Egy ámulatba ejtő élet a bolygónkon – Sir David Attenborough-t és a Föld napját ünnepeljük

Szerző: | 2021. 04. 22. |

Sir David Attenborough egész életét a természet csodáival töltötte: megörökítette és elhozta nappalinkba az óceánok lenyűgöző élővilágát, a sarkkör jéggé fagyott fehérségében megbújó életét, az esőerdők vibráló színeit; egy változatos, élettől burjánzó bolygót. Egy volt-nincs világot. A tavaly megjelent dokumentumfilm, Az Egy élet a bolygónkon (A Life On Our Planet) Sir Attenborough tanúvallomása, amely bemutatja, miként lett az elmúlt évtizedekben ebből a burjánzó sokszínűségből hervadó, szmogba és füstbe burkolt szürkeség. Egy három felvonásos opusz, amely ennek ellenére nemcsak pusztulásról, kihalásról és reménytelenségről szól, hanem lehetőségről, döntésekről és bizakodásról – és egy ámulatba ejtő életútról, amely önmagában méltó ünneplése a Föld Napjának.

Fotó: itt.

Az eltűnt vadon nyomában

Kilencvenhárom év… egyetlen megnyújtott emberöltő. S mégis, ha valaki megéli ezt a kort, akár ez az alig egy évszázad is elegendő ahhoz, hogy az illető szemtanúja lehessen annak, ahogy a minket körülvevő világ a feje tetejére áll. Többször is.

Az elmúlt évszázadban háborúk, forradalmi újítások, találmányok, társadalmi változások sorozatától rengett életünk talaja… igaz, túl elfoglaltak voltunk az életünkbe beálló változások csodálatával, hogy észrevegyük, valójában a mi öles lépteink rázzák az egész Földet.

Most már egyértelmű, hogy ez a földrengésszerű változás, amit a mi jelenlétünk és tevékenységünk idézett elő bolygónkon, tátongó lyukakat ütött az élővilág törékeny talaján. Szakadékokat, amelyek egész fajokat, sőt, élőhelyeket nyeltek el az elmúlt évtizedekben. Ha pedig visszanézünk erre az időszakra, észrevehetjük, hogy a repedések, amelyek előidézték őket, végig ott voltak az orrunk előtt. Sir David Attenborough Egy élet a bolygónkon című dokumentumfilmje – avagy tanúvallomása, ahogy ő nevezi – ezt az utat járja végig. Az elmúlt fél évszázad során készített megannyi felvétele segítségével mutatja be, miként lett néhány hajszálvékony repedésből mindent bekebelező szakadék – és, ha úgy döntünk, miként tudjuk betoldozni-foldozni őket, ahelyett, hogy fejest ugranánk beléjük.

Mert lássuk be, egyelőre erőteljesen vesztésre állunk a klímaváltozással vívott küzdelemben. Egyszerűen érzéketlenné váltunk a rémisztő jövőképekre, eltávolítjuk magunkat tőle, mintha mindez minket, gyermekeinket, unokáinkat nem érintené. Sajnálkozva nézzük az éppen felkapott videót az orángutánról, aki elkeseredetten próbál küzdeni a gépek ellen, amelyek nyomán addigi otthona pálmaültetvénnyé alakul –, majd lenyaljuk a pálmaolajban tocsogó mogyorókrémet a kiskanálról. Elolvassuk az előrejelzéseket, miszerint gyökeres változás nélkül az ivóvíz hiány az elkövetkező évtizedekben katasztrofális mértékeket ölt… majd veszünk egy forró, nyugtató fürdőt, hogy kiheverjük a sokkhatást. Mert mindezek csak apróságoknak tűnnek, amelyekről nehezen képzeljük el, hogy valóban érzékelhető változást idéznének elő a világban. Sir Attenborough a saját életén keresztül mutatja be, miért is tévedünk, ha így gondolkodunk.

Megszelídített vadon

Sir David Attenborough természetbúvár karrierje igencsak korán kezdődött: az angliai Leicesterben cseperedő fiú szabadidejét a környéken fellelhető kövültek gyűjtésével töltötte. A dokumentumfilm révén bepillantást nyerhetünk ebbe a természetközeli gyerekkorba, sőt, kicsit előre ugorva az időben láthatjuk a szemcsés, fekete-fehér felvételeket a kalandvágyó fiatalról, akivé a fiú vált, és aki örömmel csapott le a lehetőségre, hogy bejárja a világot, és annak (viszonylag) érintetlen zugairól készített felvételekkel nyűgözze le a nézőket. Ahogy pörögnek a képkockák, újraélhetjük Sir Attenborough dokumentumfilmjeinek legendás részleteit, amelyek az évek során újabb és újabb technológiai újítások révén egyre elképesztőbb helyekről egyre élesebb képminőségben varázsoltak el minket.

Azonban

a kis bevágások sora nem a természetfilmezés atyjának arcán mélyülő ráncokra és az idő múlására hivatott felhívni a figyelmet. Sokkal inkább arra, hogy ez a vadon már rég nem olyan érintetlen, amilyennek ő még láthatta.

Megrázó képkockák révén láthatjuk, hogyan változott meg az évtizedek során Sir Attenborough által felfedezett vadon – és vált megzabolázott betondzsungellé. A természettudós bemutatja, miként lett egyre egyre nehezebbé rálelni egyes fajokra – vagy épp jégtakarókra a sarkvidéken. Elénk tárja, hogyan dagadt a bolygón élő emberek száma majdnem négyszeresére az elmúlt egy évszázadban, miközben a vadon élő állatoké gyakorlatilag lefeleződött, és több mint 3 trillió (3000000000000) fa került kivágásra.

