„Mindig az otthonomat kerestem” – Lucia Berlin varázslatosan hétköznapi történetei

Alaszka, Idaho, Kentucky, Mexikó, Argentína, Chile, Párizs… És ez még csak a kezdet; belekáprázik a szem azoknak a helyeknek a hosszú listájába, ahol az amerikai írónő, Lucia Berlin élete során megfordult, és hosszabb-rövidebb ideig élt. A városnevekhez történetek, emberi sorsok, tragédiák kötődnek, és egy szorongató érzés, ami mindent egybefűz: a magány.

Lucia Berlin

„Nevetségesen sok helyen éltem… és mert annyiszor költöztem, nagyon-nagyon fontos nekem a hely. Mindig… az otthonomat kerestem” – mondta egy évvel a halála előtt, 2003-ban egy interjúban Lucia Berlin. Az írónő Bejárónők kézikönyve című novelláskötete 2017-ben jelent meg magyarul, ezt követte nemrégiben az Este a paradicsomban, amely a novellák mellett Berlin nem mindennapi életútjába és küzdelmeibe is betekintést enged az Isten hozott idehaza című második részében fényképeken, leveleken, emléktöredékeken keresztül.

Az igaziság varázsa és szomorúsága

„Mama igaz történeteket írt; nem feltétlenül önéletrajziakat, de olyanokat, amelyek vele is megtörténhettek volna. Családi történeteinket, emlékeinket lassan átformálta, kicsinosította, és olyannyira megszerkesztette, hogy már nem tudom, mi történt valójában. Nem számít, mondta Lucia: a sztori a lényeg” – írja édesanyjáról a kötet előszavában legidősebb fia, Mark Berlin. Lucia 1936-ban született, és bányamérnök apja révén már életének első éveiben megtapasztalta, milyen úgy úton lenni, hogy igazán sehová sem tud sem tartozni, sem hazatérni.

A magány, ami gyermekként társául szegődött, az Este a paradicsomban minden írásából visszaköszön. Gyakran betegeskedő, érzelmileg távolságtartó anyja mellett Luciának korán fel kellett nőnie. A kislány gyakran a könyvekhez menekült; ahogy írja: „Egész életemben az olvasásból merítettem a legnagyobb vigaszt.”

Amikor felnőve írni kezdett, azoknak az embereknek az életéről mesélt, akik sok mindent mondhatnának, ha nem foglalná le őket túlságosan az élet ahhoz, hogy mesélhessenek.

Valami hasonló történt vele is: nem írt sokat (legalábbis ami a kiadott műveit illeti), ám annál többet élt. Mindaz, ami körülvette – szegénység, az idegenekkel, másokkal szembeni gyanakvás, olykor gyűlölet tükröződik a történeteiből, és mellettük a függőség átható szomorúsága, ami végigkísérte az írónő életét, heroinista férje, és saját alkoholizmusa révén is. Mégis úgy írt ezekről, hogy nem csak a sötétséget mutatta meg, de a fényt is: hogy van kiút a mélyből.

Egy félbemaradt mondat

Az Isten hozott idehaza, melyben az írónő őszintén vall harmadik férje, Buddy Berlin drogfüggőségéről, úgy ér véget, akár kettejük házassága: egy félbemaradt mondattal. Válásuk után Lucia nem ment többé újra férjhez. A nő sokáig reménykedett, hogy sikerül győzelmet aratniuk a heroin felett, de csalódnia kellett. „A függőséggel rejtőzködés, hazudozás, gyanakvás jár. ’Már csak azért nézel a szemembe, hogy lásd, össze van-e szűkülve a pupillám’, mondta Buddy. Így volt” – írja a visszaemlékezésében.

A férje heroinfüggősége azonban nem az egyetlen démon volt, amivel meg kellett küzdenie: saját alkoholizmusa is hosszú éveken át kísérte.

„Isten azért küld a részegekre filmszakadást, mert ha tudnák, mit tettek, biztosan belehalnának a szégyenbe”

– írta még korábban, a Bejárónők kézikönyvében. A szenvedélybetegség, a kijózanítók, az elvonókúrák világa mind újabb alapanyagot adtak a későbbi írásaihoz. Lucia végül élete utolsó húsz évét józanul töltötte, és a Bejárónők kézikönyvébe egy ezzel kapcsolatos emlékezetes pillanatot is belecsempészett:

„Már nincs bűntudatom az alkoholizmusom miatt. Mielőtt elutaztam Kaliforniából, a legkisebb fiam, Joel eljött hozzám reggelizni. Ugyanaz a Joel, akitől egykor loptam, aki közölte velem, hogy többé nem vagyok az anyja. (…) Világszerte anyák százezrei reggeliznek együtt a fiukkal, kikísérik őket, integetnek utánuk. Vajon ők is ismerik a hálát, amit én éreztem, miközben ott álltam, és integettem? Felfüggesztett büntetés.”

„Mama, segíts”

Ilyen pillanatokból, töredékekből rajzolódik ki Lucia Berlin fordulatos életének története az Este a paradicsomban elbeszéléseiben is. Kamaszlány önmagának magánya szólal meg Laura kétségbeesett, ám hangosan ki nem mondott fohászában („Mama, segíts.”), aki élete első szerelmével, a testiség élményével kapcsolatban őrlődik. Maria csendes tűrése, majd az elnyomásból való színpompás kitörése rögzíti a pillanatot, amikor Lucia első férje második fiuk születése előtt lelépett, és soha nem tért vissza. Maggie, az elhivatott tanárnő is ő, akit nem csak a diákjaitól, de a boldogságtól is messzire sodor az alkohol.

Az írónő memoárjában, az Isten hozott idehaza soraiban felidéz a gyerekkorából egy különösen megkapó emléket. A Montana-beli Helenában az akkor ötéves Lucia és az édesapja segítettek egy idős aranyásónak a téli előkészületekben: élelmet, fát, készleteket gyűjtöttek. És folyóiratokat, amelyekből a kislány egy váratlan ötlet hatására „falkönyvet” készített: a lapokat kitépkedve felragasztotta őket a falakra, de nem egymás mellé, hanem rendszertelenül, hogy az öreg remete akár egész télen át találhasson új olvasnivalót.

„Hiszem, hogy akkor tanultam meg valami fontosat az irodalomról, az alkotás végtelen lehetőségeiről” – emlékezett vissza Berlin. Az Este a paradicsomban is egy ilyen falkönyv, amihez a „megoldókulcsot” az Isten hozott idehaza adja a kezünkbe: miközben elsodornak minket a varázslatosan hétköznapi, sötét derűvel átszőtt történetek, egy-egy oldalban, pillanatban felleljük a gyermek, a kamasz, majd a felnőtt Lucia vágyódását az otthon után – amire végül csak a könyvekben és az írásban lelt rá.

Lucia Berlin Este a paradicsomban című kötetét itt tudod megrendelni.

Fotó: itt és itt