Marley meg én – Az élethosszig tartó kapcsolat zálogai, nem csak kutya és ember között

„Nincs kedvenc filmem. Sok mozgókép van, amit szeretek; majd valami olyat választok az ajánlóhoz, ami megpiszkálja az embert belül, alapvetően azonban derűt és békét közvetít” – gondoltam az elején. Amikor aztán eszembe jutott Marley, rögtön felvillanyozódtam: örömmel töltött el, hogy ő lesz, akit újra kell néznem. A végére be kellett látnom: nagyon hiányzott nekem ez a történet. A lehető legjobbkor találkoztam ismét vele. És ki tudja? Talán mégiscsak létezik a legkedvesebb mozim.

Én és a kutyák

Bevallom az elején: egyáltalán nem vagyok kutyás. Sőt! Gyerekkoromban rettegtem minden négylábú házi kedvenctől (a macskáktól is!). Mára már a család, barátok kutyáit elfogadom, akad, akit szeretek is, de az idegen kopóktól most is félek. Persze közel a „vég”, amikor valószínűleg beállok a kutyás sorba, mivel két fiú és egy férj (a kislányom még nem tud beszélni) nyúz folyamatosan a kérdéssel: Mikor lesz már kutyánk? Az igazság: még nem tudok választ adni nekik.

Marley története már akkor megragadott, amikor először láttam, de mióta néhány hónapra nekünk is volt egy labradorunk, Samu, valahogy nemcsak szórakoztat, de kicsit fáj is ez a mese. Könnyen, gyorsan megszerettem őt, mégsem tudtam felvenni vele a tempót akkoriban egy pici gyerek, egy csecsemő, meg egy házfelújítás mellett. Folyton azt éreztem: egyikünknek sem jó. Végül az ég küldte a megoldást: egy ismerős család hirtelen elveszítette az egyik kutyáját, így ők fogadták családtaggá Samut – megtették, ami nekem, nekünk nem sikerült. Éreztem, hogy ez a legjobb döntés, mégis nagy kudarc volt. Azonban nemcsak ez a személyes szál, amiért kötődőm a filmhez. Mindjárt elmesélem, mit szeretek még benne.

1. Valós férfi-nő kapcsolat

Marley, a labrador története tulajdonképpen egy fiatal pár (Jennifer Aniston, Owen Wilson) családdá válásának története is, illetve annak az egyre inkább elfeledett igazságnak a példája, hogy milyen erős értékek rejlenek egy kapcsolatban, amelyet akadályokkal szembesülve sem bontanak fel azonnal. Igaz ez Marleyra, a kutyára, de Jenre és Johnra is. Számomra maga a pár kapcsolata már önmagában üditő: végre egy film, amiben nincs se veled, se nélküled, nincsenek színpadi összeveszések.

Adott egy teljesen normális férfi meg nő, akik egymásba szeretnek, és aztán elhatároznak valamit, ami mellett ki is tartanak. Akik hoznak áldozatokat, kompromisszumokat egymásért, és ahogy Owen Wilson karaktere megjegyzi a kételkedő haverjának: az akadályokra úgy tekintenek, mint amiket meg kell oldani.

Tisztában vagyok vele, hogy igaz történet a film alapja, de mindenképp dicséretes az őszinteség, amivel tálalja egy fiatal gyerekes pár átlagos napjainak nehézségeit. Nem azt, amikor beüt a krach, vagy a tragédia (bár ebből is kapunk egy apró ízelítőt). Hanem azt, amikor csak úgy zajlik az élet.

