„Nem a diagnózistól függ, hogy valaki el tud-e jutni a saját szabadságáig” – Kőváry Zoltán pszichológussal beszélgettünk

Kőváry Zoltán egzisztencialista szemléletű pszichológus, egyetemi tanár, rockzenész. Számos könyvet és cikket jegyez a kreativitás, a pszichobiográfiai kutatás és az egzisztenciális pszichológia témáiban. Rollo May: A létezés felfedezése – Egzisztenciális pszichológiai írások című kötet megjelenésének apropóján beszélgettünk.

Ahogy olvastam az általad szerkesztett May-könyvet, az derült ki számomra, hogy az egzisztenciális pszichológia kitüntetett helyzetként tekint a krízisre mint olyan lehetőségre, ami ajtót nyithat a létezés fontos kérdéseivel való szembesülésre. Talán nem véletlen, hogy 2020 tavaszán, egy személyes és egy globális válság közepén találkoztam először az irányzattal. Nemcsak a Covid töltött el halálfélelemmel, hanem a válásom is, amikor megvettem Yalom Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése című könyvét. A te életedben mi volt az a mozzanat, ami elindított az egzisztencialista pszichológia irányába?

Az én életemben is egy személyes élmény adta meg a végső lökést. Pszichológusként mindig dinamikus pszichológiával foglalkoztam, elsősorban pszichoanalízissel, és azon belül is azokkal az irányzatokkal, amelyeknek nem csak klinikai vagy terápiás, hanem szellemi mondanivalójuk is van. Az egzisztencializmus mint filozófia, mint pszichológia, mint irodalom mindig ott volt a horizontomon – eredetileg irodalmat tanultam, és azok a filozófiai irányzatok is mindig nagyon érdekeltek, amelyek az élet nagy kérdéseivel és mibenlétével foglalkoznak. És ez akkor állt össze, amikor az apám meghalt 2015-ben.

Úgy éreztem, a pszichoanalízis nem tud nekem ebben kapaszkodót adni, nem igazán fogalmaz meg válaszokat, annak ellenére, hogy foglalkozik a halál és a veszteség témájával. Ekkor elkezdtem szisztematikusan tanulmányozni az egzisztencialista filozófiát, irodalmat és pszichológiát – az egzisztencializmusban az a fantasztikus, hogy ezek nem válnak szét. Később, mivel nem találtam olyan összefoglaló munkát, ami kielégítette volna az igényeimet, 2020-ban elhatároztam, hogy írok egy ilyet. Pont az olyan globális krízisek miatt, mint a Covid, amit te is említettél, vagy az ökológiai krízis, az etnikai krízisek, a migráció, újra népszerűvé vált ugyan az irányzat, de csak a terápiával foglalkozó szintézisek születtek. A Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába című könyvem 2022-ben jelent meg, és úgy érzem, talán sikerült integrált képet alkotnom benne az egész területről.

Ha a lét nagy kérdéseinél maradunk – engem a könyv olvasása közben végig nagyon foglalkoztatott, hogy mit kezd az egzisztenciális pszichológia a spirituális tapasztalatokkal. Yalom például határozottan kijelenti, hogy nem tud hinni semmiben, ami nem racionális.

Amit Yalom képvisel, az inkább kivétel. Talán a másik nagyon kevéssé spirituális szerző Laing. Viktor Frankl viszont teljesen elkötelezett: a legfőbb érték szerinte a spirituális érték, amire mi magunk rátalálunk. Rollo May teológusnak tanult. Szondi Lipótnál is ott van erőteljesen a hitfunkció, ami nélkül szerinte megrekedünk a narcizmus állapotában. Az egzisztencializmus nagyon sokféleképpen viszonyul ehhez a kérdéshez. Azt mondja, hogy nem feltétlenül vannak itt olyan tételek, amiket változtatás nélkül el kellene fogadnia bárkinek.

Valamiféle értelmet kell találnunk, ami lehet vallásos is, csak te találd meg magadnak. Ha átveszed a családi hagyományt gondolkodás és saját tapasztalás nélkül, akkor nem önmagad vagy.

