Lélekerősítő Filmajánló: Mennyei Örömök Klubja

Napjainkban, főleg az összezártság perceiben, amikor apróságok is kipattinthatnak egy konfliktust, könnyen megfogalmazódhat bennünk a kérdés; megérthetjük-e valaha egymás világát? Erről egyik rokonom sokszor hallott mondása jut eszembe: mindenki szemszöge olyan, mint egy saját mozi, amin keresztül értelmezi a külvilágot. Csak egy verzió a valóságra, de korántsem biztos, hogy reálisan tükrözi az igazságot. Magunkról szól, de nem kettőnkről: épp ezért torzíthat. Ez a tanulsága egy számomra nagyon fontos filmnek, a Mennyei Örömök Klubjának is (The Joy Luck Club). A cselekmény ugyanis leképezi, hogy anyák és lányaik konfliktusai mögött mennyi különböző érzés és titok lappang.

 Mélyen gyökerező nyomok

Amikor hozzáláttam megírni ezt a cikket, fogalmam sem volt, mennyire nehéz feladatra vállalkoztam. Pedig kétségkívül a Mennyei Örömök Klubja hagyta bennem a legmélyebb érzelmi lenyomatot. Aztán rádöbbentem, hogy nehezen megtalált szavaim mögött egy mélyebb igazság áll, mely a film egész történetét átszövi, mégpedig: hogy a másokhoz való kapcsolódásunk szerteágazó érzésekből ered.

Mert nagyon nehéz szavakkal leírni mindazt, amit a szüleink iránt érzünk, amit tőlük tanultunk és amit nem tudunk velük kapcsolatban a helyére rakni; és azt is, amit magunkkal viszünk a felnőttségbe, akaratlanul továbbadva valamilyen formában a gyermekeinknek is. S főleg, mert ahol emberi kötődések vannak, ott nincs helye az általános megfogalmazásoknak, hiszen nincs két egyforma anya-lánya kapcsolat sem.

Talán a saját történetem megértése kellett hozzá, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek ennek a filmnek az átadásához, szavaim formába öntéséhez. Mindannyian rendelkezünk valamilyen kapcsolati előzménnyel, hogy kik vagyunk és honnan származunk, milyen karakterű szülők gyermekei lettünk; még akkor is, ha hamar egyedül maradtunk a nagyvilágban.

De néha hiába tudunk objektíven beszélni a számunkra legelső kapcsolatunkról, az édesanyánkról, talán mégsem vagyunk képesek mélyebben a felszín tényei mögé látni. Megérteni szeretteink érzéseit, valódi belső csatáit, amik meghatározhatták vitáinkat, és ezen keresztül a félreértéseinket is.

Ezt a jelenséget járja körül a Mennyei Örömök Klubja című film.

Az „öröm-szerencse” barátság

A film címe számtalan félreértésre adhat okot: mennyei boldogságot ígér, s ehhez képest rengeteg fájdalom, mélyen rejtegetett, kimondatlan igazság és bizonytalanság rejtőzik benne. Ez a kettősség, a látszat mögött az egészen mást rejtő háttér a történet cselekményét is meghatározza.

A főszerepben összesen nyolc amerikai-kínai nőt ismerhetünk meg; négy anyát és azok lányait. Történeteik és titkaik azonban apránként tárulnak fel, s észrevétlenül mindannyiuk szempontjait megismerjük. A félreértés anyák és lányaik között is megvan; a generációs hasadékon kívül nyelvi és kulturális különbségeik kapcsán is. Az anyák ugyanis mind kínai bevándorlók voltak, akik teljesen más, az ősi hagyományoknak megfelelő neveltetésben részesültek. Annak idején azzal a reménnyel érkeztek Amerikába, hogy itt boldogok lehetnek, és gyermekeik már sokkal több lehetőséget kaphatnak az élettől, mint amennyi nekik jutott. Azonban az immár felnőtté cseperedő lányok (June, Waverly, Lena és Rose, akiket Ming Na Wen, Tamlyn Tomita, Lauren Tom és Roselind Chao alakítanak), sokkal másabbak, mint ahogy azt édesanyjaik előre elképzelték. A lányok már az amerikai tradíciók szerint nevelkedtek, anyanyelvük is az angol, nem értik a kínai írásjeleket és szüleik különösen csengő, régi mondásait, felfogásmódját. Mindezek miatt nem sikerül teljesen kapcsolódni egymás szándékaihoz, ami tévútra viszi a kapcsolatukat, és eltávolítja őket egymástól.

