„Nincs mintánk arra, hogyan kell gyereket nevelni egy szabad társadalomban” – Interjú Szél Dáviddal

Szerző: | 2019. 08. 15. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 14 perc

A gyerekek szabadsága egy nagyon komplex téma, ami nem csak arról szól, hogy mikor és mekkora önállóságot adunk nekik. A gyerekek szabadsága összefügg a szülők szabadságával, az önismerettel, a kommunikációval, a múltunkkal, az oktatási rendszerrel és még rengeteg tényezővel. Ami biztos, ekkora szabadság és jólét soha egyetlen generációnak sem adatott meg korábban. Szakértőnk szerint azonban nagyon nem mindegy, szülőként hogyan és mekkora dózisban adagoljuk. Szél Dávid, tanácsadó szakpszichológussal, az Apapara és a Túl a parán című könyvek szerzőjével arról beszélgettünk, hogy a családok, szülők, gyerekek hogyan is vannak a szabadsággal. A válaszok sokkal messzebbre és mélyebbre vezettek, mint gondoltuk volna… Interjú.

Szél Dávid (Fotó: Sorok Péter)

„Jaj, mit aggódsz már annyit. Az én időmben biztonsági öv sem volt, mégis felnőttünk valahogy!” Olyan mondat ez, amit, vagy amihez hasonlót sok, kétségek között vergődő szülő kap meg akkor, amikor a gyerek szabadságáról, önállóságával kapcsolatos döntést kell hoznia. Pszichológusként, apaként hogy látod ezt?

Bár tény, hogy van egy ilyen tendencia, de szerintem teljesen értelmetlen összehasonlítani a régi időket azzal a világgal, amiben most élünk. Annyira más minden… A biztonsági öves példánál maradva: ma sokkal több autó van az úton, és sokkal gyorsabban lehet velük menni, mint régen. Én 31 évvel ezelőtt a Körtér környékéről egyedül jártam iskolába első osztály második félévétől, de ezt a saját gyerekemnek már nem engedném meg, mert nagyjából százszor akkora a forgalom, mint akkor.

De közben látom, és a saját bőrömön tapasztalom azt is, hogy nincsenek könnyű helyzetben a szülők, mert miközben kétségek gyötrik őket, hogy mikortól és mennyi időre jó ötlet elengedni a gyereket mondjuk egy táborba, addig nagyon választásuk sincs, hiszen a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy egész nyáron otthon maradjanak a gyerekkel.  Menni kell dolgozni…

Ez egy sakk-matt helyzet. Mi az, amit ennek ellenére tehet a szülő?

Éppen emiatt lenne óriási jelentősége annak, hogy már előzetesen kiépítsünk egyfajta tudatosságot a gyerekekben – tudja, kihez fordulhat, hogyan kérhet segítséget, ha baj van. Ez csak akkor lehetséges, ha rendszeresen beszélgetek vele arról, hogy mi az, ami megtörténhet, és mi az, ami nem fordulhat elő. Például, ha focizni megy, benne van a pakliban, hogy lesérül, de ha valaki szánt szándékkal megüti, az nem oké. Ha valami hasonló mégis megtörténik, akkor fontos, hogy addigra rendelkezzen elegendő információval, és ez által képes legyen felismerni, ha valami nincs rendben körülötte, vagy azzal, ahogy bánnak vele.

Segít, ha átbeszéljük vele a praktikus részleteket, azt hogy meddig tart a tábor, vagy egy nap a suliban, mik a szabályok, el lehet-e jönni menet közben, ha ezt szeretné, akkor ezt kinek kell jeleznie stb. Ez már önmagában adhat egy biztonságérzetet.

