Hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz, ha az életünk végérvényesen megváltozott? – A stabilizáció folyamata

Krízistanácsadóként leginkább azokban az átmeneti állapotokban találkozom először a klienseimmel, amikor valamilyen, számukra különösen megterhelő változással szembesültek. Amire nem voltak felkészülve, vagy épp letaglózták őket az egyébként várt események – leginkább érzelmi – terhei.

Pszichés válságállapotokban segítőként nem keressük az okokat, sem pedig a felelősöket. Megoldásokat keresünk, ha vészhelyzet van, pihenési lehetőséget a kimerült testnek, léleknek és elmének, kifutási utat a feltorlódó és feszítő érzelmeknek. Tanácsadóként a fő feladatom: segíteni a klienseimet elviselni az elviselhetetlennek érzett érzéseiket, és közvetíteni a reményt az átmenetiségben, biztos pontokat találni, amikor még minden bizonytalan. A jelenben és a jelennel dolgozunk, mert itt és most történnek a dolgok.

Krízis vagy trauma?

Fontos, hogy a krízis és a trauma nem szinonimák ugyan, a két állapotnak mégis lehetnek hasonlóságai, átfedései. Mindkettő különösen magas stressz-szel jár, amivel aktuálisan nem tudunk megküzdeni. Egyikből következhet is a másik, egy súlyos élethelyzeti válság, például egy veszteségélmény, válás, betegség lehet traumatikus hatású. Ugyanígy a feldolgozatlan lelki sérüléseink is vezethetnek vissza-visszatérő krízisekhez az életünkben.

Másképp ugyan, de megváltozik az időperspektívánk: míg egy krízisben a jövő válik bizonytalanná, addig a trauma súlya a múlthoz láncol minket. Krízisben az elviselhetetlen jelenre szűkül le minden, trauma esetében pedig a múlt fájdalma válik örökkévalóvá.

Az időt (és ezzel együtt a beszűkült tudatot) kinyitni viszont csak akkor tudjuk, ha biztonságban érezzük magunkat a jelenben. Ha megtapasztaljuk a testünkben, az elménkkel és az érzelmeinkkel: a jelenben nincsen veszély, béke van. Ha történtek és történhetnek rossz dolgok, érezzük, tudjuk és elhisszük, hogy a nyugalom és a védelem elérhető számunkra.

Erről szól a pszichés segítő folyamatokban a stabilizáció fázisa.

„Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt”

A krízisbe került ember élménye leginkább ez: a stabilitás élményének elvesztése. Fizikailag, érzelmileg, térben és időben. Az alábbi mondatok, melyeket konzultációkon hallottam, szintén ezt az állapotot érzékeltetik:

„Hirtelen minden bizonytalanná vált.”

„Minden, amit régen ismertem, elveszett.”

„Összecsaptak a fejem felett a hullámok.”

„Eltévedtem.”

„Csak sodródok az eseményekkel, amiket nem tudok irányítani.”

„Úgy érzem, megrekedtem.”

„Összeomlott az életem, mint egy kártyavár.”

„Fogalmam sincs, hogy jutottam idáig, és merre tartok.”

Vajon mire van legnagyobb szükségünk egy ilyen tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal terhelt, sodródó, elveszett, vagy épp megrekedt állapotban? Leginkább kapaszkodókra. Amiket megfoghatunk, és ezáltal akár egy pár pillanatra megpihenhetünk, körbenézhetünk, vagy akár kihúzzuk magunkat.

Maga a krízis általában átmeneti, és van, hogy magától (meg)oldódik. A kimenetel szempontjából azonban fontos, hogy kapunk-e a segítséget a krízisünk oldásához, és mikor. Az időben érkező támogatás ugyanis a legerősebb védelmet jelenti a későbbi traumatikus utóhatások kialakulásával szemben.

Felmerül persze sokszor a tagadás: „ez semmi, volt már / lehetne sokkal rosszabb is / másoknak sokkal nehezebb”, vagy az ellenállás: „nekem ezt egyedül kell(ene) megoldanom…”. Azonban onnantól, hogy elismerjük, válságba kerültünk és az életünk irányíthatatlanná vált, nyitottak lehetünk a segítség elfogadására, és tudunk is élni vele. Ettől az önállóságunk nemhogy csorbulna, inkább helyreáll, az önbizalmunknak azzal a részével együtt, amit korábban fogva tartott a tehetetlenségünk.

A stabilizáció folyamatában nem a krízis okainak feltárása a cél, hanem a belső biztonságélmény megteremtése vagy újrateremtése a jelenben. Mindennek első szakaszában segítjük megtalálni a kliensek saját kapaszkodóit. Hiszen ha van mibe kapaszkodnunk, egyre bátrabban tehetünk lépéseket, és könnyebben el is engedjük a fogódzóinkat – de legalábbis nem ragaszkodunk hozzájuk görcsösen. Ha már érezzük, hogy képesek vagyunk önálló lépéseket tenni, az erőnk és bátorságunk is fokozatosan visszatérhet a megküzdéshez. Ehhez viszont szükségünk van a stabilitás élményének megélésére, mivel csak biztos talajon lehetünk újra önmagunk.

