„Mihály vagyok, hatvanegy éves, és éppen válok” – Milyen okok állnak a késői válások hátterében?

Szerző: | 2020. 04. 04. | Én&Te | Olvasási idő: 10 perc

Ki ne hallott volna már olyan ismerősről, akinek „vénségére ment el az esze”, és idős korában egyszer csak úgy döntött, elválik, új életet kezd, akár egyedül, akár egy új társsal? Ki ne látott volna már híradásokat olyan hírességekről, akik látszólag csodálatosan éltek, hatvan-hetven éves korukban mégis elváltak? Joggal merül fel a kérdés: mégis miért? Milyen okok húzódhatnak az egyre gyakoribb késői válások hátterében?

Különleges generáció – az újrakezdés mesterei

A most középkorú/időskorú generáció jellemzően sokkal korábban házasodott, mint a mostani fiatalok. Sokan már a húszas évek elején összekötötték az életüket, majd egy-két éven belül jöttek a gyerekek. Ők azok, akik mostanra már ötven-hatvan évesek, így – ha eddig nem váltak el – akkor most valószínű, hogy egy 30-40 éves kapcsolatban élnek. Nem tudhatjuk biztosan, hogy boldogságban vagy kényszerűségben teltek számukra az együtt töltött évtizedek, ugyanis a válás – erre vonatkozó minta hiányában – sokáig szóba sem jöhetett.

Ez a generáció egy nagyon különleges generáció.

Túl kellett élniük egy rendszerváltást és a digitális forradalmat is. Le kellett követniük azt, hogy a postán kézbesített, kézzel írott levelek helyett csetelni kell a szeretteikkel, miközben megtanultak igazodni a nagyon másként gondolkodó unokák igényeihez.

Ez a generáció egy örökösen újrakezdő és tanuló generáció, akiknek szembe kell néznie a bizonytalansággal és azzal, hogy bármikor elérkezhet az a pont, amikor munkahelyet kell váltani. Ezért folytonosan meg kell újulniuk, mert csak így tudnak felszínen maradni.

Ők azok, akik képesek voltak életmódot váltani: sokan negyven év felett kezdtek el sportolni, hogy megőrizzék a fiatalos kinézetüket és lendületüket. A szexuális forradalomnak köszönhetően számukra már a szex sem a kötelező „szenvedés”-ről szólhatott, hanem az önkifejezésről és az élvezetről. Éppen ezért ők lehetnek azok, akik még időskorban sem riadnak vissza az újrakezdéstől – ha kell, akár a válás árán is.

Nézzünk néhány jellemző példát arra, hogy milyen okok vezethetnek az időskori váláshoz.

„Kiszolgáltam a családom, most már én jövök!”

Máté egész életében sikeres volt a munkában, de nem volt boldog a házasságában. Amikor túljutott az 50. évén, akkor kezdte érezni, hogy nem kerek az élete. Azonban ahogy idősödött, egyre inkább úgy kezdte érezni, hogy egész életében csak „szolgált”. Gyermekként a szülői elvárásokat, felnőttként a munkahelyek és a család elvárásait; rájött, hogy eddig nem szánt időt önmagára. Máté azért döntött a válás mellett, mert függetlenül szeretett volna élni. Azért, hogy végre megvalósítsa azokat az álmokat, amelyekhez eddig nem volt bátorsága.

Iszonyúan fájt a felismerés, hogy mindig más volt a fontos, önmagamat és a saját igényeimet háttérbe helyeztem. Úgy érzem, hogy nem lehet így vége, nem nyugodhatok abba bele, hogy csupán ennyi az élet. Mindig vágytam arra, hogy világot lássak, de soha nem tettem, mert a család fontosabb volt. Most eljött az én időm, hiszen a gyerekeim miatt sincs már bűntudatom, éppen útjukra bocsájtjuk őket. Még van pár szép évem, amit magamra szeretnék szánni. Be akarom járni a világot, egyedül.”

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint az idősödő emberek ötven év környékén élik meg az életközépválságot, amikor egy egzisztenciális pszichológiai dilemma foglalkoztatja őket: az, hogy hasznos tagjai-e a társadalomnak, tudnak-e olyat tenni, ami maradandó nyomot hagy az életben. Ilyenkor újraértékelik az életüket abból a szempontból, hogy volt-e értelme annak, amit addig csináltak. Sokan úgy érzik, ez egy utolsó lehetőség arra, hogy megvalósíthassák mindazt, amit eddig nem sikerült; mint egy hosszútávfutó, aki az utolsó versenyére készül.

„Döntenem kell a saját vágyaim és a párkapcsolatom között”

Tímea és Sándor negyven éve házasok. Sokára születtek meg a gyerekek, így mindent a gyereknevelésnek rendeltek alá. Egyikük sem helyezett hangsúlyt a kettesben töltött időre, csakis a családi programok töltötték ki a hétvégéket. Leginkább a szülőtársi minőségük működött, így a férfi-női kapcsolat meggyengült kettejük között. Tímea a gyerekek kirepülése után úgy érezte, nincs miért benne maradnia a házasságában, és adnia kell még egy utolsó esélyt önmagának.

