Biztosan sokan kerültünk már életünk során abba a helyzetbe, hogy valakinek erőnkön felül segíteni szerettünk volna, kimenteni, megmenteni őt egy lehetetlen élethelyzetből, kapcsolatból, vagy pusztán saját önkorlátozó hiedelmei rabságából. Tettük ezt azért, mert szerettük az illetőt, szántuk őt, vagy éppen emlékeztetett minket valakire, aki fontos (volt) az életünkben. Mások segítése, vagy megmentése azonban egy rendkívül érdekes és érzékeny terület, ami a túlteljesített szerepekből fakadóan gyakran erőeltolódást okozhat emberi kapcsolatainkban.  Bakó Eszter, a  JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány pszichológusának írása.

Ezek az eltolódott szerepek felnőttként a párkapcsolatainkat érintik a legmélyebben. Minden erőnkkel szeretnénk valakit boldoggá tenni, azonban azt tapasztaljuk, hogy erőfeszítéseiünk hiábavalóak: a jó pillanatok ellenére is olykor mintha egy spirál húzná lefelé a kapcsolatot és az energiáinkat, a párunk pedig csak nem jön ki a gödörből.

Vajon mi történik, ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk? Miért fordulhat elő az, hogy a legnagyobb erőfeszítésünk, jószándékunk és szeretetünk ellenére sem tudunk valakinek segíteni – és talán nem is kellene olyan keményen próbálkoznunk?

A segítés és a (hivatásos) megmentés

Ha röviden kellene megfogalmaznunk, mit jelent a segítség, azt mondhatnánk, valamit, amit kérnek tőlünk, mi pedig kapacitásainkat felmérve áldozunk időnkből, energiánkból, pénzünkből – vagy éppen úgy döntünk, hogy ez nem áll módunkban.

Vannak persze olyan helyzetek, amikor kifejezett kérés nélkül is meg kell tennünk mindent azért, aki bajba jutott. Erre hivatások is épülnek: a tűzoltóké, a mentőké és orvosoké, hogy csak azokat a helyzeteket említsük, amikor valakinek fizikai fenyegetettségében valóban az élete a tét. Ők a hivatásos megmentők.
Léteznek más, úgynevezett segítő foglalkozások; ide tartozik a pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások stb. munkája is. Ezen foglalkozások lényege embertársaink fejlődésének, kibontakozásának, bizonyos esetben pedig hosszú távú túlélésének biztosítása. (Az, hogy kit mi visz segítő pályára, és milyen tényezők határozzák meg a pályaválasztási döntést, egy külön értekezés témája lehetne.)

Kényszeres segítés

Sok helyen és sok foglalkozás összefüggésében lehet hallani a kiégés fogalmáról, amely nem kizárólag a segítőket foglalkozást űzőket veszélyezteti, de esetükben különösen sok az olyan tényező, ami ehhez a folyamathoz hozzájárulhat. Ehhez kapcsolódik a helfer szindróma (kényszeres segítés) jelensége, mely elsősorban a segítő foglalkozásúak jellegzetes tünetcsoportja. Lényege, hogy a szakember saját ingatag pszichés állapotából fakadóan mások segítésében látja önmegvalósítását, szinte „drogként” használja hivatását. Abban érdekelt, hogy a segített minél tovább a támogatására szoruljon; visszaél a helyzetével, mindeközben a segítő privát szférája, magánélete háttérbe szorul.

A fentiekből felsejlik hát, hogy még professzionális helyzetben sem mindig könnyű segítőként az egészséges szerepünkben maradni, illetve felismerni azt, hogy mikor szükséges a felelősséggel teli „segítő köpönyegünket” a szögre akasztani annak érdekében, hogy az élet más oldalai, helyzetei, szerepei is meg tudjanak nyilvánulni életünkben. Pedig ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a segítő is hosszú távon is erős, egészséges és lelkes tudjon maradni, mondhatni újra tudja rakni a tüzet, mely hivatása szenvedélyét élteti.

