Kettős mérce a családban – A túl önálló „kis felnőtt” és a túlféltett „örök kicsi kedvenc” gyermek közötti ellentétek

Szerző: | 2022. 11. 07. |

Miért van az, hogy a családban az egyik gyermek a „kedves”, a másikkal pedig úgy bánik a szülő, mintha egy kis felnőtt lenne? Hogy lehet két gyerek között akkora a különbség, hogy az egyik még negyven évesen is az anyuka szoknyáján ül, a másik pedig már tizenhat éves kora óta pénzt keres és támogatja a szüleit? Miért van az, hogy az örökösödés esetén a „hálátlan”, független életet élő gyermeket kitagadják, a szülővel szimbiózisban levő pedig minden vagyont megörököl? A kirekesztett, parentifikált gyermeknek nehéz sors jutott, hiszen ő az, aki kiegyensúlyozza az elbillent családi rendszert, ami a családtagoknak egyáltalán nem teszi kényelmessé az életét.

Szívesen tudnál meg többet a társas magány témájáról?

Csatlakozz december 15-én online előadásunkhoz, ahol Barkász Heléna klinikai szakpszichológus mesél majd nekünk a jelenségről. Kattints a részletekért!

Bár egy gyermek több módon válhat kirekesztetté a saját családjában, most azokról írok, akik túlzott felelősségvállalással, fokozott teljesítménnyel, túlzott empátiával akarják kicsikarni azt a szeretetet, amit a testvérük alanyi jogon megkapott, ők viszont sohasem.

Nagyobb voltam már, amikor megszületett a húgom – akkor kezdtem el arra gondolni, hogy én biztosan nem vagyok a szüleim édesgyermeke. Annyira más minőségű szeretetet kapott a testvérem, amilyet én soha. Éppen ezért arról fantáziáltam, hogy engem örökbe fogadtak.” – emlékszik vissza Sári, aki gyermekként folyton „fekete báránynak” érezte magát saját családjában.

Ezek a gyerekek a családi fényképeken legtöbbször elkülönülnek a családtól, láthatóan magányosan vannak jelen a családi környezetben, és durcás arcot vágnak, vagy „pukkadnak”, esetleg sírnak. Egyszerűen látható, hogy a családban kirekesztett gyermekként élik az életüket, és feltehetően sok bosszúságot okoznak a többi családtagnak az önfejűségükkel és az akaratosságukkal. Ilyenkor a szülők nem értik, miért ilyen makacs a gyermekük.

Mi lehet erre a magyarázat? Nézzük, mi történik ilyenkor a családban!

A parentifikáció folyamata

A család egy rendszerként működik, a rendszer pedig egyensúlyra törekszik. Ha ez az egyensúly nem tud spontán módon létrejönni, akkor az egyik gyermek magára vállalja a kiegyensúlyozó szerepét. Ezek a gyermekek óriási érzékenységgel képezik le a szülők szükségleteit azért, hogy működjön a család. Mivel a gyerekek akkor érzik magukat biztonságban, ha a szülő jól van, ezért elkezdenek olyan feladatokat is magukra vállalni, amelyek az anyának (elsődleges gondozónak) megkönnyítik az életét, vagy éppen kielégítik a szükségleteit. Ettől az édesanya kiegyensúlyozottabbá válik, amitől a gyermek nagyobb biztonságban fogja érezni magát.

A parentifikált gyermek számára ez azzal jár, hogy a saját szükségleteiről nem vesz tudomást, hiszen a működésének a fókusza a másik ember érzelmi és fizikai szükséglete lesz, ezért mind az érzelmi támogatás, mind a feladatok elvégzésének a képessége megerősödik. Ezzel szemben viszont nem fejlődik ki kellő mértékben az önreflexió képessége.

A túlzott empátiának köszönhetően a másik ember szükségleteivel teljes mértékben azonosul, így azt a sajátjaként éli meg. Mivel nem kapcsolódik önmagához, ezért nem él át belső feszültséget, ha a saját szükségleteit nem elégíti ki, így általában saját magát hagyja cserben, ami egy idő után megszokottá válik számára.

Mivel a parentifikált gyerekek azt tanulják meg a családban, hogy velük nem lehet gond, ezért hamar önállóvá válnak. Két oka van ennek. A korai érettség miatt birtokában vannak mindannak a kompetenciának, tudásnak és önbizalomnak – már egészen kicsi gyermekként is -, hogy ők egyedül is meg tudnak birkózni a feladatokkal, sőt, a kihívások mindig egy újabb nagyszerű lehetőségként jelennek meg ahhoz, hogy bebizonyítsák, hogy mi mindenre képesek. Tehát érzelmileg pozitívan élik meg azt, hogy van egy újabb kihívással teli feladat. Ebből kifolyólag a kompetenciájuk széles körben és rohamosan fejlődik. Tehát már gyermekként is természetességgel viselik a felnőttek számára is megterhelő feladatokat. A család azt érzékeli, hogy a gyermekük megoldja a saját problémáit, viszont amikor szabályozni akarják a működését, akkor azt lerázza magáról. Hiszen már egészen korán megtanulta azt, hogy senkire nem számíthat, csakis neki kell felelősséget vállalni önmagáért.

