„Bárcsak tudtam volna…” – Kiút a megbánás csapdájából

Egy általam nagyon bölcsnek tartott ember egyszer azt mondta, az életben a legszomorúbb mondatok azok, amelyek úgy kezdődnek: „Mi lett volna, ha…”. Ez a gondolat fejezi ki számomra a legszebben, mennyire fontos foglalkozni a megbánás, a félresikerült döntések, elszalasztott lehetőségek nyomában járó nehéz érzésekkel, amelyek akár hosszú éveken át elkísérhetnek minket.

Valószínűleg mindenki életében történt már olyasmi, amire később megbánással gondolt vissza – a kutatások szerint legalábbis így van. Az eredmények alapján a leggyakrabban a tanulás, a karrierünk, a párkapcsolataink és a gyereknevelés kérdéseiben érzünk megbánást – vagyis szinte nincs is olyan területe az életünknek, ahol ne tapasztalhatnánk meg legalább egyszer. De mi is történik velünk ilyenkor tulajdonképpen?

A megbánás ezer arca

A megbánás több, mint pusztán egy negatív érzés, hiszen hozzátartozik az a magunkban felépített elképzelés is, ahogyan cselekednünk kellett volna, hogy később elkerülhessük azt.

Minden hiba, rossz döntés után hosszú-hosszú ideig őrlődhetünk azon, mit tehettünk volna másként, vagy mit mondhattunk volna ahelyett, amit mondtunk; és bármilyen nehéz lett volna előre látni a következményeket, a megbánás, önmagunk hibáztatása egy idő után akár a lelki egészségünket veszélyeztető mértéket is ölthet.

A megbánás ráadásul ritkán jár egyedül: nem csak arról van szó, hogy időről időre megkísért minket az a bizonyos „Bárcsak tudtam volna…”. A megbánás nyomában megjelenhet szégyen, bűntudat, szorongás, de önmagunkra vagy másokra irányuló harag és csalódottság is. Olyan összetett érzelmi állapotról van szó, amit nem szüntet meg varázsütésre egy odavetett, „Engedd el, elmúlt!”-típusú tanács, hiszen annak ellenére, hogy a múlton már nincs lehetőségünk változtatni, a nehéz érzések nagyon is kihatnak nem csak a jelenünkre, de a jövőnkre is.

A megbánás fogságában

Ugyanis amikor fejben újra és újra lefuttatjuk a különböző forgatókönyveket, a miérteken és azon töprengünk, mi minden alakulhatott volna másként, könnyen beleeshetünk a rágódás csapdájába. Ekkor lényegében minden pillanatunkat végigkíséri önmagunk hibáztatása, a düh vagy a szégyen – mégpedig céltalanul, hiszen a rágódás nem vezethet valódi változáshoz.

A rágódás mellett a megbánás egy másik ördögi körbe is belesodorhat minket. Az attól való félelem, hogy (megint) rossz döntést hozunk, esetleg nem veszünk észre valami fontosat, minden előttünk álló választási helyzetben bénítóan hathat ránk. A pszichoterapeuta, párterapeuta Catriona Wrottesley például azt figyelte meg, hogy azoknál a klienseinél, akik megbántak valamit korábbi kapcsolataikban, a nehéz érzések sokszor a továbblépés útjában álltak. Félve, hogy az új párkapcsolat is zátonyra fut, Wrottesley kliensei újra és újra elbizonytalanodtak abban, a megfelelő partnert választották-e, és végül inkább azelőtt megszakították a kapcsolatot, hogy az elkezdődhetett volna – csak hogy elkerüljék a csalódás lehetőségét.

A megbánás, különösen, ha régóta kísér(t) minket, oda vezethet, hogy nem bízunk a saját ítélőképességünkben, és újra meg újra megkérdőjelezzük magunkat az életünket érintő döntésekben. Állandóan zakatolnak bennünk a kérdések: vajon mit nem veszek észre? Lehet, hogy mégsem nekem való ez az egész? Ez annak a jele, hogy rossz úton járok? Tényleg ezt akarom? Mi lesz, ha mégsem ez a jó döntés?

A legfontosabb kérdés azonban ez: mi történik, miközben mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megtaláljuk a feloldást ezekre a kínzó dilemmákra, és elkerüljük, hogy a jövőben egy újabb rossz döntést bánjunk meg? A válasz egyszerű: maga az élet. Pillanatok, lehetőségek, élmények – és bizony van, amikor a legmélyebb megbánást akkor érezhetjük, ha olyasvalamiről maradtunk le, amitől csakis a megbánástól való félelmünk tartott vissza.