Traumából fejlődve

Az úgynevezett normatív krízisek (pl. az óvodába, iskolába kerülés, kamaszkor, a felnőtté válás vagy az időskor különböző kihívásai) hozzátartoznak a személyiségfejlődésünkhöz, általuk gazdagabbá, érettebbé, erősebbé válunk. Nehéz lenne ugyanezt elmondanunk a traumákról, amik annyira fájdalmas élmények, hogy valóban senki nem érdemli meg őket. Sajnos mégis elkerülhetetlen, hogy életünk során ne szerezzünk különösen fájdalmas, akár maradandó sérüléseket.

Herner Dorka pszichológus egy podcastban például nagyon találóan úgy fogalmazott, hogy „poszttraumás növekedés az, hogy egyáltalán felnövünk.” Amit akár úgy is lefordíthatunk, hogy a sérüléseink feldolgozásának mintázata tesz minket erősebbé és egyedivé. Itt pedig a feldolgozottság, ami fontos, az ebből a folyamatból megszerzett erőforrások: a tanulságok, az öngyógyító képességünk, a másokba és a világba vetett bizalom, a pozitív kimenetelű változások.

Biztonságosan visszalátogatni a múltunkba

A tanácsadási folyamatokban leggyakrabban a jelen élményeivel, érzelmekkel és azok testi lenyomataival dolgozunk. Ezek megismerése és elviselése az, ami hozzásegít ahhoz, hogy – Bessel van der Kolk traumaterapeuta szavaival élve – „biztonságosan látogassunk el újra a múltunkba”.

A látogatás pedig átmeneti, nem jelent visszatérést. A különféle stresszkezelést, stabilizációt segítő gyakorlatok segítségével megtanulhatjuk megteremteni saját belső biztonságélményünket. A gyakorlás által pedig képessé válhatuk arra, hogy ehhez az élményhez térjük vissza a jelenben – a fájdalmas, mégis megszokott, ezért valamilyen módon ismerős múltbeli élmények helyett.

Az önmegnyugtatás képessége segít továbbá abban, hogy az érzelmek szélesebb skáláját legyünk képesek kezelni (szakkifejezéssel: szélesebb lesz a toleranciaablakunk). Ilyenkor valójában a saját érzelmi állapotainkkal kezdünk kibékülni, elviselni, tolerálni azokat: nem temetnek maguk alá a negatív érzések, és képesek vagyunk beengedni a pozitívakat.

Ezen az úton képes egy stabilizációs folyamat előkészíteni egy későbbi traumafeldolgozó munkát. Emellett maga a stabilizáció lehet egy teljes segítő folyamat célja, például krízistanácsadás esetén ezt a fókuszt tartjuk szem előtt. Érzelmeink tolerálásának és önmagunk megnyugtatásának képessége mind a kritikus időszakban, mind „békeidőben” megkönnyíti a problémamegoldást, és aktívabb megküzdésekhez, a stressz hatékonyabb kezeléséhez vezet. Azon az élményen keresztül és ahhoz az élményhez, hogy „képes vagyok tenni valamit” – szemben a beragadt tehetetlenséggel vagy az érzelmek általi elárasztottsággal.

Otthon lenni önmagunkkal, önmagunknál: az önegyüttérzés

Arany János Oh! Ne nézz rám… című versének néhány sora szép megfogalmazása a belső biztonság élményének:

„Zúgjanak bár künn a vészek
Csak ez a kis enyhe fészek
Ez maradjon mindig épen.”

Ahogy – akár először külső támogató segítséggel – megtapasztaljuk a békét, fokozatosan képessé válunk együttérezni önmagukkal. Hiszen az tudja legjobban, min is megyünk keresztül, aki velünk, mellettünk halad. Egy bizonyos szakaszon ez a kísérő lehet egy társ, barátok, hozzátartozók, vagy professzionális segítők. Ahogy egyre otthonosabban érezzük magunkat önmagunkkal, a saját érzelmi világunkkal, fokozatosan megtanuljuk kézenfogni önmagunkat.

Stabilizáció a gyakorlatban

Egy korábbi cikkünkben már írtunk részletesebben olyan módszerekről és hétköznapi „technikákról”, melyeket önállóan végezve vagy szakember támogatásával segíthetjük magunkat „rögzíteni a jelenben”. Vagyis megtalálni és megélni a jelenünkben a biztonság, a béke, a stabilitás élményét a folyamatosan változó, megterhelő vagy kiszámíthatatlan körülmények mellett is, vagy épp azok ellenére. Megtapasztalni és átélni a testünkben azt az élményt, hogy „minden rendben van.”

