„Valami nagy baj van velem, hogy nem örülök annak, hogy külföldre költözöm?” – A kivándorlási gyász jelenségéről

Sokan álmodoznak arról, hogy családi okból, kalandvágyból, esetleg egy stabilabb gazdasági, egzisztenciális vagy politikai helyzet reményében kivándorolnak külföldre. Vannak, akik ezt a lépést meg is teszik, és elindulnak egy olyan ismeretlen úton, ami tele van kihívással, lehetőséggel, újfajta tapasztalatokkal, örömökkel, alkalmazkodással – és veszteséggel. A cikkben azt gondoljuk át, miért jár vegyes érzésekkel a kivándorlás, milyen veszteségekkel küzdünk meg a kiköltözés kapcsán, és hogyan érdemes erre felkészülni.

Az emigráció óriási életvitelbeli változás, több szempontból is a gyermekvállaláshoz lehetne hasonlítani. Ahogy a gyermekvárásra, úgy a kivándorlásra sem lehet lelkileg teljesen felkészülni, hiszen biztosan érnek majd olyan váratlan, új élmények és tapasztalatok, amikre nem számítottunk. A gyermekvállalásnál is gyakran mondjuk, hogy ha tudtuk volna, milyen lemondásokkal és nehézségekkel jár, talán sose vágtunk volna bele – mindez a külföldre költözésnél is igaz lehet (persze a sok pozitív hozadék mellett).

A várt nyereségekre fókuszálva elevenünkbe vághat a bizonytalanság, a szomorúság és a kétségbeesés érzése: jobb lett volna, ha bele sem kezdünk? Végül az is közös, hogy kívülállóként sokszor csak a sikertörténeteket olvashatjuk és láthatjuk, akárcsak a boldog családi fotókat – ami megtévesztő akkor, amikor személyesen ugyanezt a folyamatot szenvedéssel és szorongással megtöltve éljük át.

„Valami nagy baj van velem, hogy nem tudok örülni annak, hogy külföldre költözöm? Baromira félek mindentől” – hangzott el az egyik kliensemtől, aki éppen heteken belül készült kiköltözni. Nem értette, hogy lehet az, hogy a nagyon vágyott és megküzdött döntése szorongást és szomorúságot okoz számára, megnehezítve az elköteleződésben való stabilitást. Az is feszültséget és ellentmondást keltett benne, hogy környezete többnyire azt várta el tőle, hogy legyen lelkes, boldog, hogy „neki összejött” a külföldi állás és élet, talán még irigykedtek is rá – miközben ő belül nehéz érzéseivel küzdött. Nem meglepő, hogy a vegyes hatások miatt a kliensem érzelmi hullámvasúton érezte magát, amit csak tovább erősített az, hogy családja és barátai által ez még érvényesítve sem volt.

Ezek az érzések márpedig teljesen természetesek, hiszen

a külföldre költözés úgynevezett akcidentális krízishelyzet: egy olyan válságállapot, amely bár átmeneti, de a lelki egyensúly elvesztésével jár. Fájdalmas, feszültséggel teli, az aktuális helyzetre beszűkült állapotot jelent, amellyel a személy a szokásos problémamegoldási eszközeivel, stratégiával nem tud megküzdeni, de nem tudja elkerülni sem.

A krízisen kívül ilyenkor egy gyászfolyamat is zajlik bennünk, hiszen ez a hatalmas változás csupa veszteségélménnyel jár.

A kivándorlás mint gyászfolyamat

Amikor tehát valakiben felmerül a kivándorlás kérdése, érthető, hogy vegyes érzések alakulnak ki a döntés után, hiszen az emigráció nagy veszteségélménnyel jár, aminek hatására elkerülhetetlenül beindul a gyászmunka.

Gyakran már akkor megkezdődik ez a folyamat, amikor a személy még el sem utazott külföldre. Ezt anticipátoros vagy elővételezett gyásznak hívjuk. Ez azt jelenti, hogy belátjuk, hogy a veszteséggel járó kimenet elkerülhetetlen (el fogjuk hagyni az otthonunkat), így már azelőtt elkezdjük a gyászmunkát, mielőtt a konkrét esemény megtörténne. Hasonlót élünk át például halálosan beteg hozzátartozó kapcsán, illetve ha tudjuk, hogy le fognak építeni a munkahelyen, vagy hogy nemsokára véget fog érni a kapcsolatunk.

