Ezért szorongunk a home office-ban – 3 nyomasztó mondat, ami megnehezítheti az otthoni munkát

Szerző: | 2020. 05. 21. | Lélekerősítő | Olvasási idő: 8 perc

Jó három évvel ezelőtt, egy szép tavaszi napon – nem sokkal az után, hogy felmondtam a „rendes” munkahelyemen és „szabadúszó üzemmódra” váltottam – bicikliztem a rakparton. Egyik megbeszélésről a másikra tartottam éppen – sütött a nap, simogatott a meleg levegő, szerettem a munkám. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy boldog és elégedett legyek.

De nem voltam az. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tudatosult bennem, hogy én ebben a kívülről nézve minden szempontból ideális helyzetben egyáltalán nem érzem magam jól, sőt: szorongok.

Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, mi nyomaszt annyira, ugyanis a nehéz érzések mögött rejtőző ok egyáltalán nem volt evidens. A váratlanul rám törő szorongás eredője nem más volt, mint a szabadság – amihez én akkor még egyáltalán nem voltam hozzászokva.

Hiába voltam a magam ura, elhatalmasodott bennem egy megmagyarázhatatlan rossz érzés – olyan volt, mintha egy helytelen, és elítélendő dolgot csinálnék.

Az értékrendben, és a múltban rögzült reflexek – amelyek az azt megelőző 10-15 évben a hagyományos keretek között zajló munkanapok során a részemmé váltak – nem tűntek el egyik pillanatról a másikra.

Elvégre micsoda dolog boldogan biciklizni délelőtt 11-kor a Duna-parton?! A kemény munka meghozza a gyümölcsét – de a lehetőség, hogy munka közben jól is érezhetem magam, nem volt a gondolkodási rendszerem része.

Időbe, konkrétan évekbe telt, amíg a napi ritmusommal együtt a gondolkodási rendszeremet is sikerült átformálnom, és megengedtem magamnak, hogy bűntudat és rossz érzések nélkül legyek szabad(úszó).

„Kicsit örülök annak, hogy nem kell bejárni”

Szerintem valami nagyon hasonló történt vagy történik azokkal, akik a hírt, miszerint a járványhelyzet miatt home office-ba kényszerülnek, lelkesen fogadták – és ezzel együtt szomorúan veszik tudomásul, ha vissza kell térniük az irodába.

Ők azok, akik egyáltalán nem bánkódtak amiatt, hogy a zajos irodai környezetet egy időre felváltotta az otthonuk nyugalma, ahol személyiségükből adódóan kiegyensúlyozottabban és hatékonyabban tudnak dolgozni. (Természetesen itt most elsősorban azokra gondolok, akik a munkaórákat optimális körülmények között, viszonylagos nyugalomban tölthették vagy tölthetik, és a munkahelyi feladataikat nem tetézik egy vagy több gyermek felügyeletével/taníttatásával/ellátásával járó teendők.)

Ennek ellenére sokan valamiféle bűntudatos beletörődéssel kezelik vagy kezelték a nyakukba szakadt szabadságot. Abban, ahogy kicsit szégyenkezve hozzátesszük, „tudom, nem szép dolog, de én azért kicsit örülök annak, hogy nem kell bejárni” nyilván benne van a járvány és a válság veszteseivel és áldozataival szemben tanúsított empátia.

De a külső körülményektől független, belső tényezők is nyomaszthatnak az otthoni munkavégzés során… Könnyen lehet, hogy – dacára annak, hogy a személyiségünk, habitusunk, élethelyzetünk arra predesztinálna, hogy inkább élvezzük a home office adta szabadságot – van valami, ami nem engedi, hogy ezt a várva várt lehetőséget jól kihasználjuk.

Belsővé tett „igazságok”

Állandó szakértőnk, Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus szerint benne van a pakliban, hogy a belső hiedelemrendszerünk részévé vált, úgynevezett transzgenerációs téglák (TT) keltenek bennünk szorongást. A TT-k – ahogy azt már egy korábbi cikkünkben részletesen is kifejtettük – „olyan mondatok, családi szállóigék, úgynevezett üzenetrendszerek, amelyeket gyerekkorunktól fogva hallunk-tapasztalunk, és éppen ezért alapvető igazságnak tekintünk”.

„A gazdag ember csak gazember lehet.” „Minden férfi szemét.” „A jó embereket mindig megtapossák” típusú, jellemzően tudat alatt ható mondatok a döntéseinkre, a kapcsolatainkra, az egész életünkre hatással lehetnek, hogy aztán a belsővé tett „igazságainkat” megerősítő, önsorsrontó tettek formájában manifesztálódjanak.