Összességében elmondható, hogy nincsenek mindenki számára működőképes receptek, inkább egyéni utak, az viszont sokat segít, ha tudatosítjuk a saját, már meglévő kapaszkodóinkat, erőforrásainkat. Ezek ugyanis azok a stabil pontok, amikhez először nyúlni tudunk. Sokszor a legegyszerűbb dolgok megadhatják ezt az ismerős otthon-élményt az elveszettségben.

Segítő folyamatokban gyakran használok különféle stabilizációs gyakorlatokat. Egy általam kedvelt és sokat alkalmazott egyszerű, tudatos jelenléten alapuló gyakorlatban – amit megtartottság-gyakorlatnak hívok – elég mindössze annyit tenni, hogy hátradőlünk egy széken és a két talpunkat stabilan a padlóra helyezzük (működik hanyatt fekve is, kinyújtott lábakkal, a lényeg a testünk teljes alátámasztása). Figyeljük meg, hogy hol érezzük a testünkben a megtartottság érzeteit: ahogy a hátunkat megtámasztja a szék, ahogy a csípőnk rásimul a székpárnára, és érezzük, hogy teljes testsúlyunkkal nyomjuk a széket, ahogy a talpunk szinte nyomja a padlót, „két lábbal a földön”, megtartva lehetünk. Ebben a gyakorlatban spontán bekövetkezhet az izmaink elengedése, ellazulása, megengedhetjük magunknak, hogy átadjuk önmagunk tartását másnak, egy stabil, megtartó környezetnek.

Kifejezetten erőforrást nyújtó imaginációs (elképzelt képeket használó) gyakorlat például a fa-imagináció, melyben a stabilitás és a rugalmas ellenállás szimbólumaként egy fa képének elképzelésére biztatjuk a gyakorlót. Egy erős, stabil fáét, amely védelmet és támaszt nyújt, segítve a gyakorlót átélni a testében is ezt az élményt.

Akit mélyebben érdekel a stabilizációs gyakorlatok működésének testi-lelki háttere, annak jó szívvel ajánljuk a téma egyik szakértőjének, Mogyorósy-Révész Zsuzsannának nemrég megjelent, Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyvét. A kiadvány alcíme is beszédes: Újrakapcsolódás a belső biztonsághoz. Hogy miért is olyan fontos ennek a képességünknek fejlesztése? Röviden azért, mert a belső biztonságélményünk mindennek az origója, és a megterhelő, stressz-szel teli helyzetekben és időszakokban ennek az egyensúlya, ami megborul, viszont ezért az élményért tudunk mi magunk a legkönnyebben tenni. És ez szerencsére tanulható.

A biztonságélmény egyéni megélései egy barátságosabb időperspektívában

Ha már a válsághelyzet kliensek általi leírásaiból hoztam néhányat, álljon itt pár pozitív példa a biztonság, a stabilitás megéléseire is:

„Akármi is történik, érzem, hogy a testemben vagyok, és tudom, hogy odakint a 72-es troli is jár.”

„Ebben a testben vagyok, nem az időben és tevékenységek között oldódom fel.”

„Bármi is van, arra mindig lesz időm és erőm, hogy egyenes háttal igyam meg a teámat.”

„Van, ami megtart.”

„Lehetek önmagam támasza.”

„Nem is vagyok olyan rossz társaság magamnak.”

„Két lábbal a földön állok.”

„Otthon vagyok a testemben, és lehet otthonom a világ.”

Saját-élmény

A biztonságélmény számomra a tágasság, a szabadság megélése. Amiben megvan stabilitás, és már nem szükségesek feltétlenül a kapaszkodók. Egy felépüléssel kapcsolatos idézet inspirált arra a gondolatra, hogy mennyire fontos megértenem, hogy mitől érezhetem szabadnak magam a biztonságélményem elvesztése nélkül. Amikor meg tudom élni azt az állapotot, hogy nem kell kényszeresen ragaszkodnom dolgokhoz azért, hogy biztonságban érezzem magam. Nincs szükségem túlzott védelemre magam körül, mert az agyam és a testem is felfogja, hogy nincs háború, béke van. Olyan élményhez hasonlítanám, mint egy nagy réten lenni, ahol nem rémiszt meg a térélmény, és nem akarok feltétlenül menedéket keresni. Érzem a lábam alatt a földet, fel tudok nézni az égre, közben élvezem az arcomon a szél áramlását.

A stabilizációs folyamatoknak – legyen az sajátélmény vagy a munkámban tapasztalva, kliensek visszajelzései alapján – sokszor a legértékesebb hozadéka a bizalom és a remény: hogy van segítség, azt lehet és érdemes is kérni. „Van, ami vagy aki megtart”, ez az állapot a legnagyobb nehézségben is elérhető, és erre mi magunk is képesek lehetünk.

Felhasznált irodalom:

Arany János: Oh! Ne nézz rám…

Bessel van der Kolk: A test mindent számontart – Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban