Érezni nem csak emberi kiváltság – A Mama utolsó ölelése című könyvet ajánljuk

Még mindig sok ellentmondás kíséri az állatok érzelemvilágával kapcsolatos vizsgálatokat. A viselkedési repertoárban és érzelemkifejezésben megjelenő átfedéseket sokan vitatják és hárítják, különösen az ember felsőbbrendűségét és egyediségét féltő elméletek. Azonban Frans De Waal könyve megváltoztathatja ezt a begyepesedett világképet, ha esélyt adunk rá. Mindezt pedig számtalan megfigyelésre és mélységes együttérzésre alapozva teszi.

Szeretem a természetfilmeket és az állatok egyedi működését bemutató könyveket, így igazi csemegére bukkantam. Ami különösen megfogott, hogy minden egyes története igaz.

Állati ölelés: hagyaték az embernek

2016-ban felrobbantotta az internet világát egy holland származású, nyolcvan esztendős etológus, Jan van Hooff búcsúja Mamától, az 59 éves, haldokló csimpánztól. A jelenet találgatások lavináját indította el. Ők ketten több mint negyven éve ismerték egymást. Az idős majom gesztusai egyértelmű jeleit közvetítették a mély kötődésnek és elfogadásnak.

Az emberek értetlenül álltak a megindító jelenet láttán. Sokan elcsodálkoztak, hogy lehet, hogy a majom emlékezett egyáltalán a kutatóra, s szerethet-e egyáltalán egy embert. Ezek a kérdések rámutattak arra a mélységes bizonytalanságra, mellyel az állatok világához közeledünk. Hiába halad és változik körülöttünk a világ, az állatokkal kapcsolatos leegyszerűsítő elméletek mélyen megvetették lábukat az emberek tudatában.

Az internet közönsége által adott reakciók végérvényesen meggyőzték a kutatókat, hogy az emberek nem csak nem értik, de valahol le is nézik a majmok világát. Pejoratív jelzőkkel minősítik mentális és kapcsolódási képességeiket, csupán idomításra alkalmas, automatizmusok mentén működő lényként látva őket.

Csak azok tudták, akik kicsit is tanulmányozták a csimpánzok világát, hogy hihetetlenül fejlett a megfigyelési és arcfelismerési képességük, emlékezetük és kapcsolódási készségük.

Bár a csimpánzok erejük teljében halálos testi fenyegetést jelenthetnek, egyetlen egyszer mégis közel engedhetik magukhoz a számukra fontos embereket: a haláluk előtt. Így tett Mama, ezzel felhívva a figyelmet az állatvilág érzelmi működésének mélységére, melyből emberként is bőven meríthetünk.

Ezt támasztja alá a Mama utolsó ölelése – Mire tanítanak bennünket az állatoknál tapasztalható érzelmek? című alkotás is.

Érezni csak emberi kiváltság?

Az első meglepetés Frans De Waal főemlőskutató és etológus könyvének tartalomjegyzéke láttán érheti a szkeptikusokat. Tematikus egységekbe rendezve sorolja fel a csimpánzokkal kapcsolatban már bizonyítást nyert jelenségcsoportokat, s azokról kutatási példák mentén mesél. Mekkora a csimpánzok érzelmi repertoárja? Képesek-e empátiára és szimpátiára? Mennyire képesek átélni azokat az érzelmeket, amiket jellemzően embereknek tulajdonítunk; mint például az undort vagy az irigységet? Hogy jelenik meg náluk a hatalomvágy és a manipuláció? Milyen az érzelmi intelligenciájuk és mik ennek a bizonyítékai? Van-e érzőképességük és hol vannak ennek határai?

A szerző mindezt a más fajokkal történő folyamatos összehasonlításban vizsgálja. Ráadásul a kutatások bemutatása nagyon élvezetes, egyáltalán nem száraz vagy tankönyvízű. Néha úgy érezzük, mintha mi magunk is ott ülnénk a kutatók mellett, akik érdekes és változatos vizsgálati helyzetekben, természetes és laboratóriumi körülmények között egyaránt vizsgálják a csimpánzok és bonobók működését az imént felsorolt kérdésekben.

Erős az a tévhit, hogy az állatok sokkal kevesebb érzelmet képesek átélni, mivel mimikájuk lényegesen korlátozottabb. Ez a téves meggyőződés azt sugallja, mintha érezni csupán emberi kiváltság lenne; az állatok esznek, isznak, párosodnak és alszanak, de közben semmi nem kelt bennük mélyebb emocionális hullámot. Pedig egy csimpánznak pontosan annyi arcizma van, mint az embernek. Az érzelemkifejezést illetően a pirulás képességének hiánya határolja el őket leginkább az embertől.

Frans De Waal Donald Hebb idegkutató eredményeit idézi, amikor ezt megcáfolva felvázolja, hogy maguk az érzelmek azért fejlődtek ki, mert képesek adaptív reakciókat kiváltani például a veszélyre, a versengésre és még sok egyébre.  Egy érzelem önmagában nem adaptív, például önmagában megélni a félelmet nem lenne túl hasznos. Ha azonban ez elrejtőzésre sarkall, az életmentő lehet számunkra. Tehát az érzelmek cselekvésre ösztönöznek, és ebben tagadhatatlanul egyezünk az állatvilággal.

A viselkedést az embernél is mögöttes érzelmekkel írjuk le, és az állatvilágban is megvannak ennek analógiái; például a gyász, szeretet, hála, tisztelet megnyilvánulásai. Ugyanúgy empatikusak beteg vagy idős társaikkal, ápolják és ellátják őket, mint az ember. Ügyesen felmérik a szociális hálóikat; triádtudattal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy nem csak saját kapcsolatrendszerüket látják át, de társaikét is. Például A egyed nem csupán a saját B és C egyedhez fűződő kapcsolatával van tisztában, hanem B és C egymáshoz való viszonyával is.

Átfedések és tanulságok

A tévhitekkel ellentétben az állatok, főként a csimpánzok képesek az önfegyelemre, késztetéseik korlátozására egy későbbi, jobb cél érdekében. Tudnak időzíteni egy cselekvést, kivédeni a büntetést, kiengesztelni egy korábban elkövetett hibát.

Utóbbi bekezdést visszaolvasva az a benyomásom, hogy paradox módon épp az őket leminősítő emberek világában nem feltétlenül jellemzőek ezek a tulajdonságok. Gondoljunk csak például a durva internetes trollkodásra vagy a valóságshow-k impulzív cselekvőire.

Ahogyan mi is próbáljuk megtalálni a helyünket a világban, minél több jó kapcsolatot gyűjteni és elfogadást kivívni, szép karriert építeni, saját teret kiharcolni, ugyanígy a csimpánzok is. Nem a testi erő döntő náluk, hanem a társas támogatottság mértéke.

Hatalom és rang nagyon különböző. Utóbbit az jelzi, ki kinek hódol be, míg a hatalom azt mutatja, mekkora az egyén befolyása a csoportban zajló folyamatokra. Mama, aki érdekes nevét a csoportban betöltött matriarcha-szerű szerepéről, határozott és egyedi személyiségéről és nagymamás kisugárzásáról kapta, igazi alfa-nőstény volt. Óriási hatalom és magas rang összpontosult nála. Képes volt a nála erősebb hímek között is elcsitítani az ellentéteket, felkarolni az elesetteket, ugyanakkor ha kellett, durván megbüntetni az ellenszegülőket is.

Az egyik legfontosabb tanulság, amit emberként elvihetnénk tőle, hogy hatalom és tisztelet korántsem jár együtt minden esetben automatikusan. Karizmával és a másokhoz való megfelelő viszonyulással lehetne mások tiszteletét elnyerni.

A hímek között a dominancia alapja a fizikai erő és támogatottság. Szélesre húzott mellkassal, erejük demonstrálásával igyekeznek elnyerni a magas státuszt, mert ezzel a csoport legkelendőbb nőstényeit szerezhetik meg. Nyilvánvaló az átfedés, ha egy pillanatra felidézzük a modellbarátnők mellett pózoló, hipermaszkulin férfiideálok influencer-világát.

Érdekesség, hogy a csimpánz hímek általában ritkán választanak fiatal nőstényeket partnerként, inkább a bölcsebb, érettebb, a csoportban valamilyen státuszt képviselő nőstényeket részesítik előnyben.

Vádoljuk az állatvilágot, hogy kevés közöttük a monogám faj, de ha szétnézünk az ismeretségi körünkben vagy a média világában, láthatjuk, mennyi az elvált, többszörösen újraházasodó, vagy szeretői viszony miatt lebukó ember. Manapság is többféle kötelékből születnek gyerekek, és egyre gyakoribbak a mozaikcsaládok. Hol is a különbség?

Vissza az alapokig

A könyv számos meglepetése közül talán a személyközi kapcsolattartásra vonatkozó átfedések döbbentettek meg leginkább. Próbálok csak néhány példát kiragadni a sok közül.

A sztárvilágban, kampányfotókon megfigyelhető széles mosoly művisége a szemkörüli mimikai izmok megfigyelésével buktatható le. Az, ahogy idegen helyzetekbe, ismerőseink üdvözlésekor széles mosollyal lépünk, evolúciósan hozott, konfliktuskerülő stratégia. A csimpánzoknál is tipikus az erős, mosolyra emlékeztető mimika a domináns féllel szemben, a behódolás egyik jelzéseként, vagy feszültségoldásként. A mosoly leplezhet idegességet, s ugyanígy közvetítheti az igyekezetet másik kedvében járásra. A mosollyal elfogadást akarunk kiváltani, márpedig életben maradásunkhoz nagyon fontos ennek elnyerése. Itt is van egy párhuzam velük; első nevetésünk a táplálás során jelentkezik a gondozó felé náluk is.

Míg a kilencvenes évek második felétől egyre inkább terjed az emberek világában a szingliség elfogadottsága, úgy további kutatások kimutatták, hogy a magány a stresszhormonok fokozott termelését és hangulatzavarok korai megjelenését idézheti elő.  Az ember is társas lény, ez is egyike evolúciós örökségünknek, hiszen túlélni csoportosan, a javak megosztásával lehetett. A magányos élet az állatvilágban is negatív pszichés és testi következményekkel jár.

Főleg empatikus készségünk mentén vagyunk képesek kapcsolódni másokhoz, különösen a szenvedőkhöz, és segítséget nyújtani számukra. Így van ez a csimpánzoknál is, akik amint megértik a baj forrását, aggodalmat tanúsítanak és segíteni és vigasztalni próbálnak.

Konfliktusaikat igyekeznek rendezni, kibékülni. Képesek a hálára, nem felejtik el, ha korábban segített rajtuk egy sorstársuk; viszonozzák azt gesztusokkal. Jövőorientáltak, képesek az előre tervezésre, felkészülésre – például amikor napokkal előre eszközöket gyűjtenek egy adott termés begyűjtéséhez. Tudatosság jellemzi őket, mely egy, az alkalmazkodást elősegítő képesség, amely azt feltételezi, hogy nemcsak a jövőt tudják elképzelni, de a múlt eseményei között is felismerik a kapcsolatokat.

Útravaló

A Mama utolsó ölelésében egy nagyon tartalmas, hihetetlenül gazdag és érzelmes, szívet melengető olvasmányra találtam. Érdemes időt hagyni az egyes gondolatsorok megemésztésére, mert bár nagyon könnyed hangvételű, de magvas tanulságai vannak. Gyakran kaptam magam azon, hogy visszalapozok, újra és újra elolvasok bekezdéseket, mint ahogy a Kis Herceg ismételte el a róka mondatait; „hogy még jobban az eszébe vésse őket.”

Nem csak a természet iránt érdeklődőknek, de annak törvényeit, mélységeit a humánumon túlra kiterjesztők számára is nagyon ajánlott olvasmány. Olyan könyv, amit később is örömmel leveszünk a polcról, mert bárhol ütjük fel, értékes tanulságokra bukkanhatunk minden oldalán.