Kivándorlásnál számba vesszük ilyenkor, milyen hatást fog ránk gyakorolni az elköltözés: kiktől kell elbúcsúznunk, mi mindent kell itt hagyni, újrakezdeni és megoldani kint, ami itthon már a rutin része volt. Váltakozhat bennünk a szomorúság, a kétségbeesés, a harag, a bűntudat, az öröm, az izgatottság, a tagadás és az alkudozás, hogy végül, mire a „helyére kerül” a veszteség, megszülethessen a lelkünkben az elfogadás érzése. Általánosságban elmondható, hogy nagyjából egy év szükséges ahhoz, hogy a veszteséget körbenője az élet, a fájdalom érzése lekerüljön az emlékről, de mivel minden gyász egyedi, ez valakinél gyorsabban, valakinél pedig lassabban történik.

A kivándorlás ráadásul nem mindennapi gyász abban az értelemben, hogy itt nem egy konkrét személyt vagy tárgyat vesztünk el – ugyanis a hazánk nem hal meg, nem tűnik el fizikailag -, hanem inkább magát az elszakadás élményét kell feldolgozni.

Sokféle tényező befolyásolja, árnyalja ezt: például az, hogy ideiglenes vagy végleges a kiköltözés, miért kellett elköltözni (szabad döntés volt vagy politikai/gazdasági kényszer), milyen mértékben képezi az identitásunk részét a haza, az otthon. Ez utóbbi kapcsán fontos szempont, hogy hány évesen, milyen életszakaszban emigrálunk, haza tudunk-e látogatni, illetve hogy általában hogyan viseljük a szeparációt, távolságot a szeretteinktől.

Joseba Achotegui spanyol pszichológus-kutató ezért is gondolja, hogy ez a gyász speciális, összetett lelki folyamat. A kivándorlási gyász ugyanis részleges marad, hiszen a tárgya, a származási ország megmarad, így a gyászfolyamat aktív maradhat a személy egész életében, amikor haza-hazatér. Talán ismerős az érzés, amikor egy másik városból vagy külföldről hazalátogatva elönt az a keserédes érzés, hogy ezt az ismerős biztonságérzést, „hazaérzést” már csak a hazalátogatás idejére kapjuk, kölcsönbe.

Arról nem is beszélve, hogy fájdalmat élhetünk meg amiatt, hogy mennyi minden változott – vagyis mennyi mindenről maradtunk le – saját országunkban két látogatás között: bezárt a kedvenc kávézónk, elköltöztek kedvenc szomszédaink, felújították a megszokott játszóteret stb. Ilyen értelemben ennek a gyásznak van egy időbeli eleme (az az idő, ami akkor is telik, amikor mi nem vagyunk otthon), illetve egy térbeli sajátossága is, vagyis az, hogy földrajzilag máshol vagyunk, és a visszalátogatás lehetősége korlátozott.

Érdekesség, hogy a honvágy egy evolúciósan hasznos érzés, aminek az a funkciója, hogy a ragadozókkal és ellenséges törzsekkel vívott küzdelmek során visszatartsa a csoportosulásokban élő személyeket közösségük elhagyásától, így biztosítva számukra a közösség állandó védelmét és támogatását. A saját környezet elhagyása tehát valós veszéllyel járt őseinknél. Bár már átalakult az életünk, nem hiába lehet nehéz ezzel a zsigeri érzéssel szembe menni a mai modern társadalomban is.

Mégis mit gyászolunk, amikor külföldre költözünk?

Achotegui szerint a kivándorlási gyász egyszerre több területen jelentkezik, ezért nevezhetjük többszörös gyásznak. Cikkében hét területet említ: család, nyelv, kultúra, föld, társadalmi státusz, csoporthoz tartozás és a migrációhoz kapcsolódó fizikai/testi kockázatok.

1. Család és szerettek:

Ez a terület juthat leggyorsabban eszünkbe, amikor a kivándorlási stresszről vagy gyászról gondolkodunk. A szeretteinktől való elválás, a kötődések megszűnése (átalakulása) nagyon fájdalmasak. Még a kiutazás előtt is megjelenhet a félelem attól, hogy magányosak leszünk kint, az évek során kiépített, biztonságot jelentő rokoni és baráti hálót elveszítjük. Arról nem is beszélve, hogy előfordulhat, hogy a saját családunktól is meg kell válnunk, ha átmenetileg – vagy politikai, gazdasági helyzet függvényében akár hosszabb ideig – nincs lehetőség a visszaköltözésre.

