„Az életünket nem karácsonykor éljük, hanem minden nap” – Interjú L. Stipkovits Erikával

Szerző: | 2017. 12. 23. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 11 perc

Karácsony. Boldogság. Ebben az időszakban szinte összeforrnak ezek a szavak. De ez nem jelenti azt, hogy az egyik következik a másikból: attól, hogy karácsony van, egyáltalán nem biztos, hogy boldogok vagyunk, sőt. Rengeteg körülmény tompíthatja az ünnep fényét: a jó érzésekhez hasonlóan, ez az időszak a külső és belső konfliktusokat is felerősítheti. Írjuk le, mondjuk ki: a karácsony nem mindenkinek olyan kellemes.

De mit tehetünk azért, hogy a borút derűvé, a nehéz érzéseket örömmé, a családi balhét meghitt beszélgetéssé, a szorongásoktól háborgó lelkünket a béke szigetévé alakítsuk? Erről is kérdeztük L. Stipkovits Erikát, aki amellett, hogy klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és hipnoterapeuta, számos, a párkapcsolatokkal, a szülői-, valamint a testvérkapcsolatokkal foglalkozó könyv szerzője is. Így komoly rálátása van arra, hogy milyen dinamikák mozgatják az ünnepi asztal körül felgyülemlő feszültségeket. Interjú.

A karácsony nem mindenkinek boldog, és nem mindenkinek kellemes. Egyetért?

Teljesen. Nagyon nagy problémának látom, hogy nem vagyunk őszinték, és mindig csak a szépet akarjuk megélni. A szenvedéseket is meg kell élni, ami nyilván nem könnyű, ha közben azt látjuk, hogy „lám-lám, csak nekünk vannak gondjaink, mindenki más meg milyen boldog”. Ez természetesen nem igaz, mindenkinek vannak problémái. Ami ezeket a problémákat az óriási kontraszt mellett felerősítheti, hogy ilyenkor mindenki egy kicsit szembenéz önmagával. Ez nem mindig könnyű, főleg akkor nem, ha vannak bennünk nehéz vagy fájdalmas érzések. Ezektől nagyon félünk, pedig egyáltalán nem baj, hogy léteznek: a negatív érzelmek is ugyanúgy érzelmek, mint a pozitívak. A világban polaritás van, és az egyensúly akkor áll be, ha a pozitívum mellett van negatívum is. Az öröm, a szeretet mellett a szenvedést, így például a haragot és a félelmet is meg kell tudni élni.

Ez kicsit előfeltétele is a boldogságnak?

Nincs olyan, hogy hosszan tartó, boldog élet, és, bár a nyugati világban dolgozó terapeuta vagyok, nagyon egyet tudok érteni a keleti filozófiának azzal az árnyalt üzenetével, ami szerint csak szenvedve lehet fejlődni. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni” – sok igazság van ebben a régi magyar népdalban is. A könyveimben is mindig hangsúlyozom:

meggyőződésem, hogy minden lelki eredetű probléma megoldható, átkeretezhető vagy felülírható, de ha nem veszünk azokról tudomást, és mindig csak a szőnyeg alá söpörjük ezeket a problémákat, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem tudunk közlekedni, akkora a rendetlenség. Az elkerülés, az elfojtás soha nem megoldás.

Talán már-már az a furcsa, vagy szokatlan, ha valakinek nincs kisebb vagy nagyobb lelki gubanca, megoldandó lelki konfliktusa. Viszont ezek az ünnepekben valahogy felerősödnek. Karácsonyi depresszió, veszekedések, megszaporodó válások. Mi és miért történik ilyenkor?

Ezek a feszültségek vagy konfliktusok nem azért kerülnek felszínre, mert karácsony van, hanem azért, mert az év többi napján nagyon ritkán vagyunk 3-4 órát „összezárva”. A hétköznapokban keressük a kifogásokat: nincs időm, nincs erőm most a családommal együtt, vagy külön-külön leülni és a megszokott, felszínes dolgok helyett az érzéseimről beszélgetni. És amikor ott vagyunk, hogy van három nap szünet, amikor erre lenne lehetőség, akkor ülünk egymás mellett, közben feszít minket az érzés, hogy ez nekünk valamiért nem megy.

