Az anyává válásról tabuk nélkül – Hogyan és miért született a MáSzínház Anya-e vagy című előadása?

„Már soha nem lesz olyan, hogy nem leszek anya”− sóhajt a főhős a MáSzínház Anya-e vagy? című előadásának egyik katartikus pillanatában. Ez a mondat pedig összesűríti mindazt, amiért egyszerre annyira nehéz és szép, egyszerű és bonyolult, kínkeserves és euforikus az anyává válással járó új identitás megtalálása. Benne az ijedtség, amiért a felelősség nagy és levetkőzhetetlen, meg persze benne a büszkeség is pont ugyanezért. Az alkotók – Bakonyvári Krisztina, rendező, Róbert Júlia, író és Huzella Juli, színésznő –, akik saját tapasztalataikból gyúrták össze az ösztönök és elvárások között kötéltáncoló mindennapi anyát, pedig nem köntörfalaznak. Hidegrázós őszinteséggel, és zsigeri humorral mesélik el, mit él(het) át egy nő a terhességtől kezdve a szülésen át a gyermekágyi időszakon keresztül az anyává válás különböző lépcsőfokain. És bár ahova ez a lépcsősor tart, az maga a végtelen, az ember mégis azt érzi: ebben a darabban minden benne van, amit az anyaság jelenthet.

Fotó: MáSzínház.

Az ötlet, hogy egyszemélyes színdarab meséljen az anyává válás kihívásairól, Bakonyvári Krisztina fejéből pattant ki, aki éppen 3-4 hónapos babájával volt otthon és tette fel magának egyre többször a kérdést: Vajon ezt miért nem mondta senki?

„Elsősorban nem is színházi alkotóként, sokkal inkább anyaként fogalmaztam meg: fontos lenne ezzel foglalkozni. Napi szinten csodálkoztam rá, hogy miért nem hallottam újabb és újabb dolgokról az anyasággal kapcsolatban. Harmadszorra jártam a sürgősségin mellgyulladással, amikor szembesültem vele: a családban volt hasonló probléma, de most mondják nekem először. Később több hasonló szituáció volt, amiről utólag derült ki, hogy megestek mással is a környezetemben. Csak épp nem meséltek arról, számukra mi jelentett megoldást.

Azt éreztem: egyedül maradok számos helyzetben, amelyben egyébként lehetne támaszom. És ezt úgy mondom, hogy támogató család vesz körül, mégis valahogy idevezettek a szokások, a társadalom adta tabuk”

– magyarázza Kriszti, mi ösztönözte arra, hogy közönség elé vigye a témát.

Amikor rákérdezett, miért hallgattak el előle számos nehézséget, a legtöbb válasz arra hivatkozott, hogy az idő felülírta azokat. Egyszerűen kitörlődtek az emlékezetből, vagy olyan mélyre ásódtak, mintha nem is lettek volna sohasem. Emellett persze elijeszteni sem akarták őt azzal, hogy kínkeserves dolgokról meséltek.

„Ez is egy érv volt, mint ahogy az is, hogy vannak vállalhatatlan dolgok, amelyekről az ember nem beszél. Na, én éppen azt akartam bebizonyítani, hogy: de igen! Mert a sorsközösség, az ismeret, az őszinteség csak előre viszi azt is, aki felvállalja és azt is, aki meghallgatja”− mondja Kriszti.

Élet-halál harc és bolondosság kettőse

A rendező az ötlet kibontakozása után nem sokkal meg is találta a megfelelő partnereket. Írónak Róbert Júliát, színésznőnek Huzella Julit kérte fel, akik örömmel vállalták a feladatot. Mindketten a teljes alkotói folyamatban részt vettek, hiszen az előadás váza hármuk tapasztalataiból született.

„Minden héten volt egy témánk, amellyel kapcsolatban videót küldtünk egymásnak. Ebben beszéltünk az adott dologgal kapcsolatos nehézségeinkről, örömeinkről. Rengeteg felvétel készült, a szoptatástól a párkapcsolaton és az apák szerepén át, a dolgozó anyáig minden szóba került. Ez a folyamat hónapokon át tartott. A saját reflexióink alapján kezdtem írni aztán a szöveget” – idézi fel Róbert Júlia. Ahogy meséli: kezdetben számos lehetőséget számba vettek, hogyan juthat el valaki a terhességig, szülhet gyermeket, élheti meg a gyerekágyat. Végül arra jutottak: amiben nincs tapasztalatuk, azt egyszerűen kihúzzák a listából. Hiszen sokkal hitelesebben szólhatnak arról, amit megéltek.

Huzella Juli az első perctől tudta, hogy egyedül áll majd a színpadon. Talán egy kicsit tartott tőle, egészen addig, amíg meg nem érkeztek hozzá a szövegek. „Amikor elolvastam, az igazi megkönnyebbülést jelentett. Egyszerre volt humoros és drámai: ez megnyugtatott.

Komoly témákról beszélünk bár, ami adott pillanatban sokszor élet-halál harc, de közben az anyaság őrülete valamiféle bolondosságot is magában rejt, amit szintén jó megmutatni”

− véli Juli. Hozzáteszi: a munkabemutató visszajelzései aztán igazolták is ezt a hozzáállást. A huszonéves, még gyermektelen lány, akit egyelőre nem foglalkoztatott a családtervezés kérdése, úgy jött ki a végén, hogy most azonnal gyereket akar szülni. De a férfiakat is nagyon meghatotta a felismerés, hogy mit jelent ez a folyamat nekünk, nőknek.

Kriszti hangsúlyozza: nem akartak sem a gyerekvállalás mellett, sem ellene állást foglalni. „Őszinték akartunk lenni. Azért találtam igazi partnerekre a lányokban, mert hasonlóan kendőzetlenül vállalták fel előttem, amit én előttük. Számomra egy kisbaba mellett, covidhelyzeteben, amikor sehova nem is mehettem, a legnagyobb erőforrás az volt, hogy két jófej nővel hebegés-habogás nélkül beszélgethetek a tapasztalataimról” – foglalja össze Kriszti a darab születésének emberi vonatkozásait.

Ahogy Júlia mondja, az előadás szempontjából sokat merítettek abból, hogy Kriszti még friss anya volt, friss szüléssel kapcsolatos és gyermekágyi élményekkel. „Hiába, a darabnak a dráma tett jót, ő pedig éppen benne volt abban, amit mi már régebben éltünk át, ezért nélküle talán nem is tudtuk volna ennyire mélyen felidézni a sebeket. Végül az ő útja lett az irányadó, bár a karakter abszolút fiktív és mindhármunk sztorijait magában hordozza.” Júlia hozzáfűzi: ami fontos, hogy

a nő, akiről ők mesélnek, szereti a gyerekét, örül az anyaságának és nem csinálná vissza, de ezzel együtt felvállalja és elmondja az olykor keménynek ható, keserves pillanatokat.

Na és mi a helyzet az apákkal?

Kriszti a kezdetektől úgy érezte, hogy az előadás az apák számára is érvényes témákat boncolgat. Hiszen, ha támogató szerepben voltak is az anya mellett kezdetektől, mégiscsak más szembesülni a folyamattal, amikor a nő önreflexiójaként élik meg a történteket. „A gyerekágyi időszakban nem mindig van idő és energia lelkizni, vagy nagyon mélyen átrágni az érzéseket együtt, ezért ez a fajta női szűrő, ami az Anya-e vagy?–ban megjelenik sok új tapasztalást is adhat. Emellett akadnak témák, amelyekről talán kevésbé is merünk beszélni, még ha igazán meghitt kapcsolatban is vagyunk a párunkkal”− magyarázza a rendező.

Júlia hozzáfűzi: szerencsésnek tartják magukat, hiszen az apatéma mindhármuk nézőpontjában azonosan jelent meg. Mégpedig úgy, hogy egy teljességgel támogató társ állt mellettük, aki mindenből kivette a részét. Ezért az előadásban sem volt kérdés, hogy milyen benyomást kapunk majd az apafiguráról az anya elmondásán keresztül.

„Azért tartom hihetetlenül fontosnak ezt, mert a történet abszolút kirajzolja, hogy még egy igazi partnerrel is mennyire nehéz tud lenni sokszor az anyává válás. Hát még ha ő is hiányzik a képből!”

– mondja Júlia.

„Nem véletlenül volt fontos számomra, hogy a férjem ott legyen a munkabemutatón” – teszi hozzá Kriszti. „Ez egyfajta köszönetnyilvánítás is volt feléjük, amiért ők olyan apák, akik mellett mi alkothatunk, dolgozhatunk, álmodhatunk kisgyerekes anyaként is.”

Juli szintén örült ennek az apafigurának, hiszen ahogy mondja, egyre többet találkozik vele a hétköznapokban is. „Emlékszem a munkabemutatón a technikusunk is végtelen hálát érzett, hogy milyen jó színben tűnik fel a kisgyerekes férfi, mert ritkán látott hasonlót színházban. Nyilván az erre való igénynek az is az oka, hogy ez a fajta apakép egyre gyakoribb és természetesebb.

Nemrégiben Szarajevóban jártunk egy fesztiválon ’A legjobb dolgokon bőgni kell’ című filmmel, és örömmel láttam, hogy a nagyrészt nőkből álló stábból mennyien érkeztek gyerekkel és férjjel. Az öt nap alatt pedig körülvettek minket a hordozós, etetéssel, szórakoztatással, altatással elfoglalt apák, akik teli mosollyal az arcukon csinálták mindezt. Mintha egy utópiába csöppentem volna, mindenesetre nagyon jólesett benne élni.”

Ahogy Juli mondja, az előadás az ő férjének is adott új perspektívákat, pedig ő sem hagyott ki semmilyen momentumot a családdá válásból. „A férjem elérzékenyülten jött ki és megsajnálta a darabbeli karakterem. Azt mondta, előadás után ki kellene állítani az előtérbe, hogy mindenki jól megölelhessen. De volt olyan gyermektelen férfi is, akit nagyon megrázott a valóság: jó érzés, hogy ő már ezzel az érzékenységgel vág majd bele az apává válás folyamatába.”

Az előadás címének ötlete egyébként Juli férjétől érkezett: ezt pedig a Belga Buzi-e vagy? című, ítélkezést boncolgató száma ihlette. Végül Paizs Miklós, az eredeti szám szerzőjének segítségével elkészült a dal anyaparafrázisa klippel együtt, Juli főszereplésével (itt nézhető).

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

A kérdésre, hogy a saját anyaságukban segített-e feldolgozni bármit is a hosszadalmas munkafolyamat, különböző válaszok születnek. Júlia azt mondja, mivel az alkotás idején a második gyermeke volt pici, sokszor kellett megerőltetnie magát, hogy visszaemlékezzen az első gyerekes tapasztalásra. Miközben akadtak olyan élmények, amelyek annyira erősen munkáltak a hétköznapokban, hogy második gyerek ide-oda, inkább azokat örökítette meg a videós párbeszédek során. „Számomra az altatás egy sarkalatos pont az anyaságomban, talán ezzel kapcsolatban adtam ki a legtöbb kétséget, kérdést, fáradtságot magamból. Az biztos, hogy segített kicsit eltávolodni a dolgoktól az, hogy intenzíven hallottam másik két nő tapasztalatait” − foglalja össze az író.

Juli azt mondja, számára a legerősebb élményt az jelentette, hogy Krisztivel megélte, amit már önmaga végigcsinált, és támasz tudott lenni egy igazán nehéz időszakban.

„Magamat már annyira messze éreztem ettől a kétségekkel teli szakasztól, ő pedig annyira benne járt a sűrűjében. Talán számomra is felszabadító volt, hogy ott lehetek és mondhatom neki: nyugi, egyszer ennek is vége.”

Kriszti pedig friss élményekkel tele, konkrét traumákkal tudott szembenézni az alkotói folyamat során, amely talán azért is indult el benne, mert hasonló terheket cipelt. „Elárulhatom, hogy a darabban a szüléstörténet a sajátom, és bár előtte is beszéltünk róla, hiszen így íródott meg a szöveg, valahogy a legnagyobb szembesülés az első próbán ért. Amikor Juli először megcsinálta a jelenetet, én pedig ott ültem és megláttam magamat egy védtelen, kiszolgáltatott kislányként, akkor tudott először megszületni bennem az érzés, hogy sajnálhatom önmagam. Erre már egy év telt el a kisfiam születésétől. Végre tudtam sírni saját magamért is” − idézi fel. Végül hozzáfűzi:

„Azt szeretném, ha mindenki eljutna ide, akinek éppen erre van szüksége. Miközben megértené azt is, hogy igen, ő már örökre anya, de azért közben más is. Az identitása többi árnyalata attól még az övé maradt, csak még színesebb lett az összkép. Engedje meg nyugodtan, hogy ez maga és mások számára is láthatóvá váljon.”