Amíg lehet, hadd játsszunk még egy kicsit…! – Makk Károly Szerelem című filmjét ajánljuk

Visszavonhatatlanul értékes film az, amely egyszerre idéz meg számunkra egy évtizedekkel ezelőtti időszakot, miközben aktuális minden érzés, gondolat, kérdés, amelyet elindít bennünk. És minden állítás, amelyet határozott tollvonásokkal, de mégis finoman, kontúrok nélkül belénk satíroz. Makk Károly Szerelem című mozija és az alapjául szolgáló két Déry Tibor-novella éppen ilyenek. Művészek mondják gyakran meghatározó alkotásaikra: akad, amikor együtt álltak a csillagok. Ha valahol, hát ennek a filmnek kapcsán, biztosan így történt.  Együtt álltak? Együtt írtak, rendeztek, játszottak legalábbis. Darvas Lili, Darvas Iván, Törőcsik Mari – nekik sikerült elmesélni az elmesélhetetlent: hogy mi is az a szerelem. Írásunkkal a nemrég elhunyt Törőcsik Marira is emlékezünk.

Fotó: itt.

Tizenkilenc-húszéves lehettem, amikor először láttam a filmet az egyetemen, egy szeminárium kapcsán. A két novellát már ismertem, kíváncsian vártam, hogyan, miért olvadnak majd össze. Nem mozogtak bennem elvárások, inkább kételyek, pedig annyira azért voltam tájékozott, hogy ismertem a neves névsort a stáblistán. Törőcsik Marit, Darvas Ivánt csak idős úrként és hölgyként láttam akkoriban, Darvas Liliről csupán anekdotákat hallottam, meg persze a tényt: ő volt Molnár Ferenc felesége. Talán sok mindenre nem emlékeztem a film egyszeri megnézése után, de arra biztosan, hogy milyen érzésekkel ültem le elé, majd hogyan álltam fel onnan. Katarzissal belül, nagy némaságban. Hogy miért? Ezt szeretném most elmesélni nektek.

Homályba hagyott bizonyosság

János politikai fogolyként kerül börtönbe és hét évet tölt rács mögött, miközben fogalma sincs, mikor szabadulhat. Hiába várja haza hát felesége, Luca és édesanyja, aki már idős, beteg. Bizonyára sok hasonló történettel találkoztunk már elbeszélésekben, családi históriákban, történelemkönyvekben. Hogy az övüké mégis mitől lehet igazán érdekes? Attól a ténytől, ahogy igyekeznek kapaszkodót találni a valóságtól elrugaszkodva, egy másik igazságban. A látszat ugyanis, amelyet az idős asszony felé tárnak: hogy író fia Amerikába utazott és filmet forgat. Hiszen ha megismerné a valóságot, talán bele is halna. De ami a legfőbb: mindenképpen reményt vesztve menne el.

Déry Tibor Két asszony című novellája önéletrajzi ihletésű, hiszen Jánoshoz hasonlóan maga is a börtönből küldte az „amerikai leveleket” 90 éves édesanyjának, míg felesége a betegágy mellett igyekezett alátámasztani a hamis igazságot.

A mozgókép főszereplője (ahogy a novelláé is) így hát valójában nem is maga János, vagy János és Luca, hanem a két nő. A két asszony, akik teljes szövetséget kötve próbálják felszín felett tartani önmagukat. De vajon egymást is? Vajon a beteg édesanya tudja az igazat, de csupán azt látja egyetlen esélynek a túlélésre, ha belemegy a játékba? Vagy hisz Lucának és a leveleknek, így abban a tudatban haldoklik, amiről oly sokszor beszél: hogy a fia majd Kossuth-díjat kap?

Talán éppen ez a rejtély, amely a legmélyebb titka a film és szöveg valódiságának, a történet örökérvényűségének. Az egyszerre megválaszolt és mégis homályba hagyott tételmondat. Hogy akkor most ki hazudik kegyelemből kinek? Luca a Mamának? Vagy inkább mindenki saját magának?