Nem tudunk az érzelmeinkről beszélgetni?

A praxisomban azt látom, hogy sokszor még értelmileg magas szinten álló emberek is nulla érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és lépésről lépésre kell nekik megtanítani az érzelmi kommunikációt. Vannak családok, akik egyáltalán nem beszélnek az érzéseikről: szó esik arról, hogy mi legyen a vacsora, milyen ajándékot vegyünk, mi történt a szomszéddal, de arról, hogy milyen konfliktusaim voltak az elmúlt időszakban, mi fájt, mi esett rosszul, vagy éppen mi okozott örömöt, már nem kérdezzük egymást. A szeretetünket, és a haragunkat sem tudjuk egymás felé kifejezni.

Nincs azon mit csodálkozni, ha az elfojtott indulatok felszínre kerülnek. Hogyan lehet elkerülni, hogy robbanjon a feszültség?

Erre a kérdésre pontos választ a konkrét helyzet ismeretében tudnék adni, de minden esetben érdemes figyelni arra, hogy a másik minősítése helyett a saját érzéseinkről és arról beszéljünk, hogy bennünk mit okoz egy-egy kiszólás, vagy megjegyzés. Ha például valamelyik családtagra, mondjuk, az anyósunkra kicsit jobban ki vagyunk hegyezve, mert hajlamos megszólni minket, vagy azt, amit csinálunk, akkor a „te most megint kötekedsz” fordulat helyett azt is mondhatjuk neki, hogy „Anyuka, olyan jól esne, ha úgy fogadnál el, ahogy vagyok!” Vagy elmondhatjuk neki, hogy a megjegyzései által kevésnek, önállótlannak érezzük magunkat. Ez is arról szól, hogy képes vagyok-e megfogalmazni és kimondani, hogy mit érzek.

Mennyire jó terep a karácsony arra, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”?

A hétköznap felgyülemlett feszültségeket nem a fa alatt kell megbeszélni, hanem akkor, amikor keletkeznek. Az ok, ami miatt karácsonykor bugyognak felszínre ezek a feszültségek az, hogy ilyenkor azt látjuk, hogy mindenki nagyon szereti egymást, mindenki nagyon boldog – ami amúgy nem igaz, mert nagyon sok mindenki nincs jóban a szeretteivel, és rengeteg mindenkinek vannak ezzel kapcsolatban is nehézségei.

De az biztosan nem megoldás, ha az ünnepi asztal körül találjuk ki, hogy mik a szükségleteink, és azokat hogyan tudjuk érvényesíteni. Ezen sokkal korábban el kell kezdeni gondolkodni és dolgozni. Az életünket nem karácsonykor éljük, hanem minden egyes nap.

Akkor mi a helyes attitűd egy feszültségektől terhes családi összejövetelen?

Az ünnepi asztal körül talán szerencsésebb ezekre a helyzetekre is úgy nézni, hogy az a bizonyos pohár félig tele van, vagy félig üres. Amikor tele vagyunk indulatokkal, akkor a másikban csak a negatívumokat látjuk, de vajon legalább az ünnep idejére képes vagyok-e erőt venni magamon, és meglátni a másikban a jót és a szépet? Lehet, hogy az anyósom beleszól mindenbe, de mégiscsak felnevelte a fiát, aki az én férjem, és ezért hálás lehetek neki.

Képmutatás helyett szemléletváltás?