A „nem hivatásos” helyzetekben is gyakran előfordul, hogy valakit akarata ellenére ki akarunk húzni egy általunk rossznak ítélt állapotból, vagy éppen a dolgokkal szembeni felelősségét vállaljuk át magunkra, persze a legnagyobb jószándékkal és szeretettel telve.

Ily módon azonban magunk számára a megmentő, szerettünk számára pedig az áldozat szerepét tartjuk fenn és erősítjük meg újra és újra.

A megmentő szerep kialakulása gyerekkorban

Bizonyos családokban már gyermekként belekerülünk egy olyan érzelmi helyzetbe és szerepkörbe, mely korunkhoz képest túl nagy felelősséget ró ránk. Ilyenkor nagyon fiatalon szembesülünk annak a következményeivel, amikor szüleink felelőtlenül viselkednek egy-egy élethelyzetben –  többnyire azért, mert saját érzelmi problémájukkal (esetleg pszichés betegségükkel), párkapcsolati nehézségükkel, vagy függőségükkel vannak elfoglalva.

A gyermek ilyenkor a legtöbb esetben (szakszóval élve) parentifikálódik, azaz érzelmileg szülői szerepbe kerül. A szülők aktuális érzelmi- és élethelyzete kapcsán magára vállalja, illetve ráruházódik a felelős társ szerepe, amely megnyilvánulhat a kisebb testvérekre való odafigyelésben (például válás esetében), de abban is, hogy a gyermek az ő mindenféle szükségletére odafigyelni képes felnőtt híján érzelmileg a saját anyjává/apjává válik. Ahogy a lelki jelenségek szinte minden esetében, itt sem fekete- fehér helyzetekről van szó. Bizonyos fokú parentifikáció egészséges családszerkezet esetében is létrejöhet, más esetekben azonban a szélsőséges, domináns eltolódás lesz a későbbi pszichés zavarok, így a kényszeres megmentő szerep lélektani mozgatórugója.

A kisgyermek érzelmileg instabil, vagy éppen szenvedélybeteg szülővel „megáldva” korán megtanulja, hogy ébernek kell lennie, illetve saját magáról kell gondoskodnia, hiszen alapvető érzelmi szükségleteit a szülő nem tudja megadni neki.

„Felelőtlen” viselkedés esetén (ami a gyerekeknél gyakran megesik) könnyen részesülnek, durva, kiszámíthatatlan reakciókban. Nagyon gyakran még a gyermeki felelőtlen viselkedés sem kell hozzá, mert a szülő (például ha alkoholista) egyszerűen kiszámíthatatlan. Ilyen esetben sokszor évekig tartó, küzdelmekkel teli játszma zajlik annak kapcsán, hogy miként lehet apát, vagy anyát megmenteni tetteti következményeitől.

Nem nehéz belátni, hogy az ilyen közegben felnőtt gyermek nem fog hinni abban, hogy a felnőttek felelősséget vállalnak önmagukért, és megbízhatóak. Gyakran előfordul az, hogy a bizalom és a kötődés a fenti dinamikák kapcsán annyira sérült, hogy párkapcsolati helyzetben képtelenek vagyunk megbízni amúgy megbízható párunkban, vagy olyan párt választunk, aki valamilyen módon szükséget szenved, vagy aki épp olyan felelőtlen, mint amilyenek szüleink a gyermekkori családunkban is voltak.

Miért is választunk ilyen – látszólag – irracionálisan?

„Szeretünk szenvedni?…”? Ezt a megállapítást gyakran hallani lehet különböző emberek esetében. Ilyenkor azonban valójában nem a szenvedés preferálásáról van szó, hanem arról, hogy belenőttünk, így beletanultunk a Megmentő, a felelős szerepébe szerepébe, egy olyan pszichodinamikai mátrixba, ahol előbb vagyunk éberek a párunk szükségleteire, mint a sajátunkra.

Hajlamosak vagyunk felmenteni őt tettei, mulasztásai következményei alól, abban a hitben, hogy elfogadó, türelmes szeretetünkkel majd „kiszeretjük belőle a jót”.