Csak sokszor az a probléma, hogy – éppen ennek a tudásnak a hiányában – a gyerek nem ismeri fel, hogy az, ami történik vele nincsen rendben. Emiatt méltatlan vagy kiszolgáltatott helyzetekben azt érezheti, ő a probléma okozója, és vele nincs rendben valami – ami könnyen szorongásba, bűntudattal teli, nehéz érzésekbe fordulhat. Ezért van nagy felelőssége a szülőknek, mert ezekre a helyzetekre ők tudják felkészíteni a gyerekeket. Ehhez viszont az kell, hogy a szülők ismerjék a gyereküket, és sokkal többet beszélgessenek velük.

Úgy látod, hogy ez az alapprobléma? Nem beszélgetnek eleget a szülők és a gyerekek?

Nemcsak nem beszélgetnek, de szinte alig ismerik az szülők a saját gyerekeiket. De fontos hozzátenni, hogy ez sokszor nem rajtuk múlik! Sőt, úgy látom, hogy ez manapság tulajdonképpen luxusnak számít. Ne felejtsük el, hogy ma az ország 30%-a létminimumon, vagy alatta él, de van egy olyan adat is, ami szerint majdnem minden második gyermeket nevelő család a létminimum alatt él. Ha valaki 10-12 órát dolgozik egy nap azért, hogy egyáltalán enni tudjon adni a gyerekének, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha kevés idő jut arra, hogy az emberek megismerjék magukat, és megismerjék a gyereküket.

Tisztában vagyok vele, hogy amit én ebben a kérdésben ideálisnak gondolok, az egy nagyon szűk társadalmi csoport számára elérhető cél. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok szülő simán megengedhetné magának, hogy kevesebbet dolgozzon, csak túlságosan ragaszkodik egy bizonyos, az indokoltnál talán magasabb egzisztenciához. Érdemes időről időre mérlegelni, hogy hol és mit lehet egyszerűsíteni annak érdekében, hogy – akár azon az áron, hogy valamivel kevesebbet keresünk – több időt tölthessünk együtt a családunkkal.

Ha már ezt szóba hoztad… Mi a helyzet a szülők szabadságával? Ha a gyerekekkel sincs idő beszélgetni, akkor meg se merjük kérdezni, hogy a szülőknek mennyi (minőségi) idejük marad egymásra és magukra…

Igen, ezen a téren is nagyon nagy egyenetlenségek vannak, pedig iszonyú fontos lenne, hogy kettesben és egyedül is tudjanak a szülők minőségi időt tölteni. A kiegyensúlyozott működés alapvető feltétele lenne az, hogy ez mindenkinek járjon – mint például a skandináv országokban, ahol a törvényi intézkedéseknek és a szolidaritáson is alapuló kultúrának köszönhetően mára kialakult egy egyenlőbb, emancipáltabb társadalom.

Az, hogy ez tőlünk még nagyon messze van, a GYES-nek is „köszönhető”. Ma már elég széles körben ismert, hogy ez nem egy pszichológiai modellre épült, hanem egy társadalompolitikai döntés volt – ami kitermelt egy csomó pszichológust, és ezzel együtt kitermelt egy családmodellt is, aminek az a lényege, hogy az anyának otthon kell maradnia. De ezt valójában nem indokolja semmi.

Ahhoz, hogy ez változzon, és a szülőknek (akár az apáról, akár az anyáról van szó) ne legyen bűntudata akkor, amikor együtt vagy külön-külön elmennek pihenni, vagy visszamennek dolgozni, a nálunk hagyományosnak tekintett családmodellnek, és az oktatási rendszernek is drasztikusan át kellene alakulnia.

Csak hogy egy példát mondjak: ha már az óvodától kezdődően nem úgy rendeznénk be a szobát, hogy ha van huszonnégy fiú és négy lány, akkor több lesz az autó és kevesebb a konyha, hanem az lenne a kiindulási pont, hogy van minden, és a gyerekek választhatnak, hogy mivel szeretnének játszani. Ha az emancipáció elindulhatna az óvodában, akkor később éppen olyan természetesnek élné meg az anyuka a szabadságot, mint ahogy az apuka azt, hogy a konyhában van. De jelenleg az van, hogy mindenkinek kell dolgoznia ahhoz, hogy megéljen a család, és még így is az anya csinál szinte minden házimunkát, beleértve az érzelmi házimunkát.