Tibor érkezik hozzám, aki egy 49 éves nyelvtanár, a gyermekkoráról mesél.

„Nagyon fiatalon szült az édesanyám. Amikor ovis voltam, akkor már kora hajnalban elmentek a szüleim dolgozni, és én egyedül maradtam a mozgássérült nagymamámmal, így önállóan sétáltam el a falusi óvodába. Gyakran egyedül jöttem haza is, mert a szüleim munka után tanultak, főiskolára jártak. Amikor kapcsolódni szerettem volna hozzájuk, akkor az volt a válasz, hogy hagyjam őket békén, ne zavarjam őket, foglaljam el magam, mert tanulniuk kell. Így magányosan játszottam az udvaron, bóklásztam a kertben a káposzták között, bogarakat gyűjtöttem, aztán unalmamban négyévesen megtanultam olvasni. Később született két húgom, akikre rendszeresen vigyáznom kellett, mert akkor pedig a hiteltörlesztés miatt vállaltak másodállást. Sokszor én mentem a bölcsődébe is a kistestvéreimért. Mindig azon igyekeztem, hogy ne legyen velem baj, szűnjek meg létezni, ne okozzak nekik gondot.” – meséli Tibor könnyes szemmel.

Tibor története szépen rávilágít arra, hogy kiskorában is önmagát kellett megtartania, nem számíthatott figyelemre és érzelmi támogatásra. A parentifikált gyerekek azért válnak magányossá, mert a szüleik nem elégítik ki az ő szükségleteiket, így egyre fokozottabb teljesítményre sarkallják magukat. „Hátha így szeretnek majd!” – gondolják. Tibor lemondott a saját szükségleteiről azért, hogy testvérei gondozásának a feladatát is levehesse a szülők válláról, így azt tanulta meg, hogy így működik egy család.

Az anya életének értelme – az infantilizált „kis kedvenc” gyermek

Amikor az édesanyának kisbabája születik, és a párja nem elégíti ki az érzelmi szükségleteit, akkor ezt a szükségletet az egyik gyermekkel fogja betölteni. Ez a gyermek azt érzi, hogy anya akkor boldog, ha közel vagyok hozzá, így egy szoros szimbiotikus kapcsolat alakul ki közöttük. Ilyenkor sajnos nem tud megkezdődni az autonómia kialakulása, hiszen a szülő tudattalanul megüzeni, hogy számára az az ideális, ha a kicsi fizikailag is és érzelmileg is közel marad hozzá.

Biztosan minden olvasó látott már olyan anya-gyermek kapcsolatot, amelyben szimbiózis alakult ki. Ilyenkor jellemző, hogy naponta többször beszélnek telefonon, tehát függővé válik a kapcsolat. Ebben a szimbiózisban egy törvény van: mindig kapcsolódni kell, és mindent tudni kell egymásról. Ebben az éretlen kapcsolódásban nem alakul ki a felelősségvállalás, mivel nincsenek határok a nagy összeolvadásban. A két ember egy egységként fuzionál, ezért le kell mondani az autonómiáról, így nem konfrontálódnak. Ebből kifolyólag a gyermek érzelmi érése nem fejeződik be, tehát infantilizálódik, így a felnőtt éveiben is állandó támogatásra szorul.  Ez a gyermek a szimbiózis miatt tehetetlenné válik, hiszen a ki nem mondott üzenet, az anyai szükséglet az, hogy „Ne nőj fel!”.

Ezekkel a gyerekekkel sokat kell együtt tanulni, mert nem önállóak, sokszor szembetűnő, hogy a koruk ellenére gyerekes a viselkedésük.

A családi rendszer szintjén ők azok, akik úgy szolgálják a rendszert, hogy éretlenek maradnak. Belesimulnak a szoros kapcsolatba, nem konfrontálódnak, elszívják az anya szeretetét, mert anyának ez a jó. Mintha azt az üzenetet kapnák: ”Édesem, igaz, már tizenhat éves vagy, de ülj még egy kicsit a járókában, mert anyának ez a kényelmes, legalább van az életének értelme!”