2. Nyelv:

Az anyanyelvünkön való kommunikáció nemcsak az önkifejezésben segít, hanem egyfajta otthonosság érzés is kapcsolódik hozzá – a szépirodalmi hasonlatokat, az érzések kifejezését, az árnyalatok érzékeltetését mind a sajátunknak érezzük. Külföldön mindez átalakul, mintha elveszítenénk a nyelvünket. A fogadó ország nyelvének elsajátítása persze növeli az önbizalmat, az önértékelést és az elégedettséget, de nagy erőfeszítést is igényel, és sok év múlva sem adja azt a biztonságérzést, amit a saját nyelvünk.

3. Kultúra:

A származási kultúrától való fizikai távolság magával hozza a „hasonszőrű” emberekkel való kapcsolat elvesztését, amit szintén el kell gyászolni.

Amikor a Frakkot vagy a TV Macit hozzuk fel példának, nagyszüleink kapros-túrós palacsintájáról vagy a balatoni naplementés szúnyoghadról beszélünk, a külföldi ismerőseink nem fognak minket úgy érteni, mint egy otthoni.

Ezzel párhuzamosan pedig el kell kezdeni alkalmazkodni és hozzászokni egy másik kultúrához annak szokásaival, hagyományaival, értékrendjével.

4. Föld:

A fények, a színek, a szagok, a táj, a hőmérséklet olyan szempontok, amelyek érzelmi szinten is relevánsak. Elsősorban akkor jelennek meg a gyász tárgyaként, amikor egy olyan helyre költözünk, ami a saját országunk klímájától lényegesen eltérő, így az alkalmazkodás szempontjából lényeges problémákat okoz.

5. Társadalmi státusz:

Gyakran elmondható, hogy a kivándorlás a társadalmi státusz – jobb esetben átmeneti – elveszítésével jár együtt, „mínuszról kell kezdenünk” az építkezést. Sokszor előfordul, hogy a származási országban jobb volt a lakhatás, jobb környéken éltük, jobb minőségű vagy több szolgáltatást vehettünk igénybe. Diplomás szakemberek akár a nyelvismeret miatt vagy helyi diploma hiányában gyakran kénytelenek – legalábbis eleinte- képzettségi szintjük alatti munkát vállalni, esetleg otthon maradni, ami frusztráló és megalázó érzés lehet hosszú távon. Ilyenkor a korábbi státuszt, elismertséget is meg kell gyászolni. Ha nem kezdődik el javulás ebben néhány éven belül, a személy demoralizálódik és válságba kerül.

6. Csoporthoz tartozás:

Az emberek általában azzal a csoporttal azonosulnak, amelyhez tartoznak. A kivándorlás során az identitás megváltozik, ha más csoportokkal érintkeznek. Ez akár kifejezetten nehéz is lehet, hiszen antropológiai szempontból tudjuk, hogy minden emberi csoportnak vannak bizonyos előítéletei más csoportokkal szemben. Ezt a tendenciát nagyon jól magyarázza az evolúciós pszichológia, amely megmutatja, hogy az emberek evolúciós történelmünk nagy részét kis csoportokban, családi klánokban élték le, állandó versenyben más hasonló embercsoportokkal az általában szűkös erőforrásokért. A túlélés a csoporton kívül lehetetlen volt. Ilyen szempontból amellett, hogy meg kell küzdenünk a saját csoportunktól (otthon maradt barátok, munkatársak, család) való elszakadástól, be kell illeszkednünk egy új, minket „idegennek” címkéző csoportba a fogadó országban, új identitást kell kialakítanunk.

Egy másik jelenség ennek kapcsán a „saját csoport” elhagyásával járó bűntudat, főleg akkor, ha politikai vagy háborús okokból vándorol ki a személy. Ebben az esetben olyan kérdések nehezíthetik a kiköltözést, hogy „nem kéne/kellett volna inkább otthon maradni és harcolni?”, „mi lenne, ha mindenki elmenekülne az országból?”.

