszerűen már nem tudná ellátni az érintettet. Így a mentális problémával küzdő, kábítószeres vagy épp depressziós kamaszt beleengedi a nagyvilágba. Ő meg – főleg egy szegregált helyen – nem talál kiutat. A megfelelő ellátás mellett persze hasonlóan fontos lenne a prevenció.
A hazai rendszer sajnos hajlamos megfeledkezni arról: a gyereknek nem csak teste, lelke is van, amelyet az eszéhez képest legalább annyira fontos (vagy még fontosabb) fejleszteni, ápolni. Nem a Pitagorasz-tétel rovására, hanem amellett például.
Jelentős pénzügyi erőforrást igényelne rendbe tenni a helyzetet, de fontos lenne átlátni, hogy ez mindenképp befektetés. A jó állapotban lévő felnőtt nyereség az államnak, a rosszul lévő kiadás. Értsük meg: össztársadalmi igény a gyerekekre fordított minőségi idő.
Lefogadom, hogy a mai anyák és apák nagy része heti szinten hallja ezt a kifejezést, mégsem biztos, hogy egyértelmű számukra, mit jelent. Te hogyan fogalmaznád meg a minőségi idő lényegét?
Tapasztalom, hogy sok a tévedés ezzel kapcsolatban. Számos példát láttam arra, amikor a felnőttek minőségi időn a megvásárolt időt értik. De hiába csillog-villog, hiába újdonság, hiába drága valami, ha hiányzik az odafigyelés.
A minőségi idő, amikor nemcsak egy légtérben vagyunk, hanem együtt is létezünk: egymásra koncentrálunk, az egymás felé kifejezett szükségletekre reagálunk. Ez lehet közös játék, de csakis az, amikor a felnőtt tényleg legózik, és nem a telefonját nyomkodja a szőnyeg szélén ülve.
Vagy épp lehet közös főzés, házimunka, ami közben beszélgetünk, összeér a tekintetünk és nem vonja el semmi más a gondolatainkat.
Szülő és társadalom felelőssége, feladatai nem csak a minőségi idő kapcsán találkoznak. Mi a helyzet az olyan túlhevült vitákkal, mint például a szurikáta-ügy? Érdemes-e felhozni a nevelés kérdését a hasonló botrányok kapcsán? Vagy nagyobb halmazban kell gondolkodni?
Ahogy látom, ezek az esetek valójában mást hoznak felszínre: a rengeteg indulatot és erőszakot, amely sajnos összekapcsolódik a gyerekkorral, a gyerekneveléssel is. A verés létjogosultsága vagy az olyan elgondolások, minthogy a gyermeket minél borzalmasabb dolgoknak kell kitenni, hogy túlélje a gyerekkorát, mind előkerülnek ilyenkor. A hasonló ügyek pontosan azt a felszínt bolygatják meg, amelyről az elején beszéltem: a szavak szintjén való elköteleződést. Azt, amely kimondott mondatokkal elismeri a gyermekkor jelentőségét, miközben a mélyben sok másféle véleményt rejt.
A legszomorúbb, hogy nincs hivatalos reakció: nem hangzik el sem a gyermekvédelemtől, sem politikai oldalról hivatalos állásfoglalás. Pedig e nélkül nem is várható érdemi párbeszéd. Ezek a botrányok felrobbant bombák, amelyek végén ott volt a gyutacs, és mindegy hova helyezték őket elővigyázatosságból, előbb-utóbb összeálltak a körülmények, hogy belobbanjanak.
Az idei legnagyobb lobbanást talán a #metoo hullámhoz társíthatjuk. A jelentés külön kitért rá, hogy a szexuális bántalmazásokkal kapcsolatos médiamegjelenések száma 400 (!) százalékkal nőtt. Hogyan segít az előrelépésben, ha a sajtó felkap egy témát?
Ha sokat beszélünk egy problémáról, az mindenképp növeli a társadalom érzékenységét. Ennek hatására pedig csökken a látencia, a rejtve maradás: a #metoo áradat is éppen ezt igazolja. Sorban léptek elő az áldozatok, akik a médián keresztül szembesülhettek azzal, hogy a történetük nem egyedi, ami nagyban segíti a rehabilitációt, a feldolgozást.
A szexuális bántalmazás kapcsán is sokszor felmerül: a gyerekeket minél előbb, minél világosabban meg kell ismertetni a jogaikkal, amit nagyban segítene, ha intézményi keretek között működne hasonló képzés. Mit tapasztaltok: együttműködőek -e a magyar oktatási intézmények azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek megismerjék a gyerekjogokat? Van-e hasonló közös projektetek bármilyen intézménnyel?
Sokat járunk iskolákba gyerekjogokról előadni, beszélni: ez fontos része a munkánknak. Igyekszünk ezekben az esetekben nemcsak a gyerekekkel kapcsolatba kerülni, hanem a pedagógusokkal is, hiszen csak akkor van igazán értelme ennek a munkának, ha mindenki hall a jogokról. A rendszerszintű együttműködés azonban nem könnyű. Most indult egy projektünk, amelynek keretében iskolai gyerekvédelmi irányelvek protokollján dolgozunk. Nagyon izgalmas feladat és igazán hiszünk benne, hogy segítség lehet, mert nem eseti jellegű beavatkozást jelent, hanem rendszerszintű változtatást feltételez. Arra összpontosít, hogy mindenki számára elfogadható, szerződésszerű szabályokat alkosson egy-egy iskola.
Tisztában kell lenni azzal, hogy bármilyen erős a jó szándék, „sötét lovak” mindig lehetnek a rendszerben. Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy a kiskorúak tudják jelezni a visszásságokat.
Jelenleg több egyházi iskolával, nyári sulikkal, táborokkal dolgozunk a projektben, illetve szeretnénk bevonni minél több alapítványi iskolát is.
Beszéltünk társadalomról, oktatásról, szülőkről. De vajon milyen módon kapnak szót az alapítványotoknál maguk a gyerekek?
Nálunk alapelv, hogy semmilyen projektet nem csinálunk gyerekek nélkül. Mégis ami kifejezetten rájuk íródott az a gyermekjogi követ programunk. Ennek keretében kortárs gyerekek kapnak lehetőséget arra, hogy hangot adjanak a gyerekjogokkal kapcsolatos véleményüknek. Tizenöt különböző iskolából érkeznek hozzánk a gimnazisták, akik egy éves képzés keretében tanulnak a jogaikról, nem csak elméletben. Sokféle helyszínen járunk velünk a Szőlő utcai intézettől kezdve az Ombudsmanig. Szeretnénk, ha számukra – és talán az utánuk jövő generációk számára – természetes lenne, hogy a gyerekjog nem jogosultság, jogszabály vagy jogosítvány. Hanem, ahogy a mottónk vallja: világnézet. Érzékenység, odafigyelés, nyitottság. Ez pedig mindannyiunkban meglehet.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.