2. Az azonosulás varázsa

Több azonosulási pontom is van a történetben, és bár ezek nyilván nem mindenkire lehetnek igazak, meggyőződésem, hogy ebben a sztoriban mindenki megtalálja a maga párhuzamát. Az édesanyával én például nagyon együtt tudok lélegezni: újságíró, három gyerek mellett (sőt, még a két fiú egy lány is stimmel). Amikor döntenie kell, mégis dönt és a családot választja. Bár egyáltalán nem ígéri a film, hogy ne lehetne majd később újra a szakmája szerelmese.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor végre mindenki alszik, Jen pedig eldől az ágyon, lehunyja a szemét. És akkor… Robban a bomba.  Minden anya átélte már ezerszer, kutya miatt vagy nem kutya miatt, lényegtelen. Az idillnek, ami még meg sem született csak a fejedben, már vége.

Pedig 10 perc kellett volna, csak egy kicsi idő, hogy pihenhess. Belőlem sok mindent előhozott az a néhány képkocka, ami a pár kimerültségét mesélte el. Amit túl kell élni és kész. Mert velejárója valami nagyon jónak. És ők túl is élik: együtt. Persze Jen vagányságát irigylem, ahogy a legszéléről visszatáncolva is képes kitartani a kelekótya kutyája mellett.

3. Amikor elrendelt a találkozás

John szükségből vesz kutyát, hogy halogathassa még egy kicsit a gyerekvállalást. Nem lehet másként: a meglepett Jennel az „akciós kutyus” után nyúlnak. Aki valamiért olcsóbb, mint a többi labrador. Akiről az elkövetkező tizenévben többször elhangzik, hogy „Nem is kutya!”. Hanem maga a Sátán – kiáltja a kutyaszitter, aki a pár írországi nyaralásának idejére nyeri meg Marley társaságát.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Engem mindenféle valós, vagy fiktív történetekben vonzanak ezek az eleve elrendelt találkozások. Marleynak nyilvánvalóan ez a család kellett, mert másutt nem biztos, hogy egy egész életen át tolerálták volna az (még egy labradorhoz képest is) extra személyiségét.

John-nak viszont egyértelműen Marley kellett ahhoz, hogy kirángassa magát a komfortzónájából a szakmájában. Hogy elszakadjon a hamis berögöződéseitől, miszerint ő riporter és nem kolumnista (rovatvezető, véleménycikkíró). A kutyája és a vele járó észveszejtő kalandok segítségével találja meg a saját hangját, műfaját. Tulajdonképpen a Marley-cikkek megjelenésével bonatkozik ki a szakmai önazonossága. És innen jut el majd addig a magánéleti vagy teljes önazonosságig is – ez persze már nemcsak Marley, hanem a felesége, családja, életapasztalata hatása együtt -, hogy nem irigyel mást. Még egy régi jó barátot sem, aki időközben riporter lett a Timesnál. Egyszerűen nincs miért. Mert az egy másik ember története.

4. Érzelmek skálája és némasága

Ez a film két óra leforgása alatt annyiféle érzelmen vezet keresztül. Kevés a hat alapérzelmet felsorolni, olyan árnyalatok merültek fel csak pillanatokra is. Nekem különösen megrendítő volt a végén, ahogy a legidősebb kisfiú viszonyult Marleyhoz. Ő már értette, mi az elmúlás, mit jelent, ha egy kutya idős, ha többé nem megy fel a lépcsőn, csak bágyadtan ledől a kandalló előtt. A legutolsó jelenetben sokat mondó a kijelentése, amikor a kisebb testvérei után, őt is megszólítják a szülei Marleyval kapcsolatban.

Akaratlanul is a saját nagyfiam ugrott be, aki már egyre többet kérdez a halálról, hiszen szintén vesztett el idős családtagot. És Marley itt családtag. Mert ha valamire ez a film biztosan megtanít, az az, hogy egy kutya igenis lehet zsigerbe vágóan emberi. Nem tagadom, az utolsó húsz percet végigzokogtam, mert minden addigi érzés egyszerre jött fel és tört ki a kapun. Csak annyit mondhatok: jóleső időnként mindent kinyitni, és utat engedni, hadd menjen. Bízom benne, Marley nektek is segíthet ebben.

Fotó: itt