7. A személy testi épségét veszélyeztető kockázatok:

Achotegui arra a fajta gyászra is utal, hogy a környezetüket elhagyók és kivándorlók ellenséges környezeti változással is szembe nézhetnek – bizonyos országokban vagy területeken, kerületekben a nem megfelelő biztonsággal számolni kell, vagy esetleg a testi épséget veszélyeztető munkakörülményekkel. Például egy békés magyar vidéki városból akár Párizs hírhedt 18. kerületébe költöző személy élete gyökeresen megváltozik, hiszen itt például kifejezetten veszélyes sötétedés után egyedül sétálni az utcán. A korábban megélt biztonságos, szabad, stresszmentes életet is meg kell ilyenkor gyászolni. Főleg akkor lehet ez sokkszerű, ha esetleg ez váratlanul éri az illetőt, mert megfelelő információ híján nem számított ilyen változásra.

Hogyan küzdjünk meg a kivándorlási gyásszal és stresszel?

Ahogy a bevezetőben említettük, nem lehet teljesen felkészülni a külföldi életre, és sajnos nem tudjuk lespórolni az ezzel járó veszteségeket sem. Mégis egy kis tudatossággal csökkenthető a szorongás, és talán a gyászmunkát is megkönnyíthetjük néhány dolog átgondolásával.

Először is, minél több ismeretünk van arról, hogy hova utazunk, annál inkább nő a biztonságérzetünk. Ha van rá mód, érdemes kiutazni még a költözés előtt, hogy megismerjük leendő lakóhelyünket. Így nem csak közvetlen információhoz jutunk, de az ismerősség élménye csökkenti a majdani kivándorlással járó szorongást. Nagyon fontos kapaszkodó lehet mind a gyászfeldolgozásban, mind az információk beszerzésében olyan internetes vagy offline csoportokat keresni, ahol találkozhatunk a saját országunkból emigráltakkal. Már önmagában ennek a ténye és lehetősége, a velük való kapcsolatfelvétel enyhíteni tud a félelmen, amit a kiköltözéssel kapcsolatban érzünk.

Lelki egyensúlyunk támogatása érdekében akár írhatunk egy listát magunknak arról, hogy mire és ki(k)re támaszkodhatunk majd a kivándorlás során. Érdemes átgondolni azokat a korábbi élethelyzeteket, amikben helytálltunk, és ennek kapcsán azonosítani azokat a tulajdonságainkat, amik ebben segítettek: például jó problémamegoldók vagyunk egy költözésnél, vagy azonnal feltaláltuk magunkat egy idegen városban egy külföldi utazásnál. Felmérhetjük akár a tárgyi, környezeti erőforrásokat is: mi az, ami fontos nekem ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjak. Majd akár összegyűjthetjük azt is, hogy hol fogunk futni, hova járunk a családdal túrázni vagy termálozni, hol lesz a törzsjátszótér az itthoni helyett.

Ezeken kívül pedig nagyon fontos azoknak a személyeknek a listáját átgondolni, akikre támaszkodni tudunk itthon és akár a fogadó országban, amikor tele leszünk nehéz érzésekkel.

Továbbá az is segíthet, ha megtervezzük, hogyan és milyen gyakorisággal tartjuk a kapcsolatot az otthon maradottakkal, milyen rendszerességgel látogatunk haza. Ez csökkentheti a sokkhatást, és segítheti a gyászmunkát.

Erőforrást jelenthet egy magunkkal vitt tárgy, esetleg szobanövény, fotó, bármilyen dolog, amely odavarázsolja a volt otthonunk egy szegletét, így erőt adhat a nehéz időkben. Ehhez kapcsolódóan azt is átgondolhatjuk, hogy milyen itthoni szokásokat fogunk megtartani a külföldi életben: legyen ez egy nemzeti hagyomány vagy származási családunk szokása. Érdemes azért azt is átgondolni, hogy miben tudunk engedni, és teret adni az újnak.

Végül ne feledjük, hogy a krízis megoldása növekedéssel, fejlődéssel jár – válságban lenni mindig lehetőséget is foglal magában. Ha sikerül valahogy azt a szemléletet felhangosítani magunkban, hogy mit fog hozni számunkra ez a helyzet, ha megküzdünk vele, az sok erőt adhat a nehéz napokra.

Felhasznált irodalom:

Achotegui J. (2024). Migratory grief, as partial, recurrent and multiple grief. Int J Fam Commun Med. 8(2):44-47. DOI: 10.15406/ijfcm.2024.08.00348