„A tökéletesség hiábavaló hajszolása sok kudarcélményhez vezet” – A megfelelési kényszerről beszélgettünk Dr. Almási Kittivel

Szerző: | 2021. 05. 19. |

Mindannyiunkban ott rejlik annak a vágya, hogy jónak, megfelelőnek érezzük magunkat. Érdemes azonban elgondolkodnunk azon, hogy biztosan jó irányba tartunk-e, amikor csak a külső visszaigazolások hatására érezzük magunkat elfogadhatónak. Amikor a megfelelni akarás szabályozza csaknem minden lépésünket, annyira eltávolodhatunk magunktól, hogy végül már azt sem érzékeljük, hogy kik is vagyunk valójában. Almási Kitti klinikai szakpszichológus legújabb könyvében éppen ezt a témát járja körül: miért fordul elő olyan gyakran, hogy folyamatosan azt találgatjuk, mik lehetnek mások elvárásai velünk szemben? A megfelelni akarás hátteréről, és az ehhez vezető lehetséges okokról beszélgettünk a Ki vagy Te? című könyv szerzőjével, Dr. Almási Kittivel.

Dr. Almási Kitti

Hosszú fejezet szól a legújabb könyvében arról, milyen útravalókat, szülői parancsokat kaphatunk gyermekkorunkban, amelyek a túlzott megfelelni akarás irányába tolhatnak bennünket. Valóban ennyire lényeges, hogy mit kapunk a családban?

Alapvetően szinte minden élőlény működési elvének része, hogy először felméri a körülötte lévő körülményeket, és utána ennek alapján dönti el, hogy miként tudna ott érvényesülni. Az ember esetében viszonylag hosszú az a fejlődési folyamat, ameddig képes ezt átlátni, és ehhez árnyaltan alkalmazkodni. Az ember életében különösen meghatározó a szülők szerepe, azért is, mert csecsemőként, a születés után teljes mértékben függ tőlük, hiszen önálló életre ekkor még nem alkalmas. Ugyanakkor

a szülők egyfajta tükröt is jelentenek. Az ő visszajelzéseik alapján fog bizonyos viselkedésmód megerősödni, vagy éppen tiltás alá kerülni bennünk. A gyermek számára alapvetően a szülő jóváhagyása, elnyerése lesz mérvadó, hiszen neki még nincsenek tapasztalatai, így a szülők reakcióiból fog kiindulni, hogy megtudja, mi a jó, mi a helyes, vagy bizonyos helyzetekben hogyan szokás viselkedni.

Ebben a közegben pedig az alkalmazkodás mellett azt is megtanulja, hogy mikor kelt büszkeséget a szülőkben, milyen viselkedéssel tud nekik, azaz a külvilág számára örömet szerezni.

Tehát kialakul egy ráhangolódás arra, hogy mikor elégedettek velem? Mikor vagyok jó?

Gyermekként olyan visszajelzésekre fogunk pozitívan reagálni, ami által úgy érezhetjük, hogy értékesek vagyunk. Ez lehet valamilyen teljesítmény is, de ennél sokkal jobb, ha a szülő meg tudja erősíteni a gyermekben, hogy önmagában jó. Fantasztikusan jó, hogy van – már a létezése is ajándék. Gondoljunk csak arra, amikor például egy aranyos kisgyermek csak megjelenik a szobaajtóban. Ilyenkor rendszerint a szülőknek felragyog a szeme, és örülnek már annak is, hogy egyszerűen ott van. Ez megerősítő hatású, azt közvetíti: jó, hogy vagy, örülünk neked, szeretünk veled lenni. A stabil alapok építéséhez ez elengedhetetlen.

Miképp érezheti meg a gyermek, hogy neki bizony teljesítenie kell ahhoz, hogy értékesnek tükrözzék vissza?

Az például nagyon árulkodó lehet, ahogy mások előtt beszél a szülő a gyermekéről – sokszor ezt maga a gyermek is hallja. Számtalanszor előfordul, hogy ismerősökkel akár az utcán összefutva a szülők a teljesítményt emelik ki egy beszélgetésben: a kisfiam milyen ügyesen zongorázik, a lányom első lett a matekversenyen, ráadásul kitűnő tanuló. Gyermekkorban nyilván elsősorban a szülői visszajelzés a meghatározó. Később azonban a kortárs csoportnak lesz nagyobb szerepe abban, hogy milyen irányba alakul a személyiség, megjelenik-e a megfelelni akarás. Az, hogy mennyire elfogadó a közeg, amelyhez tartozunk – akár munkahelyi szinten – később is komoly hatást gyakorolhat ránk. Éppen ezért

nem kizárólag gyermekkorban dől el, hogy valakiben lesz-e megfelelési kényszer. Bár sok alapvető berögződés, séma ebben az időszakban alakul ki, de ezek később nagyrészt felülírhatók. Előfordulhat az is, hogy valaki megerősítő családi környezetből jön, ahol önmagáért szeretik, azonban később a kortárs kapcsolataiban ezzel nem fog tudni eredményt elérni. Ha nem lesz népszerű, nem barátkoznak vele, akkor könnyen megfogalmazódhat a kérdés: mit tegyek, hogy népszerűbb lehessek?