A gyermekkori érzelmi elhanyagolás kapcsán sok esetben az egykor elhanyagolt kisgyermek – aki ma már felnőtt – látszólag paradox módon túlgondoskodóvá válik. Úgy kezd el viselkedni, mintha párja lenne valamikori gyámolításra, megmentésre, babusgatásra vágyó kisgyermekkori önmaga, innen pedig már csak egy lépés a Megmentő szerep. Ebben a szerepben azt adjuk a párunknak, amire valaha nekünk lett volna nagyon nagy szükségünk. Azt azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy neki valójában nincs, és nem is kérte tőlünk soha, hogy így tegyünk.

Miért nem egészséges a „megmentő tevékenység”?

A fent említett (túl)gondoskodó szülői énállapot pillanatnyi ideig csökkentheti a feszültséget, mi több, komfortérzetet biztosíthat, hosszú távon azonban felborítja a párkapcsolat rendkívül érzékeny, egyensúlyra törekvő homeosztázisát. Akit (folyamatosan) segíteni kell, az az áldozat szerepében van, ami sokszor egy sajnálatos baleset, vagy bántalmazás valósága, ahol valóban a hivatásos megmentőknek köszönhetjük az életünket. Érdekes módon azonban valós életveszély nélkül is sokakon eluralkodik az érzés: „ha én nem segítek neki, akkor senki sem fog, és a vesztébe rohan”.

A valóság azonban az, hogy egy felnőtt ember, aki a saját életét éli, nem egy gyámolításra szoruló kisgyerek, vagy egy égő házban rekedt ember, még akkor sem, ha nehéz helyzetben van.

Ő egy önmagának, és az életnek felelősséggel tartozó ember, akinek a soron következő lecke éppen az, hogy megtanulja és megtapasztalja, hogy mit is jelent mindez.

A Megmentő szerep minden kapcsolatban, ám egy párkapcsolaton belül különösen kimerítő, a „mentett” (tehát az áldozat) számára pedig fojtogató.
Képzeljük el ezt úgy, mintha egy 80 kilós csecsemőt kellene az ölünkben tartanunk. Vajon meddig bírnánk? A 80 kilós csecsemő ráadásul kapálózik is, hiszen ő egy felnőtt férfi vagy nő, aki valószínűleg élete egyik nagy leckéje előtt áll. Hagyjuk, hadd vívja meg a maga csatáit, és bízzunk benne, hogy tudja mi a dolga, ha úgy érezzük, hogy méltó arra, hogy a párunk legyen! Hadd vállalja tette következményeit, végső soron pedig a felelősséget a saját életéért.

A Megmentők nagy leckéje

Számunkra, a potenciális Megmentők számára pedig itt a nagy lecke: megtanulni, mit jelent szabadon szeretni. Ehhez azonban le kell építeni saját kontrolligényünket, melynek gyökere az, hogy a másik viselkedésének irányításával a saját érzelmi biztonságunkat szeretnénk megteremteni. Ily módon azonban ez nem lehetséges, hiszen egy felnőtt, egészséges párkapcsolat két szabad, egymásért, és önmagáért felelősséget vállaló felnőtt ember koprodukciója. A túlkontrollálás része a Megmentő játszmáknak, amellyekkel felhagyni nagyon sokszor egy igazi személyiségfejlődési és terápiás kihívás.

Minden, Megmentő szerepre hajlamos ember számára nehézséget jelent az is, hogy felelősséget vállaljon a saját érzelmi és fizikai szükségleteiért, és odafigyeljen magára legalább annyira, amennyire mások szükségleteire oda tud figyelni. Szintúgy látszólag paradox módon, de minden Megmentőnek meg kell tanulnia a helyes önszeretetet és öngondoskodást, hiszen a lélektani axióma valóban helytálló: csak akkor tudjuk jól szeretni a másikat, ha előbb megtanultuk szeretni, tisztelni és elfogadni saját magunkat.

 A cikk a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, az Alapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz ittittittitt és itt

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest