Kozma-Vízkeleti Dániel: „Amikor egyensúlyvesztésben vagyunk, mindenki más oldalát mutatja”

A járvánnyal járó bizonytalanságok, a karantén-helyzet, a home office, az otthoni tanulás és a vírustól való félelem komoly próbatételt jelentettek a párkapcsolatok számára. A kialakult helyzet egészen más működésmódot kívánt, miközben sok feszültség is felhalmozódhatott bennünk, így nem is csoda, ha sok kapcsolat meggyengült, vagy a szakítás szélére került. A krízis párkapcsolatra gyakorolt hatásairól beszélgettünk Kozma-Vízkeleti Dániel pár- és családterapeutával.

Hogyan lehetne összegezni az elmúlt hónapok érzelmi történéseit?

Olyan helyzetbe kerültünk, amire senki sem volt felkészülve. Nem volt forgatókönyvünk arra, hogy milyen egy világjárvány, tele voltunk bizonytalansággal, nem tudtuk, mi fog történni, mennyi ideig tart, és hogyan tudunk majd megbirkózni vele. Az önmagában is feszültségkeltő, hogy nincs stratégiánk egy helyzetre, nem tudunk kész megoldási javaslatokat alkalmazni. Ez egy párkapcsolat számára többféle nehézséget is hozhat.

Ott van mindjárt az összezártság, amihez alkalmazkodni kellett a pároknak.

Egy átlagos kapcsolatban a hétköznapok során reggel elmegyünk otthonról, és délután vagy este találkozunk. Ha esetleg kisgyerek is van a családban, nyilván otthon marad vele valaki, de ilyenkor is van egyfajta napi rutin, például boltba vagy játszótérre menni, különböző megszokott tevékenységeket végezni, aztán este találkozhatunk újra a társunkkal. Most viszont a folyamatos együttlét során egymás egészen új arcait ismerhettük meg.

Az, hogy a társam más, számomra nehezen elfogadható működésmódba váltott, vezethet oda, hogy szétzilálódik a kapcsolat?

Inkább a pozitív oldalról közelíteném meg a kérdést. Azoknak a pároknak sikerülhetett ezen a helyzeten hatékonyan átlendülni, akik el tudták fogadni, hogy ez egy átmeneti krízishelyzet, amelyben biztosan lesznek nehézségeink, és bizonyára fogom látni a páromnak egy olyan arcát, amelyet eddig nem ismertem, de ez csupán az átmeneti megváltozott helyzetnek köszönthető, és nem az ő normál működése.

Mindannyian kibillentünk az egyensúlyunkból, azonban a krízisbeli működésünk csupán a krízisnek szól, az nem az igazi arcunk. Könnyen gondolhatjuk, hogy most derült ki igazán, valójában milyen is a társunk, lám-lám, megmutatkozott a valódi énje. De ez tévedés, egyszerű logikai baki. Amikor egyensúlyvesztésben vagyunk, mindenki egy kicsit más oldalát mutatja.

A párom olyan, amilyennek az évek során megismertem. Most pedig azt láttam csak meg, hogy egy, az egész világot teljesen váratlanul, felkészületlenül ért krízishelyzetben miképp reagál. De ez semmiképpen sem a normál működése a személyiségünknek.

Érdemes ezt úgy látni, mint egy új oldalát a társam személyiségének?

Lehet ez egy másik színfolt is akár, de csak egy, a számos másik mellett. És fontos látni, hogy átmeneti működésmódról van szó. Bárkit ki lehet billenteni az egyensúlyából, és akkor könnyen ráfoghatjuk, hogy túlérzékeny, vagy hisztis. Pedig valójában csak arról van szó, hogy egy kiélezett helyzetben ilyenné tud válni. Érdemes átmeneti állapotként tekinteni arra a viselkedésmódra, ami egy krízisnek szól, mert az sosem a normál működésünket tükrözi.

A karantén-helyzet mennyire lehet oka a kapcsolatok végleges sérülésének?

Ez a helyzet önmagában nem valószínű, hogy elég egy váláshoz, inkább felerősítő hatása lehetett.

Ahol ugyanis előtte is sok volt a feszültség, gyakoriak voltak a konfliktusok, ott most minden nehézség hatványozódott. Viszont az eddig jól működő kapcsolatokban a pozitív érzések kapták meg ezt a sokszoros szorzót. Ugyanis az összezártság által többet láttunk egymásból, de egymás terheiből is.

Például hogy hogyan telik a társunk egy napja: milyen sok mindent tesz a munkájában vagy az otthoni rendszer működtetésében. A férfiak láthatták, mennyit dolgozik a feleség a rendért, a tisztaságért vagy a gyerekekkel töltött idő során, ugyanakkor női szemmel az lett egyértelmű, milyen feszített a férfi számára mondjuk egy irodai munkanap. Azáltal, hogy ezekre is ráláthattunk, jobban meg tudjuk már becsülni a másik erőfeszítéseit, és ez sok pozitívumot hozhat a kapcsolatba.

Mit tegyünk, ha mégis elbizonytalanodtunk a társkapcsolatunkban?

Hasznos tanács lehet, hogy indulatból ne hozzunk hosszabb távú döntéseket. Vagyis jelen helyzetben érdemes lehet várni, mert most valószínűleg mindnyájan kicsit kibillentünk az egyensúlyunkból, de ez valójában átmeneti állapot. Azt javaslom, várjunk, ameddig ki tud alakulni egy új egyensúlyi helyzet. Ha pedig akkor sem javulást érzünk, hanem csak rosszabb lesz, akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy dolgozzunk a kapcsolatunkon, akár szakember segítségét is kérhetjük. A lényeg, hogy próbáljuk meg erősíteni a kapcsolatot. Ha ez sem hoz eredményt, akkor érdemes egy felelős döntést hozni.

Tudható előre, hogy hoz-e eredményt a szakmai segítség? Megfogható az a pont, amikor még biztosan érdemes ezt választani?

Húsz éves pár- és családterápiás tapasztalatom alapján azt gondolom, mindaddig lehet és érdemes tenni a kapcsolatért, amíg mindkét fél akarja. Ha kölcsönösen hajlandóak további erőfeszítéseket tenni, akkor szinte csodákra lehetünk képesek. De ne a társunkért, ne a másikért akarjunk tenni, hanem a kapcsolatért.

Mi a különbség? A kapcsolatért tenni vagy a másikért tenni nem ugyanazt jelenti?

A másikra haragudhatok valami miatt, mert esetleg megbántott, még utálhatom is akár, akkor pedig érte nem lesz sok kedvem bármit is tenni. Viszont a kapcsolatban én is benne vagyok, így magamnak is adok vele, ha teszek valamit. Érdemes úgy tekinteni rá, mint közösen létrehozott értékre, ami mindkettőnk számára fontos.

Hogyan találhatunk vissza egymáshoz, ha nyilvánvalóan érezzük, hogy eltávolodtunk?

A későbbi szakaszokban is ugyanaz erősíti a kapcsolatot, mint a legelején. Az egymásra való odafigyelés, a közös élmények, a pozitív gesztusok, a bizalommal teli odafordulás, a jóhiszeműség, a hiteles dicséret.  Sokszor látom a klienseimnél, hogy a jó dolgokat szinte magától értetődőnek tartják a kapcsolatban, és csak a nehézségekre koncentrálnak. Pedig sok erőforrást is adunk egymásnak, ezeket vegyük észre és jelezzük vissza, köszönjük meg! Akár egy finom ebédet, egy bevásárlást, egy apró kedvességet.

Van valami, amit tanulhattunk párkapcsolati megközelítésben a karantén okozta helyzetből?

Alaposan próbára tette a saját magunk megnyugtatásának képességét ez a krízis. Hogy döntően pozitív vagy negatív érzésekkel jövünk ki a helyzetből, nem kis mértékben ennek a képességünknek az alkalmazásán múlt. Alapvetően érdemes megtanulnunk, hogy a bennünk keletkező feszültséggel lehet mit kezdeni, most pedig erre bizony bőven volt lehetőségünk.

Krízishelyzetben rendszerint nagyobb bennünk a feszültség. Hogyan érdemes ezt kimutatnom a társam felé?

Nyilván nem jó, ha bennem marad és elfojtom, de nagyon nem mindegy, hogyan mutatom ki a másiknak. Itt két igény van egymás mellett: az enyém, hogy kimutathassam, az övé, hogy ez elviselhető módon történjen. Ahhoz, hogy mindkettő működni tudjon, fontos az önmegnyugtatási képesség, ami által tudom csillapítani a bennem hirtelen keletkező haragot.

Bárkivel előfordulhat, hogy például a társa eltesz valamit, ő pedig nem találja, és dühös lesz. De érdemes ilyenkor megkérdezni saját magunktól, hogy tényleg igazán fontos az, hogy az aktuális rossz érzésemet kimutassam?  Vagy a kapcsolatunk fontosabb? Ezzel a módszerrel lecsillapíthatjuk annyira a haragunkat, hogy az fogyasztható mértékűvé válik, ez pedig segíteni fog, hogy ne bántó módon kommunikáljam. Érdemes megfogalmazni, hogy nekünk fontos a rend, hogy a dolgok a helyükön legyenek, és megkérhetjük a társunkat, hogy máskor ne pakolja máshova az adott tárgyat.

Sok mindent átéltünk az elmúlt hónapokban, számos nehézséget megtanulhattunk kezelni. Mindez felkészültebbé tehet bennünket bármilyen hasonló helyzetre – például a járvány következő hullámára?

Ez az időszak azért is volt olyan nehéz, mert teljesen új helyzetben voltunk. A korábbi krízisek tapasztalata viszont mindig felhasználható erőforrásként.  Így sokat segíthet a későbbiekben, hogy most már átéltünk egy ilyen járványt, vannak stratégiáink és megoldási képleteink is. Hasznos lehet akár össze is írni, hogy mi mindent tettünk az elmúlt három hónapban, hogy könnyebben átvészeljük a karantént, a bizonytalanságot vagy a home office kihívásait. Ez azért is fontos, mert a krízis sokszor szinte vakká tesz bennünket, emiatt könnyen elfelejtjük a korábbi megoldásainkat. Ha viszont tudatosan elraktározzuk a most működő stratégiáinkat, akkor ezekhez vissza is fogunk tudni nyúlni.

Ez nagyon hasonló ahhoz az élményhez, amikor a gyerekünk először küzd magas lázzal. Megrémülünk, nem tudjuk, mi lesz vele, nagyon félelmetesnek tűnik a helyzet. Aztán kijön az ügyelet, beadják neki a megfelelő szurit, és egy óra múlva jobban lesz. Amikor mindez másodszor történik, sokkal kevésbé ijedünk meg. A harmadiknál pedig szinte már egyáltalán nem. Ugyanis lesz egy saját élményünk: ez átvészelhető, kezelhető, megoldható nehézség. Az pedig, hogy nemcsak elmeséli valaki, hanem mi magunk átéljük a nehézséget és aztán a megoldást is, bennünket is erősebbé tesz.