Kiirtott erdők, letarolt jövő

Ahogy Sir Attenborough rávilágít: a bolygót egyértelműen az emberek irányítják, az emberekért, csekély teret hagyva az élővilág többi részének. Semmi sem akadályoz minket a növekedésben, csak mi magunk – egészen addig, amíg fel nem éljük a Föld erőforrásait.

Mert el fog jönni az a pont, ahol a változások, amiket előidézünk, visszafordíthatatlanná válnak. Sir Attenborough és a vele felnőtt generáció testközelből tapasztalta meg az élővilág zsugorodását, azonban a figyelmeztetés nekünk szól: mindez semmi ahhoz a pusztításhoz és globális katasztrófához képest, amelyet a mi és gyermekeink nemzedéke fog átélni. Ez a film, ahogy az többször is elhangzik, egy tanúvallomás és egy előrejelzés a jövőre. És ez az előrejelzés, ami a film második harmadában évtizedekre lebontva mutatja be, mi várható a jelenlegi kutatások alapján (spoiler alert: semmi jó), rávilágít a fő következtetésre, amit Sir Attenborough levont egy élet megfigyeléseiből:

Hogy mindez már nem a bolygó megmentéséről szól… hanem a sajátunkról. Mert az az igazság, hogy velünk vagy nélkülünk, de a természet újra burjánzani fog egy nap. Mi, emberek ugyanakkor nem igazán feltételezhetjük ezt saját fajunkról.

Mi sem mutatja ezt be jobban, mint a filmnek keretet adó, megdöbbentő felvételek, amelyeket a természetfilmes legenda a Csernobil melletti Pripyatban készített. A hosszú évtizedek óta üresen álló, megkopott vakolatú, emberi tevekénységtől mentes városban, amely a történelem legnagyobb általunk okozott természeti katasztrófájának színtere volt. A terület, amely számunkra élhetetlen, de amelyet a természet máris visszakövetelt magának.

Ez a film egy megrázó tanúvallomás… de nem csak a reménytelenségről szól. Hanem arról, hogy miként tudjuk helyreállítani a törékeny egyensúlyt, amit felborítottunk.

A róka és a kis herceg esete a klímaváltozással

Sir Attenborough a 2018-as ENSZ klíma-csúcstalálkozón hideg zuhannyal felérő felvételekkel és egy lehengerlő beszéddel próbált hatni a világ döntéshozóira, hogy felhívja a figyelmet a helyzet súlyosságára, holott, ahogy azt ugyanezen az eseményen Christine Lagarde megjegyezte, akár boldogan nyugdíjba is vonulhatott volna. Akármikor kiszállhatna a ringből, hátradőlhetne és élvezhetné a békés időskort, hisz ez a harc már nem az ő harca lesz. Ehelyett

fáradhatatlanul járja a világot, szólal fel a bolygóért, szüntelenül bízva abban, hogy szavai végül tettekbe szökkennek. Ahogy Sir Attenborough kifejti a kamerák kereszttüzében, bűntudata lenne, ha csak egyszerűen elfordítaná a fejét a problémáról. És ez az a mentalitás, amelyre nekünk is szükségünk lenne.

Előttünk egy példaértékű élet inspirációja alig másfél órába sűrítve, amely segíthet, hogy elhiggyük, hogy minden apró cselekedet számít. Most legalábbis még számít, és a jövő nem kell, hogy sötétség és pusztulás legyen, ahogy azt Sir Attenborough is igyekszik hangsúlyozni: Lehetőségünk van arra, hogy létrehozzuk a tökéletes otthont Önmagunknak, és ezzel egy időben helyrehozzuk a csodálatos világot is, amit megörököltünk – hallhatjuk a megnyugtató hangján (amely, ha engem kérdeztek, Morgan Freemanével vetekszik). Az egyetlen dolog, amire szükségünk van: az akaraterő.

Egy csipet akaraterő, egy nagy adag remény

A dokumentumfilm utolsó harmada pedig éppen ezt az említett akaraterőt igyekszik feléleszteni azáltal, hogy bemutatja, mi lenne, ha… Egy lehetőséget tár elénk, sőt, egész útmutatót kapunk ahhoz, hogy miként tudjuk kijavítani a természet egykor lélegzetelállító vásznára mázolt krikszkrakszot, amit az emberi tevékenység vésett rá.

Az elmúlt évtizedekben elszórtan már alkalmazott sikeres példákat láthatunk arra, miként vezetnek apró, okos döntések hatalmas, pozitív változásokhoz. A palaui halászati szigorítást követő megdöbbentő halhozam-növekedés példáján keresztül szembesülünk vele, miként hálálja meg a természet, ha a törvényeket a bolygóért, és nem a profitért hozzák. Japán példáján keresztül láthatjuk, miként segíthet az oktatás kiterjesztése minél szélesebb körben abban, hogy a mérleg szára az egyensúly felé moccanjon. Marokkó napelemfarmjainak bemutatàsàval értjük meg,  mekkora lehetőség is rejlik a megújuló erőforrásokban, ha okosan használjuk. És mindezek már létező, karnyújtásnyira – avagy egy egységnyi akaraterőnyire – lévő lehetőségek.

Lehetőségek, amelyek segíthetnek, hogy újjáélesszük a vadont. Hogy kiötöljük, ki a róka és ki a kis herceg ebben a történetben, és végre engedjük, hogy a természet szelídítsen meg bennünket, ne pedig fordítva.

Elvégre, ahogy azt Sir David Attenborough is vallja:

Itt az ideje, hogy az emberiség ne csak növekedjen, hanem megtanuljon harmóniában élni az őt körülvevő élővilággal, és végre virágot is hajtson.

Ehhez a legjobb első lépés most az egyszer talán mégis a tévé előtt kezdődik, méghozzá ezzel a filmmel.



LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Anna
Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest

Share This