Erős nők, akik mellett a férfiak csak gyengék lehetnek – Parentifikált nők a párkapcsolatban

Valamelyik nap a rendelésemről hazajövet összeszámoltam: aznap öt olyan női kliensem volt, akik úgy érezték, hogy túlterheltek, fáradtak, az életükben egyik feladat jön a másik után, mindig pörögnek. Egyikük már négy diplomával rendelkezik, mégsem érzi elégnek, a másik plusz fizetés nélkül vállal extra feladatokat a munkahelyén, a harmadik pedig párkapcsolatában állandóan az élettársa problémáit oldja meg, saját szükségleteit hátrahagyva.

Ők azok a nők, akik válogatás nélkül, pörgősen megoldják a problémákat, nagyon gyors tempóban élnek. Számukra nincs lehetetlen: autonóm, öntudatos, jó problémamegoldó képességgel rendelkező, érzékeny, empatikus személyiségek. Ők azok, akik a másik embert maguk elé helyezve, erőn felül teljesítenek, miközben valahol mélyen arra vágynak, hogy törékeny nőként élhessenek egy férfi oldalán.

A párkapcsolataikban sokszor mély fájdalmat élnek át, mert úgy érzik, a társuk a hatalmas teljesítmény ellenére sem értékeli őket kellően. Gyakran gondolják azt, hogy nem elég fontosak, nem elég jók, vagy hogy nem kapnak úgy és akkora figyelmet, amilyenre szükségük lenne. Állandó csalódottságot és elégedetlenséget élnek át, hiszen a pozitív visszajelzést nem érzik arányosnak a teljesítményükkel. Ez arra sarkallja őket, hogy még többet tegyenek le az asztalra, ami azzal jár, hogy társuk gyakran elkényelmesedik a jólétben.

Kislányból erős nő – a parentifikáció jelensége

Az általam ismert állandóan pörgő, megfelelési kényszerrel élő nők történetében gyakran megfigyelhető a parentifikáció, vagyis a „szülősítés” jelensége. A parentifikáció természetesen a férfiakat is ugyanúgy érinti, a nőknél azonban markánsabban megjelenhetnek az erre jellemző működési minták. A parentifikált gyermekeknek korán fel kellett nőniük, így a családon belül kis felnőtté váltak. Előfordul, hogy az egyedül maradt szülő maga mellé emeli a gyermekét, és elkezd hozzá társként viszonyulni, mert érzelmi és/vagy fizikai támaszra van szüksége.

Ha a szülők túl önállónak nevelik a gyermeket, nem a korának megfelelő feladatokat várnak el tőle, akkor a gyermek koraéretté válik, aki megterhelő felelősséget visz a vállán. Miközben a szülő dolga lenne a gyermek érzelmi támogatása, a gyermek a saját érzelmi és fizikai szükségleteit háttérbe szorítva támogatja a szülőt, mert így jut pozitív visszajelzéshez, szeretethez.

Azt tanulja meg, hogy akkor szerethető, ha a szülő igényei szerint, szinte felnőttként él. Kímélik a szülőket, az lehetne a szlogenjük: „Nem lehetnek igényeim, nehogy anyának gondja legyen velem!”. Lujzi sírva mesél erről:

„A szüleim két munkahellyel rendelkeztek. Kora reggel elmentek otthonról az első munkahelyre, majd késő este értek haza a másik munkahelyről. Ezért már kisiskolás koromban is nekem kellett a húgomat felöltöztetnem, megreggeliztetnem és elkísérni a falusi óvodába, majd délután érte menni. Nekem akkor ez természetes volt, de már szülőként látom, hogy ez nagyon durva. Én sem bíznám a nagyobb gyermekemre a kicsit, semmi pénzért nem hagynám a két gyereket egyedül! Ez óriási felelőtlenség. Becsapva, kizsigerelve, átverve érzem magam, és nagyon sajnálom a kicsi énemet, hogy nem kapta meg azt a felhőtlen gyermekkort, ami járt volna neki.”