Helyet találni

Ezért olyan fontos, hogy a korábbi rossz döntéseink nyomában járó megbánás azt a szerepet töltse be az életünkben, amire eredetileg hivatott – hiszen, ahogy a többi negatív érzés, a megbánás sem céltalan. Segítségünkre lehet abban, hogy jobban megismerjük és megértsük önmagunkat, hogy megfontoltabban döntsünk, sőt, arra sarkallhat, hogy igyekezzünk tanulni a hibáinkból, és amennyire csak lehet, helyrehozni őket.

Ahhoz azonban, hogy a megbánás „napos oldalát” is megtapasztalhassuk, fontos tudatosabban tekintenünk rá, és tetten érni azokat a folyamatokat, amik a tanulságok levonása helyett egy helyben toporgáshoz és állandó önostorozáshoz vezethetnek. A már említett Wrottesley ehhez a következő lépéseket javasolja:

1. El kell fogadnunk: nincs fájdalom nélküli élet.

Bármennyire is vágyunk rá időnként, a csalódással, veszteséggel járó fájdalmat nem kerülhetjük el örökké. Ezek a tapasztalatok részei az életünknek, emberi mivoltunknak; nem menekülnünk kell előlük, hanem – megküzdési módszereinket latba vetve – feldolgoznunk őket. Persze, fontos, hogy múltbeli élményeink nyomán megfontolt döntéseket hozzunk a jövőnket érintő kérdésekben; ám olyan alapos átgondolás, technika vagy csodamódszer, ami garantálná, hogy többé soha ne bánjunk meg semmit – sajnos – nem létezik.

2. Tekints rá útjelzőként!

Az, hogy a múltban hoztunk egy (vagy több) rossz döntést, amit már bánunk, semmiképp sem azt kell jelentse, hogy mostantól minden választást kerülnünk vagy a végtelenségig halogatnunk kell. A megbánás fontos útjelző lehet számunkra, ha megtanulunk rá akként tekinteni. Ehhez arra van szükség, hogy ne úgy tekintsünk egy-egy, utólag hibásnak bizonyuló döntésre, mint valamiféle önmagunkról adott rossz bizonyítványra, hanem úgy, mint ami valójában: egy félresikerült döntésre. Gondoljuk át, milyen körülmények, események, gondolatok vezettek hozzá, és mit tanulhatunk ebből a tapasztalatból!

3. Ha van lehetőséged javítani a helyzeten, élj vele!

A megbánás útja sokszor súlyos emlékekkel van kikövezve: lehet, hogy mondtunk, tettünk olyasmit, amivel akár akaratunkon kívül is, de fájdalmat okoztunk másoknak. A szakértő szerint ha lehetőségünk van arra, hogy bocsánatot kérjünk, vagy megpróbáljuk újra megbeszélni a történteket, fontos, hogy ezt meg is tegyük annak érdekében, hogy a megbánás kisebb súllyal nehezedjen ránk – ha ugyanis elmulasztjuk ezt, az még jobban felerősíti a nehéz érzéseket.

4. Támogass másokat, és ne feledkezz meg magadról sem!

Aki átélte már, pontosan tudja, hogy a megbánás és a vele járó negatív érzelmek sokszor túlságosan nagy terhet jelentenek ahhoz, hogy egyedül cipeljük őket. Ilyenkor már az is rengeteget segíthet, ha megosztjuk a gondolatainkat barátokkal, családtagokkal, esetleg egy szakemberrel. Wrottesley szerint figyelnünk kell arra, hogy ha a környezetünkben érinthet valakit a megbánás, a múlton való rágódás problémája, a lehetőségeinkhez mérten igyekezzünk mellette állni és támogatni. Ugyanez igaz akkor, ha mi magunk vagyunk érintettek: a mások által nyújtott érzelmi támasz a megbánásból való kiút egyik fontos eleme lehet.

5. Engedd meg magadnak a hibákat!

A megbánás olyankor ejthet igazán csapdába, ha a tőle való félelmünkben igyekszünk a hibáknak és a rossz döntéseknek még a lehetőségét is kizárni. Ez azonban nem lehetséges, hiszen nem láthatunk előre minden körülményt, változást, minden utat, amelyre a döntésünk vezet majd. Egy módon tudunk hát továbblépni: ha elfogadjuk, hogy hibázhatunk, és később kiderülhet, hogy rossz döntést hoztunk, amit akár meg is bánhatunk.

A megbánás nem tartozik a könnyű megélések közé: olyan emlékekkel, érzésekkel küzdhetünk ilyenkor, amiktől úgy tűnhet, lehetetlen szabadulni. A hangsúly azonban nem is a szabaduláson, hanem azon van, hogy helyet találjunk ezeknek a tapasztalatoknak; hogy elfogadjuk, az életünk részei nem csak a múltban, de a jelenben és a jövőben is. Ha a „Bárcsak tudtam volna!” mellett ki tudjuk mondani azt is, „Most már tudom, és próbálok tanulni belőle.”, máris megtettük az egyik legfontosabb lépést a megbánás csapdájából kivezető úton.