A beszélgetés közben is, és az írásaidban is gyakran említed, milyen fontos, hogy a gyereket ne csak önmagában lássuk, hanem egy rendszer részeként, ahol az ő szempontjai mellett jelen van még rengeteg más szereplő, és az ő szempontjaik is. Ebben a rendszerben mekkora jelentősége van a múltból hozott transzgenerációs mintáknak, annak, ahogy a gyerekek szüleinek a szülei, a nagyszülők és az ő felmenőik megélték a gyerekkorukat?

Igen, ennek a kérdéskörnek van egy nagyon erőteljes társadalomtörténeti vetülete, ami a mai napig érződik. Iskolás gyereket nevelő apukaként is azt tapasztalom, hogy bizonyos mintákat képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni, zsigeri szintem benne van az oktatási rendszer összes szereplőjében – beleértve a gyerekeket is – hogy „jaj, mi lesz, ha kiderül, akkor majd biztosan kikapok”.

Ez azért hatalmas probléma, mert egyébként is nagyon nehéz felületet találni arra, hogy a gyerekek őszintén beszélhessenek az érzéseikről, vagy arról, hogy mi történt velük, és ezek a múltból hozott reflexek csak tovább erősítik azt a sajnos nagyon jellemző és kártékony tendenciát, hogy ami az iskola falain belül történik, az nem derül ki otthon, és ami az otthon falai között történik, az nem derül ki az iskolában.

Nyilván ennek vannak előzményei: még a ’70-es évek végén sem lehetett mindenről beszélni, és a 30-40 éves – tehát most gyereket nevelő – korosztály szülei még ebben szocializálódtak. Ők azok, akik végigcsináltak egy II. világháborút, egy 56-ot, évekig éheztek, különböző diktatúrák árnyékában, folyamatos félelemben éltek, és egészen más fogalmaik voltak a szabadságról, nem is nagyon élhették meg azt.

Ehhez képest, most itt van ez a generáció, akik olyat tapasztalnak, amit soha senki korábban, sem nálunk, Magyarországon, sem az emberiség történetében. Soha nem volt még ekkor a jólét, és ennyire szabadok sem voltak az emberek. Az már egy másik kérdés, hogy ebbe most belerondít a klímakatasztrófa.

De az említett okokból a mi szüleink, és a 30-40-es korosztályhoz tartozó szülők sem tudják, hogyan kell ebben a szabadságban élni, és emiatt nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni. Nincs minta arra, hogy hogyan nevelj gyereket egy szabad társadalomban, és emiatt teljesen más alapokról indulnak a fiatalok, mint mondjuk egy nyugati országban, ahol kultúrája van annak, hogy az ember mit kezd a szabadságával.

Ehhez képest, vagy éppen emiatt az oktatási rendszerben nonstop szabályok közé vannak szorítva a gyerekek – óvodában azt tanulják, hogy ezt már nem lehet, mert az iskolában nem fog beleférni, általános iskolában azt, hogy mi az, amit ne csináljanak, mert az a gimnáziumban már elfogadhatatlan. Aztán egyszer csak ott találja magát a felsőoktatásban, ahol szabadon felveheti az óráit, rá van bízva, hogy bejár-e, mikor tanul; rászakad a szabadság és az önállóság, csak éppen nem tud vele bánni, nem tud vele mit kezdeni.

Mit tehetünk annak érdekében, hogy megtanítsuk a gyereket arra, hogy jól és felelősen bánjanak a szabadságukkal? Mert azért a gyerekekre jellemző az is, hogy nagyobb szabadságot szeretnének, mint amekkora feltétlenül indokolt lenne…

Ebben a kérdésben szerintem két dolgot érdemes hangsúlyozni. Egyrészt azt, hogy a gyerek kora nem azonos az érettségével. Attól, hogy a szomszédban a nyolc éves Tomika gond nélkül végigcsinál egy ottalvós egyhetes tábort, nem jelenti azt, hogy az én ugyanilyen korú gyerekem is készen áll rá, és viszont. És akkor itt megint beúszik a kérdés, hogy mennyire ismerem a gyerekemet, tudom-e, mire képes, hol vannak a határai… És ha tudom, elfogadom-e.