A parentifikált gyerekek leképezik a szülők szükségleteit, korán magukénak érzik a szülők fájdalmát és nehézségét, ezért túlzottan empatikus, jó problémamegoldó készséggel rendelkező felnőttekké válnak. Miközben rendelkeznek egy belső hajtóerővel, ami mindig arra készteti őket, hogy haladjanak a dolgok, viszont a saját szükségleteikről hajlamosak megfeledkezni. Ha segítségről van szó, az énhatáraikat feloldják, mert úgy érzik, nekik minden sokkal könnyebben megy, mint másoknak, ezért inkább átvállalják a terheket.

A klienseimnek ezt a működést az újfundlandi kutyához hasonlítom, aki a génjeiben hordozza a megmentő viselkedést, így kimenti a vízből a fuldokló embert. Azonban ez a kutya a fürdőző embert is kimenti, mert nem tudja megkülönböztetni a fürdőzőt a fuldoklótól. A parentifikált emberek pont így működnek. A túlzott empátiának köszönhetően azonnal akcióba lépnek, és akkor is megmentik a másik felnőtt embert, ha az nem kéri.

Nézzünk példákat arra, milyen nehézséggel küzdenek párkapcsolati fronton a parentifikált nők!

„Egy férfi sem elég erős, inkább egyedül élek!”

Klára magas szintű vezetőként dolgozik egy neves multicégnél, lassan negyven éves lesz, és szeretne már gyermeket. Azért keresett meg, mert eddig még nem sikerül kialakítania egy igazi, hosszú távú párkapcsolatot. Úgy érzi, mindig olyan férfit választ, aki nem elég erős a számára. Klári napi tizenkét órát dolgozik, edz, fut, a munkája mellett lakásokat újíttat fel és eladja őket. Iszonyat tempóban él, miközben anyagilag támogatja a szüleit és testvérét. Gyakran utazik haza vidékre, mert felelősnek érzi magát a hatvan évhez közeledő szülei és a testvére miatt.

A terápiás folyamatban kiderült, hogy az éretlen alkoholista apa és a mindent elfogadó, mártír anya kapcsolatát már egész kislány kora óta ő tartja életben azzal, hogy vigaszt nyújt az édesanyjának, és gondját viseli az alkoholista apjának.

„Régen vágyom már arra, hogy egy igazi férfi legyen mellettem, de sajnos nem terem minden bokorban. Volt jó néhány férfi az életemben, de mindről azt éreztem, hogy gyengék, ráadásul egy idő után unalmassá váltak. Lassú, tesze-tosza üzemmódban éltek, úgy éreztem a fél fogamra sem elég egyik sem. Bár vágytam érzelmi közelségre, egy idő után mégis kevésnek éreztem őket, magamat pedig soknak.”

Úgy látom, hogy az érzelmes férfiak lassúak, puhányak, nem érzem elég karakteresnek őket. Olyan férfire vágyom, aki mellett megpihenhetek, ellazulhatok, mert legalább olyan jól navigálja a dolgokat, mint én. Reménytelennek érzem!” – meséli Klára.

Klára túlterheli magát, mert az eredeti családjából ismerős neki a fokozott felelősségvállalás. Amikor visszajeleztem neki, hogy úgy akar párkapcsolatba lépni, a hátán cipelve a háromtagú családját, mint egy háromgyermekes anyuka, akkor rájött, hogy a családja felé érzett lojalitás és felelősségvállalás gátolja őt abban, hogy valóban el tudjon köteleződni egy párkapcsolatban. Ezért választ tudattalanul olyan férfiakat, akik biztosan nem fogan megfelelni a számára.

 „Inkább megcsinálom, mert nekem könnyen megy!”

Juli egy tízéves párkapcsolatban él, azért jöttek Janival párterápiára, mert Juli úgy érezte, a párja kényelmes, és nem veszi ki részét a közös életből. Elege lett a kapcsolatból, a válás szélén álltak. A terápiás ülések során kiderült, hogy Juli parentifikált gyerek, akinek egész életében nagyon meg kellett dolgoznia a szülei szeretetéért, elismeréséért. Mivel a kapcsolatban is szerette volna megkapni az elismerést, így jó néhány fölösleges feladattal terhelte magát. Kiderült, hogy olyat is magára vállalt, ami kifejezetten a férjének a feladata lett volna. Ő vállalt felelősséget azért, hogy a párja kibéküljön a szüleivel, sokszor az orvosi dolgokat is ő intézte a párja számára. Eközben a kapcsolatban kialakult egy domináns – passzív dinamika, így nehéz volt Juli számára megismernie a férje kompetens, felnőtt énjét.