Ugyanúgy, ahogy hajlamosak lehetünk tetteink és döntéseink szintjén visszaigazolni ezeket az otthonról hozott tételmondatainkat (például akkor, amikor következetesen az anyagi boldogulásunkat ellehetetlenítő döntéseket hozunk, mert ellenkező esetben mi is a „gazember kategóriába” sorolódnánk) ezek a szocializációnk során belénk kódolt üzenetek az otthon töltött munkaórákat is megkeseríthetik…

1. „Járt utat járatlanért ne add!”

Sokak számára ismerős lehet a fenti mondat, ami valahogy társadalmi szinten is kódolva van a magyar néplélekben: talán nem túlzás azt állítani, hogy hajlamosak vagyunk az ismeretlentől, az újtól visszariadni, kockázatvállalás helyett a biztonsági játékot választani.

„A helyzet, amibe belekerültünk, azért is furcsa, mert most tulajdonképpen társadalmilag rendelik el a járatlan út járását, ami sokaknak valahogy zsigerből nem fekszik. Emiatt alapból egy diszkomfortos helyzetből indultunk, ami miatt fel sem merül, hogy ez az ismeretlen út, jól is végződhet. Pedig a járatlan út nem feltétlenül jelent tragédiát”

– mutat rá szakértőnk, aki hozzáteszi: természetesen nem az a cél, hogy elhazudjuk a krízis fájdalmát, vagy magunkra erőltessük azt, hogy ebben jó benne lenni. Ugyanakkor tanulságos lehet ránézni annak a lehetőségére, hogy az otthon töltött munkaidőt akár egy ilyen üzenet miatt is kényelmetlennek érezhetjük.

2. „Első a kötelesség” – „Első a család”

Azt gondoljuk, mi sem természetesebb ennél, hát persze, hogy a család/kötelesség az első! De ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem törvényszerű, hogy mindig minden körülmény között el kell köteleződnünk egyik vagy másik mellett.

Adódhatnak az életünkben olyan helyzetek, amikor a családunk fontosabb, mint a kötelességünk – és fordítva. Ha viszont az vésődött belénk, hogy a kijelölt útról letérni – például a pihenést a kötelesség elé sorolni – elfogadhatatlan, akkor könnyen lehet, hogy azokban a kiélezett helyzetekben, amikor nem tudjuk teljesíteni a „primer parancsot” (mert mondjuk, nem tudok bejárni a munkahelyemre dolgozni, azaz nem végezhetem el a kötelességem), az frusztrációhoz és szorongáshoz vezet.

3. „Jön még kutyára dér!” /”Csak nehogy baj legyen a vége!”

Néha „békeidőben” is nagyon nehéz megengedni magunknak a jó érzéseket, a maga teljességében átélni az egyébként önfeledt pillanatokat (mint ahogy az velem is történt az ominózus biciklis „jelenet” közben). Ilyenkor a gondolataink közé lopakodó rossz érzések eredője lehet, ha gyerekként gyakran hallottunk a fentihez hasonló – a negatív végkifejlettel fenyegető mondatokat.

És most tessék, igaza lett az ördögöt a falra festő felmenőknek: itt a baj, a világméretű krízis, ami ugye összeegyeztethetetlen azzal, hogy ebben a bajban alkalomadtán néhány önfeledt perc, vagy nyugalomban töltött munkaóra erejéig jól érezzük magunkat.

„Az otthonról hozott parancs, a feladat ilyenkor az, hogy nekünk most rossz legyen, vagy ha véletlenül jó, akkor féljünk attól, hogy majd rossz lesz”

– mutat rá a talán sokak számára ismerős paradoxon abszurditására Limpár Imre, aki szerint ezen a szűrőn keresztül is érdemes ránézni a home office magányában ránk törő szorongásainkra.

Önismereti perspektíva

Tény: nem szabad elvitatni a járványhelyzet nehézségeit, és az azokkal járó, érzéseket – most aztán tényleg rengeteg olyan tényező van jelen az életünkben, amikor teljesen normális, ha lelkileg vagy fizikálisan rosszul vagyunk.

Ugyanakkor sokat segíthet, ha az érzéseinkre, és az életünkben kialakult, vagy folyamatosan formálódó helyzetekre hajlandóak vagyunk az önismeret perspektívájából ránézni. Ez egyrészt segíthet abban, hogy könnyebben elfogadjuk a ránk nehezedő nehéz érzéseket, másrészt olyan dolgokat tanulhatunk és láthatunk meg magunkról, amelyekre egyébként nem lenne lehetőségünk ránézni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This