„Nagyon szeretem Sanyit, de egy ideje már kiüresedett a kapcsolatunk. Sajnos erről soha nem mertünk nyíltan beszélni. Most érkezett el az a pont, amikor döntenem kell a saját vágyaim és a párkapcsolatom között. A gyerekek már kirepültek, így nincs miért tovább vegetálnom a házasságomban. Sanyival egy öreg csoszogó párként éljük az életünket, mellette csak túlélem a mindennapokat. Amikor egyedül vagyok, akkor fiatalos lendületet kapok, hosszú távú terveim vannak. Úgy érzem, jár még nekem néhány jó év, amiben kiteljesedhetek. Meg akarom tölteni az életemet tartalommal, ezzel tartozom magamnak!”

Az egyéni fejlődéssel párhuzamosan a párkapcsolatunk is fejlődik. Amikor elérkezik az idő, hogy a gyerekek elhagyják a szülői fészket, sok szülő úgy érzi, szinte „az élet értelme” veszik el. Ez az „üres fészek” szindróma, ami hirtelen telepszik rá a pár életére.

Sok párra jellemző, hogy az együtt töltött évek alatt kizárólag a gyerekekre koncentrálnak, és a kapcsolatuk ápolására egyáltalán nem szánnak időt. Ennek viszont gyakran az a következménye, hogy a férfi-női kapcsolat „elhal”, és a felek már csak szülőtársként élnek egymás mellett, nőként és férfiként pedig egyáltalán nem tudnak kapcsolódni. Nincsenek huncut kacsintások, érzéki érintések, cinkos mosolyok, csak fásult, némaságban együtt töltött napok.

Az időskorúakra jellemző fiatalos lendület is oka annak, hogy gyakran úgy érzik, sosincs késő változtatni, mindig meg lehet újulni; és előfordul, hogy ehhez a párkapcsolatot hátra kell hagyniuk.

Nem hiszem el, hogy csak ennyi jár nekem!

Bálint egy hatvanhoz közeli férfi, aki az első barátnőjét vette feleségül. Elmondása szerint voltak az évek során szeretői, de ennek sosem tulajdonított különösebb jelentősége. Azonban ahogy idősödött, egyre inkább megkérdőjelezte a férfiúi értékességét, és úgy érezte, muszáj „megpróbálnia magát a húspiacon”.

A haverjaim azt mondják, megkergültem, mert regisztráltam a Tinder-en, miközben otthon egy békés nagypapa vagyok. De nem hiszem el, hogy ennyi volt: egy hosszú kapcsolat, amibe nem tudtunk újdonságot belevinni, és megszűnt a szex a gyereknevelés hosszú évei alatt. Még érezni akarom azt, hogy kellek a fiatalabb nőknek, hogy értékes férfi vagyok és nem csak egy nagyapó. A feleségem évek óta a másik szobában alszik, én meg csorgatom a nyálamat a pornóra. Élet ez így? Nem hiszem el, hogy csak ennyi jár nekem! Ennél már az is tisztességesebb, ha felvállalom, hogy az alkalmi kapcsolatok elfeledtetik velem a koromat. Ezért döntöttem a válás mellett.”

Bálint esetében a kora miatt megélt kapuzárási pánik és a szex nélküli házasság oda vezetett, hogy „értéktelen férfi”-ként definiálta magát. Úgy érezte, a megöregedés előtti évek jelenthetik számára az utolsó lehetőséget a férfiúi önbecsülés visszaszerzéséhez.

Talán ez az utolsó esélyem arra, hogy értelme legyen az életemnek

János és Júlia harmincöt évi házasság után döntöttek a válás mellett. Mindketten úgy érezték, hogy eltávolodtak egymástól. Emberként nagyon szeretik egymást, de nem tudnak már olyan módon megújulni, ahogyan azt szeretnék. Korábban közösen döntöttek a gyermektelen élet mellett, most, János azonban az időskorhoz közeledve úgy érezte, nem halhat úgy meg, hogy ne legyen gyermeke.

„Féltem elmondani Júliának az érzéseimet. Mély, belső válságot éltem át, gyászba borult a lelkem, és óriási haragot éreztem a feleségem iránt. Azt hiszem, nagyon meggyűlöltem volna Júliát, ha nem lett volna partner a válásban és nem értett volna meg engem. Akarok egy kócos lurkót, aki rám hasonlít és továbbviszi a nevemet! Tudom, hogy későn kapcsoltam, de talán ez az utolsó esélyem arra, hogy értelme legyen az életemnek. Mert a megteremtett anyagiak sajnos nem váltak az életem értelmévé.”

Az önmegvalósítás és a kiteljesedés korát éljük

A leírt történetekből jól látni, hogy akkor tudunk igazán boldogan megöregedni, ha a „végső leltárunk” pozitív, és elégedettek vagyunk azzal, amit letettünk az asztalra. Az pedig, ha rendezzük az elvarratlan szálakat, és megpróbáljuk megtalálni azt, ami teljessé teheti az életünket, olykor azzal jár, hogy arra jutunk, egyedül kell folytatnunk.

Napjainkban a Maslow-piramis a csúcsára fordult, így a biztonság alapszükséglete helyett az önmegvalósítás és a kiteljesedés korát éljük. Az önkifejezés alapvető motívummá vált, és néha csak úgy tudjuk megvalósítani, ha kilépünk a megszokásból egy új, ismeretlen, lehetőségekkel teli és egyáltalán nem biztonságos dimenzióba. Egy ilyen egzisztenciális pszichológiai krízis esetén mindenképpen érdemes pszichológiai segítséget kérni annak érdekében, hogy tisztábban láthassuk, mi a jó megoldás.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This