Másrészt ezekben a helyzetekben valahogy azt kellene implicit módon megtanítani a gyereknek, hogy jogaik és kötelezettségeik is vannak, és a döntéseknek következményei is.

Abban a kérdésben, hogy mekkora szabadságot vagy önállóságot adok a gyereknek, talán ott érdemes keresgélni az egyensúlyt és az illeszkedést, hogy a szülő bizalma hogyan aránylik a következményekhez. Szülőként bíznom kell a gyerekemben, de azzal is tisztában kell lennem, hogy ha a döntést rá is hagyom, a következményekkel járó felelősség az enyém, tehát az valójában nem a gyerek döntése, hanem az enyém. Más a helyzet, ha ő viseli a következményeket, akkor annak minden felelősségével együtt a döntés is lehet az övé.

Ha például nem akarja megírni a házi feladatot, akkor annak a következményeit ő fogja viselni, viszont ha ki akar maradni az iskolából, akkor az már rám nézve is következményekkel járhat. És ahogy egyre idősebb és érettebb lesz, úgy szélesedik az a terület az életében, amiért ő felel, és amiről ő hoz döntést. Szülőként ez egy nagyon nehéz helyzet, mert egyre több mindenből maradsz ki, egyre több helyzetben kell megélned, hogy a kontroll nem nálad van. Olyan, mintha ott állnál a kamasz gyereked mellett, tudod, hogy az, amit csinálni akar, hülyeség és veszélyes, de már nem tilthatod meg neki. Mint a Csodálatos fiú című filmben. A döntés, hogy ezt megteszi-e, már az övé.

Mi az, amit a gyereke mellett álló szülő ilyenkor – annak ellenére, hogy tudja, ebbe neki már nem nagyon van beleszólása – tehet? Csakhogy egy életszerű példát hozzunk, mit tegyünk, ha aggályaink ellenére a 15 éves gyerekünk mindenáron fesztiválozni akar.

Ezekben a helyzetekben szülőként nagyon észnél kell lenni, mert, ahogy az autók is gyorsabbak lettek, úgy a fesztiválok is… Ami talán fontos lehet, hogy ne gyors és impulzív benyomások alapján ítéljük meg a helyzetet, hanem közösen informálódjunk és gondoljuk át együtt a lehetséges kockázatokat, és azokat az óvintézkedéseket, amelyeket mindenképpen meg kell tennie. És igen, ebbe beletartozik az, hogy elmondom neki, csak olyan üvegből igyon, amit előtte nyitottak ki, vagy hogy legyen nála óvszer.

Én azt látom, hogy ezen a téren is sokkal nagyobb tudatosságra van szükség, mint mondjuk a ’60-as években, és olyan óvintézkedéseknek kell természetesnek lenniük, amik a mi gyerekkorunkban még hülyeségnek tűntek. Viszont ha azt akarjuk, hogy az aggályainkat a gyerekünk egyáltalán meghallja, hogy ne árasszuk el a szorongásainkkal (aminek vagy az lesz a következménye, hogy ő is szorongani fog vagy épp az ellenkezője: nevetségesnek fogja gondolni a mondatainkat), fontos, hogy ne akkor kezdjünk el vele beszélgetni erről, amikor már ott vagyunk a konkrét szituációban. Ahhoz, hogy – legyen szó az első mobiltelefonról vagy a fesztiválról – a gyerekünk ne áttörni akarja a kereteket, hanem csak feszegesse azokat, az kell, hogy a lehető legtöbbet beszélgessünk vele, ismerjük őt, és partnerként kezeljük.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This