„Harmincnégy éves vagyok és még két éve is otthon éltem. Már elköltöztem, de egy házban lakom az édesanyámmal, egy szinttel feljebb. Így gyakran ott ebédelek náluk. Ha nem tudok róluk, akkor aggódom, ezért létrehoztunk egy családi chatcsoportot, ahol naponta többször mindenki elmondja, hol van és mit csinál. Ez jó érzést ad, hiszen egyébként aggódnánk, nehogy bármelyikünknek baja legyen. Nincs kapcsolatom, és nem is akartam addig, amíg anyu él, hogy minden időmet vele tudjam tölteni.” meséli Kata.

Ők a fel nem nőtt gyerekek, akik mindig anya szoknyája mellett maradnak. Tulajdonképpen az infantilis kapcsolódás miatt az érzelmi kapcsolataikban gyermeki módon élnek, de lehetséges, hogy a hétköznapi életben képesek arra, hogy ellássák a munkájukat. Sok esetet látok, amikor amiatt nem halad az életük, mert a felnőttekre jellemző készségek nem alakulnak ki, és az érzelmi érésük sem fejeződik be. Sokszor a környezetük is rumlis, és a határtartás hiánya miatt káosz uralkodik az életükben. Minden az anyával való kapcsolat köré szerveződik, így gyakori, hogy nem sikeresek, és nincs párkapcsolatuk, vagy ha van, akkor nem tudnak elköteleződni.

Egyenlőtlen örökösödés – az önnön farkába harapó kígyó esete

Gyakran fordul elő, hogy egy ilyen családi szerveződés esetén a két testvér érzelmileg távol kerül egymástól. A kirekesztett gyerek szeme előtt pereg a film, azt érzi, hogy ő nem is az édes gyermeke a szüleinek, mert a testvérével egészen máshogy bánnak, hiszen babusgatják, őt pedig nem fogadják el, sőt egyáltalán nem értik meg. Ebből törvényszerűen következik, hogy a parentifikált a lehető leggyorsabban távol kerül a családtól, elköltözik, és a saját útját járja. Általában sikerre viszi az életét, hiszen van plusz huszonöt éve az átlagemberhez képest, mert már az anyatejjel szívta magába az önálló felnőtt életet, és nem a húszas éveiben vált felnőtté. Éppen ezért a korai érésnek és a túlzott felelősségvállalási képességének köszönhetően, a kompetenciák birtokában sikerre viszi az életét.  Sokszor anyagilag is támogatja a családot, mivel még mindig áhítozik a szeretetre. A sérelmei ellenére is segítséget nyújt a család többi tagjának, majd egy idő után igazságtalanságot él át, hiszen még ezek után sem kap szeretetet.

Míg a benntartott, infantilizált felnőtt gyermek, aki nem tanult meg saját magáért felelősséget vállalni, és a kompetenciái sem alakultak ki, továbbra is olyan aggodalmaskodó viselkedést vált ki a szülőkből, ami miatt állandóan támogatják és féltik. Gyakori, hogy még a felnőttkori megélhetést is a szülőktől kapja, lakást vesznek neki, anyuka főz rá, még ki is takarít nála. Minden nagy döntést közösen hoz meg a család, még ebben sem hagyják őt egyedül, hiszen nincs olyan, hogy „egyéni” feladat, minden „közösnek” számít az összeolvadás miatt. Így a szülők továbbra is gyámoltalan kisgyermekként definiálják a már felnőtt gyermeküket, sikertelen és sodródó élete pedig abban erősíti őket, hogy továbbra is a támogatásukra szorul.

Gyakran a parentifikált a hálátlan gyermek, akinek „úgyis mindene megvan, ráadásul ránk se hederít, éli az életét”, így a szülők őt ellenségként definiálják. A visszatartott, éretlen gyermeküket pedig támogatják, hiszen az életüknek csakis így van értelme.

Ez a játszma az önnön farkába harapó kígyó esete.

Éppen ezért nagyon gyakori jelenség, hogy a szülő halála előtt olyan végrendelet készít, ahol kizárólag az infantilizált gyermek örökli a családi vagyont, ami miatt a parentifikált magánya és a kirekesztésből fakadó ősfájdalma ismét felszínre kerül. Ez az örökösödési játszma a parentifikált felnőttnek akkor is óriási fájdalmat okoz, ha nincs szüksége a pénzre. Ugyanis az örökség, a végrendeleti rendelkezések újra kézzelfoghatóvá teszik mindazt, amit már korábban is érzett a magára hagyott gyermek. Zsigerig hatoló fájdalmat jelent akkor is, ha már megszokott dolog számára a kirekesztettség érzése.

Ugyanis a végrendeletben foglaltak leképezik az egész családi életet, és végérvényes érzelmi ítéletté válik leírva és kimondva. Ez sok esetben olyan mély fájdalommá válik, hogy segítségre szorulnak az egyébként erős, kirekesztett gyermekként nevelkedő, már felnőtt emberek.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This