Ilyenkor például a divat vagy egy sportág segítségével próbálhat valaki vonzóbb képet kialakítani önmagáról. Emellett az a szakmai tapasztalatom, hogy akár a felnőttkori munkahelyi környezet is lehet olyan, ahol az emberben kialakul egyfajta megfelelési kényszer, ha az addigi stratégiái nem elegendőek, hogy ott, abban a közegben eredményes legyen.

Hol a határ aközött, hogy jó dolgok elérésére törekszünk, vagy már szinte kényszeresen hajszolunk valamit?

Önmagában jó dolgokra törekedni hasznos, és érdemes is ilyen irányú lépéseket tenni. De ha csak attól érezzük magunkat rendben lévőnek, ha bizonyos célokat elértünk, arra már érdemes odafigyelni. Az önbecsülésünk akkor is lehet stabilan pozitív, ha éppen még nem értük el a céljainkat. Valójában ez az, amit a családban ideális esetben megkapunk: alapvetően rendben vagyunk, jók vagyunk és szerethetőek, adott teljesítmények nélkül is.

Ezek szerint a megfelelni akarás ellentéte az elfogadás?

Igen, így van.

Az elvárás lényege, hogy valamilyen feltételt teljesíteni kell. Az elfogadás lényege, hogy belátom a saját kereteimet, a képességeim és az adott lehetőségeim határát elfogadom, és azt is reálisan látom, hogy olykor hibázom. Emiatt pedig nem bántom magam. Ettől még persze lehetnek alapvetően magasak az elvárásaim önmagammal szemben, de jó, ha azt is el tudom fogadni, ha éppen nem nyújtom a maximumot: valami miatt ez most így sikerült, de ettől még én rendben vagyok.

Sportolóknál láthatjuk ezt olykor, hogy bár nagy teljesítményekben gondolkodnak, és cél, hogy mindig a lehető legjobbat hozzák ki magukból. De ha adott napon ez mégsem sikerült valami miatt, azt is a helyén tudják kezelni. Vagyis lehet cél a maximum, viszont jó, ha el tudjuk fogadni, hogy miközben mindent beleadunk, olykor nem fogunk kimagasló időeredményt produkálni.

Ez az elfogadás önmagunkkal szemben akkor alakulhat ki, ha a szüleinktől kapjuk meg először?

Alapvetően igen, hiszen általában ők a legfontosabb emberek a számunkra, és nagyon erős bennünk a vágy, hogy a szüleink elégedettek legyenek velünk, és érezzük, hogy megfelelőek vagyunk számukra. Szeretnénk megélni, hogy a szüleink éppen ilyen utódra vágytak, és örömet hoztunk nekik. Ezek mélyen gyökerező vágyak, és rendszerint meghatározó jelentőségű, hogy ezek a pozitív érzések végül valóban megszületnek-e.

Ugyanakkor vannak úgynevezett szülő ekvivalens személyek is, akik szintén lényeges szerepet tölthetnek be az életünkben. Ilyenkor jellemzően áttevődik a szülőről más valakire az az érzelmi töltés, ami alapján megfelelni akarunk. Tipikus példák a pedagógusok: óvónők, tanárok, edzők. Ők is lehetnek számunkra nagyon erős tükrök, és sokszor az ő visszajelzéseik alapján határozzuk meg gyermekként önmagukat. Azonban ha a szülő elérhető és jelen van, akkor gyermekként olyanok szeretnénk lenni, ami számukra megfelelő, amivel azt érezhetjük, hogy a kedvükre valók lettünk.

Tovább vihetjük az életünk más területeire is az elfogadásra való fokozott vágyunkat?

Ennek egyik formája lehet, amikor felnőttként ezt másokra vetítjük ki, például akár a főnökünkre is. Ilyenkor egészen más érzelmi színezetet kap egy-egy szakmai dicséret vagy éppen negatív visszajelzés, hiszen mi érzelmi szempontból nem főnök-beosztott relációt élünk meg, hanem a szülő-gyerek kapcsolódás egy sajátos típusát. Ez furcsa helyzeteket tud eredményezni, ugyanis a főnökünkben nagy eséllyel nincs meg az a plusz érzelmi töltet, arra csak mi vágyunk, hogy teljes elfogadást, dicséretet, szinte szeretgetést kapjunk tőle. Persze vannak humánusabb munkahelyek, de alapvetően nem szerencsés, ha egy ilyen jellegű érzelmi kiterjesztés történik, hiszen így nem a valós szerepek szerint fogunk viselkedni, és az elvárásaink sem lesznek reálisak.