Amikor a nők tartják az eget

A legtöbbet a vállán Luca viszi, aki saját megtörtségét nem élheti meg, hiszen kézben kell tartania mindent, amivel egyedül maradt: az otthont, az életet, a Mama betegségét és érzéseit. Törőcsik Mari pedig magával sodró pontossággal mutatja meg a nőt, aki szükségszerűen kemény, határozott szavú, elszánt tekintetű, miközben zsigerien érzékeny a sajátján túl más fájdalmára. A Mama (Darvas Lili szintén borzongatóan élethűen játszik) közel a halálhoz nemcsak a fiát vesztheti el, hanem az illúziót, hogy az élet tud igazságos lenni, hogy nyugodtan inthet búcsút, mert nem hagy hátra kétséges, elintézetlen dolgokat. A színjáték lesz hát az első és legfontosabb mindenek felett, miközben ez ad célt és tartalmat Lucának is végigcsinálni az újabb és újabb napokat. Amikor az orvos, aki maga is asszisztál a helyzethez, közli, hogy pár napig tudja életben tartani még a Mamát és rákérdez: van-e addig esély…? Luca határozottan felel: nincs. De nem tudja kimondani: felesleges a küzdés. Arra, hogy mi legyen, csak azt ismételgeti: Ahogy neki jobb. Mintha azt kérné: amíg lehet, hadd játsszunk még egy kicsit…

A filmben nem a történelmi helyzet maga kap hangsúlyt, miközben természetesen mindenben ott bujkál. Abban, ahogy a barátoknál el kell rejtőzni a fürdőszobában. Abban, ahogy a Mama rákérdez: minek titkosrendőr János mellé Amerikában? Vagy szintén a doktorral való párbeszéd, amely rámutat: egy rendszerben, amikor nem lehetett beszélni, az emberek félmondatokkal adták egymás tudtára a lényeget. A második tagmondat csupán a sokat súgó hallgatás. Ennek a rendszernek egy hőse Luca, aki a maga női eszközeivel: empátiával, érzékenységgel, önfeláldozással, próbálja csendben igazgatni a sarkából kifordult világot. A két nő kapcsolata szívet melengető, párbeszédeik (amelyek szöveghűek) sokatmondóan írják le a köztük alakult szövetséget. Miközben igazak, hidegrázósak, egyszerre fájdalmasak és derűt hozók. A nők tartják az eget – olvastam nemrégiben a mondást, amelyről azóta sem sikerült kiderítenem, honnan származik. Mindenesetre nem véletlen, hogy most hónapok múlva Luca alakja idézi fel bennem újra.

Fotó:itt.

Az idő, amely tartalmassá tesz

Kifejezetten jólesik a film lassúsága most a 21. században, amikor ha valami hasonló tempóban kerül mozivászonra, annak biztosan nyomós oka és plusz jelentésrétege van. Persze a kép itt sem csak mutat, hanem beszél is: hangsúlyoz, elmos, többletjelentéssel bír. Ahogy Makk Károly elmondta, szándékosan nem akart valódi flashbackeket, inkább apró villanásokkal jelezte, milyen képek társulhatnak a jelen adott érzéseihez, kérdéseihez a múltból. Ez a megoldás annyira érthetővé és emberivé teszi a helyzetet, miközben sokkal közelebb visz minket a szereplőkhöz azzal, ahogy belelátunk a gondolataikba.

Déry Tibor, amikor a cannes-i bemutatón feltették neki a kérdést: melyik volt a jobb a film, vagy a szöveg, úgy felelt: a kettő együtt. És bár mindkettő önmagában is egész, a hatás talán akkor működik a legjobban, ha egymás után vesszük elő őket.

Az egyik legmeghatározóbb jelenet a filmben, amikor a Mama megkapja a levelet és a felolvasásnál ismét egymást váltják a fejében zakatoló képek. A környezet, amelyben János alkot, a hatalmas amerikai város, az elegáns éttermek: minden, amit hinni szeretne. Közben azonban ott mozog néhány meglepő kép: a börtönőr, a cella. Nem egyértelmű, hogy ezek Luca villanó gondolatai, aki ezalatt a valóságot látja, vagy a Mama számára ugrik elő egy-egy sejtelem, amit minél hamarabb érdemes elhessegetni.