Ami nekem a May könyvéből még fontos alapvetésnek tűnt, hogy az irányzat legnagyobb vívmánya a freudi pszichoanalízis gyakorlatával szemben, hogy nem tárgyiasítja a pácienst, nem külső nézőpontból elemzi, hanem egyenrangúságot alakít ki: a terapeuta belép a páciens világába, és ott kapcsolódik hozzá. És így a terápiás kapcsolat is fontos része a folyamatnak. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

A terapeuta létezéspartnernek fogadja el a másikat, és emiatt nem gondolja azt, hogy fölérendelt pozícióból látja az elakadásait – a páciens a saját problémáit mindenkinél jobban ismeri, és az ő személyes perspektívája az, amiből ki kell indulni. Nem az van, mint a kognitív terápiában vagy a sématerápiában, hogy megtanítják a pácienst, hogy kognitív pszichológiai terminológiával gondolkodjon saját magáról, és végeredményben eltárgyiasítsa a saját élményeit, hanem a pácienshez a saját nyelvezetén és világképén belül közelít. Ez nem jelenti azt, hogy az nem fog változáson átmenni, csak nem azonnal.

A terapeuta ugyanúgy az egzisztenciális belevetettség foglya, mint a páciens: ugyanúgy szenved az értelmetlenségtől, a végességtől, a szabadság kihívásától, az izolációtól. Ahogy Yalom fogalmaz, a terapeuta pillanatnyilag kevésbé van nagy gondban, mint a páciens.

Fontos, hogy a terapeutának nagyfokú önismerete legyen, hogy lássa a saját előfeltevéseit, ahogyan a dolgokról gondolkodik, hiszen ebbe az irányba viszi a pácienst is. Rávezeti, hogy az élményeit ne kapcsolja rögtön koncepciókhoz: „ez egy betegség”, „pánikbeteg vagyok”, „ilyen egy nő, ilyen egy férfi”, vagy „az agyam úgy dolgozza fel”. Ha a páciens hozzáfér a saját tiszta szubjektív élményeihez, majd azt behelyezi egy élettörténeti keretbe, egy narratívába, hogy honnan hova tart, akkor közelebb kerül önmaga meghatározásához és a saját szabadságához.

Akkor ezek szerint az egzisztencialista irányzatban nincs olyan, hogy „normális”, amihez igazodni kell?

Ez végtelenül bonyolult kérdés, de tulajdonképpen az egzisztencialista irányzatokban elmosódott a határ normalitás és kóros között. Nem azt mondjuk, hogy valakinek „narcisztikus személyiségzavara van”, vagy „depressziós”, mintha ez egy csomag lenne, amit le lehet tenni, hanem hogy „az illetőre jellemző a depresszíven hangolt világhoz való viszonyulás”. A kóros és normális tapasztalásnak van egy közös alapja. És ennek egy változata az, amire azt mondjuk, hogy autentikus. De a kóros is lehet autentikus, és az egészséges is lehet inautentikus!

Erich Fromm ezt úgy nevezte, hogy „a normalitás patológiája”.

Az egészségesség, ahogy azt társadalmilag nevezzük, kizár bizonyos tapasztalatokat, például a szenvedést, ami nélkül a teljes lét nem tud létrejönni.

Nem idealizálom a szenvedést, csak azt mondom, hogy nincs élet szenvedés nélkül. Ez egy adottság. Ha a szenvedést ki akarjuk zárni, akkor az történhet velünk, mint az Ivan Iljiccsel, amikor rájön, hogy elrontotta az életét.

Egzisztenciális szemléletű terápiát bárkivel lehet folytatni hivatalos diagnózistól függetlenül, mert nem a betegséggel foglalkozik, hanem az ember létlehetőségeivel. Nem a diagnózistól függ, hogy valaki el tud-e jutni a saját szabadságáig.

Húsz és harminc éves korom között rettenetesen sokat szorongtam, pánikrohamaim is voltak. Felmerült bennem a kérdés, hogy mit kezdett volna a szorongásommal egy egzisztencialista szemléletű terápia.

A szorongás a lét adottsága, és ezért időről időre mindig foglalkozunk kell azzal, hogy mit mond nekünk. Általában ott jelentkezik szorongás, ahol valamilyen létlehetőség feltárul, de azt mi valamilyen oknál fogva veszélyesnek ítéljük meg, mert azt követelné tőlünk, hogy másképp csináljunk vagy gondoljunk valamit. „A szorongás a szabadság szédülete” – mondja Kierkegaard.