Igen, fontos lenne megérezni a kettő közötti különbséget. Ha a hétköznapokban amúgy rosszban vagyunk, és erre a rövid időre minden hirtelen csodássá változik, az nem egy csoda, hanem hazugság. A konfliktusok ignorálása biztosan nem megoldás.  Ugyanakkor fontos lenne látni, hogy a karácsony nem rólunk szól, hanem arról, hogy szeretetet adunk; azt adjuk a másiknak, ami neki fontos. Ha az anyámnak fontos, hogy együtt legyünk karácsonykor, de nekem ez valami miatt nehéz, akkor erre a helyzetre gondolhatunk úgy is, hogy oké, karácsony van, amit most adni tudok, az az, ha meglátogatom, időt töltök vele.

Ha már nehézségek… Miközben a karácsonyi hirdetésekben nagyon kerek és nagyon egész családokat látunk, a valóságban sokan egyedülállóként, társ nélkül töltik az ünnep óráit. Ez – érthető módon – hiányérzetet és frusztrációt okoz. Mit lehet kezdeni ezekkel a nehéz érzésekkel, például azzal, ha a szeretetünket nincs kivel megosztani?

Ha az ünnep fel is erősítheti ezeket a nehéz érzéseket, úgy is tekinthetünk erre az időszakra, ami alkalmas az elmélyülésre. Ilyenkor, ahogy a természet, úgy az ember is kicsit visszahúzódik önmagába. Ettől nekünk se kéne félni. Az ünnepnél egyébként is sokkal fontosabb az azt megelőző várakozás.

Az advent szó eljövetelt jelent, ami azt is jelenti, hogy a várakozás karácsonykor éri el jutalmát. A karácsony az már csak egy jutalom. A várakozás pedig nem egy olyan dolog, amit ne lehetne egyedül is megélni.

Az utcai díszkivilágítástól kezdve egy-egy meghitt baráti beszélgetésben, egy altruista cselekedetben (például, ha elmegyünk önkénteskedni), vagy a hála gyakorlásában és kifejezésében is megélhetjük a várakozás izgalmát, a készülődés és ezzel együtt a karácsony varázsát. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e ezt a várakozást és az ünnepet jutalomnak tekinteni, kesergés helyett egyedül, de mégis egészként meg- és átélni.

Függetlenül attól, hogy családban, vagy egyedül élünk, nem egyszerű ezekre a dolgokra időt szakítani…

Igen, sajnos az időt, amit a természetes ritmusunk szerint erre a belső munkára kellene fordítanunk, ajándékok utáni rohangászással, meg a karácsonyi menü hozzávalóinak beszerzésével töltjük. Pedig mennyivel nagyobb ajándék lehetne egy-egy őszinte és mély beszélgetés, az idő, amit magunkra vagy egymásra fordítunk!

Ön hogy tölti majd a karácsonyt?

Az ünnepek szempontjából egy alapvetően tradicionális nő vagyok: kitakarítom a lakást, ajándékot készítek a szeretteimnek. Fontosak ezek a rítusok, ahogy az is, hogy belül is rend legyen, ezáltal át tudjam adni magamat a csendes csodáknak, rá tudjak csodálkozni egy-egy emlékre, amit mondjuk egy sütemény illata, vagy a gyertya fénye hív elő. Ezeket próbálom megélni a saját életemben.

Mi az a legfontosabb dolog, amit karácsonykor adhatunk egymásnak?

A cselekvő törődés. Ez alatt azt értem, hogy jobban figyelünk egymásra, mint máskor, hogy időt szánunk egymásra, vagy éppen időt adunk. Például vigyázok az unokáimra, hogy a szüleik kettesben is tudjanak lenni. Vagy ott van az ajándék: nemcsak megveszem azt, hanem úgy választom ki, hogy abban már benne legyen a figyelem, a szándék, hogy több időt töltsünk együtt. Ha például a feleségem pihenésre vágyik, akkor ne egy huszadik parfümöt, hanem egy közösen eltöltött hosszú hétvégét ajándékozzak. Ehhez persze az is kell, hogy év közben is figyeljünk egymásra. Karácsonykor valahogy könnyebb szeretni, de mi van az összes többi nappal az évben? Jó kérdés, mit teszünk azért, hogy ebből a figyelemből minden napra jusson.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This