Tényleg rácsodálkozás a mai mozikhoz szokva, hogyha jó egy film, mennyire sokat ad hozzá az idő és nem unalmassá, sokkal inkább tartalmasabbá teszi. Ennek a csúcspontja, amikor János hazaér a börtönből és ledől a fűben, bemegy a lakásba, villamosra száll, elázik, újra hazatér, megeszi a szomszédok hozta ételt, téblábol fel-le, mire végre betoppan a felesége. Az első képeknél még csak együtt lélegzünk vele, de a sokadik perc után már a szívünk kidobban a helyéről, hogy Luca, érjen már haza… De ne fussunk ennyire előre!

A férfi mindenek mögött

A két korban, tapasztalatban, gondolkodásban különböző nő szövetsége mögött egy férfi áll, akit ők ketten ugyanolyan mélységgel, csak más minőségben szeretnek. Őt csak az első óra után láthatjuk meg, amikor benyitnak a cellájába, hogy megborotválják, de még nem tudhatja, amiatt jöttek, mert szabadul. Azért nem hagyható megjegyzés nélkül Darvas Iván tekintete, amikor a kihallgatáson ráébred: hazatérhet. Egyszerre tűnik fel a szemében az érzelmek csatája, hogy miképpen örüljön, féljen, higgyen egy időben. Valamint a fegyelem jól betanult villanásai, amelyek nem hagyják: a szemeken kívül másutt is utat kapjon, ami kitörni készül. Ott ébredünk rá, ő valóban úgy töltötte a napokat, hogy nem volt se cél, se határ, se remény arról, mikor szabadulhat. A színész egyébként maga is ült börtönben, a sors különös fordulata, hogy éppen ott, ahol aztán János alakját hűen el kellett játszania.

Ezek a kifejező szemek a szabadulásnál is velünk maradnak. Amikor az orvos megvizsgálja a férfit még bent, szeme káprázni kezd. Majd kiérve és megtapasztalva a régi világot, amely mégis új, tovább fokozódik a káprázat. Az összemosódó betűk az újságban, a zsongó emberek egybeolvadó tömege. Akikhez tartozhatna, de mégsem tartozik. De hát meg kell szokni a szabadságot is.

Az a bizonyos szerelem

Éppen ezt a kérdést teszi majd fel János a feleségének „Meg tudsz szokni?” – fordul hozzá, hiszen hét év nagyon sok idő. Erre már tudja, a Mama meghalt, de Luca ugyanott várt rá végig, annak ellenére, hogy a lakásuk időközben társbérletté lett. Az ezt követő jelenet a már említett utolsó várakozást követően, a meghittség, az örök szövetség, a jutalmát elnyerő elszántság és kitartás, az éveken át elnyomott szenvedély és a fölé kerekedő gondoskodás összjátéka.

Olvasni megható, látni pedig felemelő. Dolgozik a kéz, a lavórba eresztett vízbe mártja a rongyot: és elkezdi átmosni az elmúlt évek fájdalmát, közös megpróbáltatásait.

Ha emlékeztek, meséltem róla, hogy fel tudtam idézni, milyen gondolatokkal ültem le anno a film elé, amikor először láttam. Néztem a két novella címet: Két asszony meg Szerelem. Olvasgattam újra meg újra és azon tűnődtem: miért csak az egyik? Miért éppen ez? Miért nem egy harmadik inkább? Miért kellett választani? Aztán végül teljesen egyértelműen ért a felismerés az utolsó képkockákat nézve. Hogy van az a megfoghatatlan, annyifélén elmesélt, megénekelt, lerajzolt, elkáromkodott valami. Valami, aminek nincs egyetlen definíciója. De ebben a történetben csakis az lehet, ami két embert a túlélés felé visz, mozgat és előrehajt. Az a bizonyos szerelem.

Utóirat: A csillagok most már nemcsak a képkockákon, az égben is valóban együtt állnak. Bízunk benne, együtt játszanak is. Nyugodjon békében, Törőcsik Mari.