Kőváry Zoltán, egzisztencialista szemléletű pszichológus

Az is jellemző mindannyiunkra, hogy létrehozzuk a szorongásunk tárgyait: „szorongok attól, ha egyedül vagyok”, „szorongok, ha ki kell lépnem mások elé”. Ezek a félelmek az egzisztenciális irányzat szerint akkor erősödnek fel nagyon, ha a létünk végességére vonatkozó szorongásunk, ami ezek mögött van, teljesen feltáratlan. Először alaposan körbe kell járni, amit a páciens hoz, és aztán magától feltárulnak a létkérdések. Mondjuk ha egy konkrét személy elvesztésétől fél valaki, lehet, hogy az illető nem foglalkozott még eleget azzal a paradoxonnal, hogy az embernek egyszerre kell kapcsolódnia és függetlennek lennie. Ha csak a szenvedését csökkentjük különböző módszerekkel – amit a hagyományos terápia csinál –, akkor paradox módon megfosztjuk attól, hogy igazán önmagává váljon. Meg kell élnie a saját szorongását, és valamilyen személyes választ megfogalmazni erre a logikailag áthidalhatatlan paradoxonra, hogy minden életszakaszban össze kell tudnunk egyeztetni az „én”-t a „mi”-vel. Akár neurotikus valaki, akár úgymond egészséges, újra és újra szembesülni fog ezzel a problémával.

Én elsősorban olyan nézőpontokkal, módszertanokkal találkoztam páciensként, amik nagy hangsúlyt fektettek a múlt feltárására. Hogy a szorongásnak valószínűleg van egy ősélménye, például valami stressz a testemben, amit elraktároztam gyerekkoromban.

Az egzisztencialista irányzat azt mondja, hogy hiába tárod fel a gyerekkori elakadást, az nem fogja megoldani a dolgot, mert ezekkel a kérdésekkel újra és újra találkozni fogsz. A múlt dimenziója fontos, de a jelenné váló jövő talán még inkább.

Ha hozzád megy valaki terápiába, akkor nem is célod, hogy ráébredjen arra, hogy csecsemőkorában vagy kisgyerekkorában érték olyan tapasztalatok, amelyek következtében szorong?

Az élettörténetet és annak részeként a kapcsolattörténetet szerintem mindenképpen fel kell tárni. Ha valakivel rosszul bántak gyerekkorában, az kihatással lesz a felnőtt életére. Fel lehet oldani ezeket a traumákat, de ez csak az egyik dimenzió.

Mert a világban benne lenni alapvetően szorongáskeltő élmény. Persze örömkeltő élmény is. Ezeket kell egymással balanszban tartani.

May leír egy esetet, amikor egy páciens megtapasztalja az „én vagyok” érzését, azt az ősélményt, hogy mindegy, mit csinálok, mindegy, milyen vagyok, jogom van létezni, és ez ad neki lökést a gyógyuláshoz. Ha mindannyian megkapnánk csecsemőként, kisgyerekként a feltétel nélküli elfogadást, és meglenne az az őstapasztalatunk, hogy lehetünk olyanok, amilyenek vagyunk, akkor nem lenne szükségünk arra, hogy terápiába járjunk?

A létezés ettől függetlenül tele van kihívásokkal. Akinek szerencsésebben alakult a gyerekkora, vagy terápiában tudott rajta dolgozni, az képes felnőtt módon kötődni másokhoz, és bátran szembe tud nézni a lét okozta szorongásokkal. Az izolált, önmagába fordult ember nem tud.

Az egyik alapelve az egzisztenciális irányzatnak, hogy az élet kihívásaira az egyik legfontosabb válasz a szeretet. Emiatt mondhatunk mégis igent az életre. A kapcsolatok és a terápia ezért lehet olyan gyógyító – ott van valaki, aki befogad minket, és összekapcsolódik velünk.

És azért van szükségünk terápiára, mert nem tudunk érdemben kapcsolódni másokhoz.  A terápiának ebben kell sikert elérnie: hogy képessé váljunk a kapcsolódásra. Együtt elviselhetőbb a létezés súlya.