„Mindig úgy érzem, hogy pillanatok alatt megoldom a problémát, amin Jani napokat gondolkozik. Amíg ő átgondolja, én ötször megcsinálom és túl vagyunk rajta. Sajnálattal tölt el, ha neki nehéz érzései vannak, vagy feladatok terhelik őt, amikor nekem villámgyorsan megy minden. Tudom, hogy SOK vagyok, intenzív, markáns nő, nem is tudom, Jani hogy bírja ki mellettem.  Én vagyok a „mindig erős nő”, aki szélvészként egyszerre száz fronton teljesít. Az rettenetesen fáj, hogy ritkán kapok dicséretet, miközben Janit egyre nehezebb kompetens férfiként látnom.”– meséli Juli.

Julinak így két egymással ellentétes szükséglete ütközik. Az egyik, hogy újraélhesse a kapcsolatában mindazt, ami gyermekkorában biztonságot adott neki az eredeti családban. Mivel ez a működés a családban egy jutalmazott viselkedés volt, nem kérdés, hogy ezt a felnőttkori mély érzelmi kapcsolatában is így fogja csinálja, mert ez a szeretetképlete. A másik szükséglete viszont, hogy erős és kompetens férfinek láthassa Janit, aki biztonságot ad neki. Ezt gyermekkorában az inkompetens szülei nem tudták kielégíteni, éppen ezért felnőttkorban egy tudattalan szükséglet képében tör utat magának.

Miközben egy erős nő vágyik egy még erősebb férfire – hiszen jó lenne néha ellazult, törékeny nőként élni, akinek semmire sincs gondja -, tudattalanul olyan férfit választ, aki nem tud konfrontálódni, mert nehezen vállal felelősséget, nincsenek rendben a határai. Így a parentifikált nők újraélik a gyermekkorra jellemző fokozott felelősségvállalást, a mindenre kiterjedő kontrollt, ami az értékességet, a szerethetőséget és a pozitív öndefiníciót adja meg a számukra.

A terápia során Julinak meg kellett tanulnia, hogy megtartsa a határokat, bízzon a másikban, ne érezze mindig azt  a belső, nem szűnő késztetést és bűntudatot, hogy neki „kötelessége” minden problémát megoldania. Jani pedig megtanulta, hogy vállalnia kell a felelősséget önmagáért, és az énhatárait egyértelműen kell kijelölnie – mert van olyan, hogy „én dolgom” és „te dolgod”.

A túlteljesítés önmagunk cserbenhagyása

Mivel gyermekkorban a szülők nem tudnak biztonságot adó, egyértelmű kereteket biztosítani a gyermeknek, nem alakulnak ki a családban a határok.

A parentifikált gyermekként felnövő személy hajlamos felszámolni a határokat az érzelmi kapcsolataiban, ezért vannak túlkapásai, ami rengeteg energiát emészt, és a túlvállaláshoz vezet.

A klienseimnek mindig azt mondom, hogy felnőttként pont úgy bánnak önmagukkal, ahogy annak idején a szüleik bántak velük. A terápia ennek a megváltoztatására irányul. Amikor megértik azt, hogy a szülők cserbenhagyták őket, és ők ezt már nem tehetik önmagukkal, akkor egy olyan ősfájdalom szakad fel, amit mélyen hurcolnak önmagukban gyermekkoruk óta. Megérzik, hogy az elmulasztott gyermekkor már nem tér vissza, így ők áldozatok. Hiszen olyan szüleik voltak, akik nem biztosították számukra az igazi, megérdemelt gyermekkort, amiben feltétel nélküli szeretetet kaptak.

Rájönnek, hogy eljött az ideje annak, hogy megadják önmaguknak azt a szeretetet, amit a szüleiktől nem kaptak meg.