Hogyan vehetjük észre önmagunkon, ha érintettek vagyunk akár a megfelelési kényszer terén?

Előfordul, hogy szinte rápörgünk, hogy egy bizonyos célt feltétlenül el kell érnünk, és addig biztosan nem lehetünk elégedettek és boldogok sem, ameddig az nem teljesült. Ilyenkor meg szoktam kérdezni a klienseimet, hogy mi történik, ha ez mégsem sikerül. Mi miatt olyan nagyon lényeges, hogy teljesüljön? Gyakran derül ki, hogy ezek a nagyon erős motivációk nem saját vágyakból származnak, hanem éppen ezzel szeretnének valakinek megfelelni: úgy érzik, csak akkor lesznek jók és elfogadhatók, ha ezt teljesítik. Ez az, ami belevihet olyan dolgok hajszolásába, amit valójában nem is mi magunk szeretnénk, így hiába is érjük el, mégsem az lesz az eredmény, amit vártunk, és közel sem hozza el a várt boldogságot. Persze ha önmagunk számára fontos egy bizonyos cél, és valóban mi magunk szeretnénk azt elérni, akkor nem szokott ez nehézséget okozni.

Amikor a lendület belőlünk fakad, akkor valószínűleg lesz hozzá erőnk, és ki tudjuk majd dolgozni a szükséges stratégiákat is, hogy ezeket elérjük. Mások céljainak elérése alatt viszont szinte meg is roppanhatunk, hiszen csak a megfelelés vágya hajt bennünket.

Ilyenkor azt érezhetjük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha ezt fel tudjuk mutatni: lám-lám, elértük, bizonyítjuk, hogy jók vagyunk. Csak ha közben ez saját magunknak nem okoz örömöt, akkor magunkat tagadjuk meg, ettől pedig biztosan nem leszünk jól.

Hogyan lehet védőfaktor a család? Mit kap meg ebben a közegben az, aki kevésbé lesz érintett a túlzott megfelelni akarás terén?

Ha gyerekkorunkban alapvetően elfogadóak voltak velünk a szüleink, akkor jó eséllyel azt is megtanultuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Így merhetünk hibázni, nem a teljesítmény fogja meghatározni, hogy önmagunkat értékesnek gondoljuk-e. Ha megtanítottak bennünket arra, hogy önmagunkkal alapvetően jó kapcsolatunk legyen, akkor azt is el tudjuk fogadni, ha gyengébben produkálunk, vagy valamit nem jól csinálunk. Ez megalapozhatja a stabil, pozitív önbecsülést.

Ha elfogadó családban növünk fel, az tehát mindenképpen védőfaktor lehet. De mi az ellenpélda?

A túlzott megfelelni akarás jellemzően olyan családi háttérből jövő embereknél alakul ki, ahol nagyon viselkedni kell, mert fontos, hogy mit mutatunk kifelé, a külvilágnak. A tipikus mintacsaládoknál sokszor húzódik mély szomorúság a háttérben, mert mindig fegyelmezettnek kell lenni, az érzések terén is erős a kontroll. Nem illik hangosan, felszabadultan nevetni, önfeledten örülni, de haragot sem szabad érezni, mert mindig az a cél, hogy kifelé a tökéletes kiegyensúlyozottságot mutassuk. Itt a gyerekek rendszerint azt tanulják meg, hogy csak akkor elfogadhatóak, ha szinte tökéletesek. Mindig viselkedjenek jól, tanuljanak rendesen, legyen jeles a bizonyítványuk, maradjanak fegyelmezettek. Ezek azonban irreális elvárások.

Mindenkinek vannak nehézségei, fájdalmai, szoktunk időnként dühösek is lenni, és tényleg senki sem tökéletes. Ennek a hiábavaló hajszolása sok kudarcélményhez vezethet. Érdemesebb és egészségesebb az elfogadás útját választani.

Biztos mindenkinek vannak olyan élményei, hogy egy vendégségben a csillogóan terített asztalon elfogy a különlegesen finom őzgerinc, majd a konyhában a szalámi falatozásával fejeződik be az este. Mégis nagyon jólesik, mert olyan természetes, és közben igazán oldott hangulatú beszélgetések is ki tudnak alakulni, mert már senki sem szerepet játszik, hanem a lazább énünk kerül előtérbe. Éppen azokra az emberekre szokták mondani, hogy jó velük lenni, akik elfogadóak – önmagukkal és másokkal szemben is, és akik mellett azt érezhetjük, vállalhatjuk azt, amilyenek igazi valónkban vagyunk.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This