Kölcsönösen mind mást látnak meg, mint amit a másik láttatni akar.

Amikor a film cselekményébe csöppenünk, épp „ülésezik” a „Mennyei Örömök Klubja”, melyet a négy anya egyike, Suyan (Kieu Chinh) alapított. (A történet alapjául szolgáló könyv egyébként leírja, hogy ez a formáció csak felelevenítése, ismétlése egy korábbinak; a kínai-japán háború alatt alapította Suyan, mikor a folyamatos éhezés és bizonytalanság légkörében a közös társasjátékkal próbáltak egy kis örömöt és szerencsét szerezni maguknak régi barátnőivel). Amerikában sokáig nem találta a helyét, a kínai negyed templomában kereste a vigaszt, s meg is találta három másik nő személyében, akikkel barátnők lettek. (Lindo, Ying Ying, An Mei – Tsai Chin,France Nuyen, Lisa Lu

Régi örömforrását felelevenítve, immár velük alapította meg a szövetséget, eredeti nevén „The Joy Luck Klub”- vagyis az Öröm és Szerencse Klubját, ahol „sokkal inkább a közös remény fűzte őket össze, mint az öröm vagy  a boldogság.” Itt hetente egyszer összegyűltek, madzsongot játszottak, s közben beszélgettek, nevettek és néha sírtak múltbeli emlékeik felidézése közben.

Anyák útja, lányok sorsa

A néző bekapcsolódik a klub egy alkalmába azáltal, hogy figyelemmel kíséri a filmet. Azonban ez a találkozó más, mint a többi; hangulatát ünneplés és gyász kettőssége hatja át. Suyan, a klubot alapító édesanya négy hónappal korábbi halála fájdalmas emlékeket kavar fel a résztvevőkben. Mégis összegyűlnek lelkesíteni és támogatni lányát, June-t, aki anyja emléke előtt tisztelegve, helyette készül elutazni Kínába egy aznap esti járattal.

Az utazás oka régi családi titokhoz vezet; June édesanyja korábbi házasságából született ikerlányait látogatta volna meg, akiket még csecsemőkorukban veszített el a háború alatt. Suyan halála után barátnői minden követ megmozgattak, hogy felderítsék az ikrek sorsát, s megérkezett a várva várt visszacsatolás is, hogy élnek és szeretnék megismerni az anyjukat. Mivel ezt a kérésüket ő már nem teljesítheti, így June-nak kell átvenni a helyét, és megtennie helyette. De a tényleges utat valójában egy másfajta távolság megtétele is jelenti Amerika és Kína között; annak a kulturális különbségekből fakadó ellentétnek a megértése, amely közelebb hozhatja lélekben June-t az édesanyjához.

June kettős érzésekkel néz szembe emlékei és a rá váró út kapcsán. Édesanyjával való kapcsolata konfliktusokkal terhelt volt; folyamatosan úgy érezte, hogy semmi nem úgy alakult, ahogy az anyja szerette volna; se kapcsolata, se tehetsége, se munkája. Szerény és visszafogott jellemében édesanyja nem azt találta meg, amit remélt. Nem volt zenei tehetsége, se kitörési lehetősége, mellyel beteljesíthette volna anyja álmait. Épp ezért sok fájdalom, harag és szégyenérzet halmozódott fel benne az évek során, melyeket már nem volt lehetősége tisztába tenni édesanyja korai halála miatt. Az anya barátnői próbálják támogatni, vigasztalni őt, s ez észrevétlenül előhozza bennük saját édesanyjukhoz fűződő emlékeiket. Mint kiderül, bennük is rengeteg az ezzel kapcsolatos, feldolgozatlan fájdalom, ami végigkíséri őket az útjukon, óhatatlanul torzítva saját lányukhoz való viszonyulásukat is.

Ugyan nem fogom alaposan részletezni anyák és lányaik történeteit, néhány kulcsmozzanatot mégis kiemelek, amit fontosnak tartok a film egészének megértéséhez.

Bár mind a négy nőt az a közös remény hozta Amerikába, hogy lányaik élete itt beteljesülhet, boldogabb lehet, de mégsem teljesen így történik.

Próbálták önbizalomra, értékességtudatra, büszkeségre nevelni a lányaikat, de valójában saját magukban sem képesek ezeket az érzéseket megteremteni.

A régi kínai szellemiség túl mélyen beivódott öntudatukba, s kíséri őket évtizedek távlatából is, egy immár idegen országban. A szép hagyományok és receptek megőrzése mellett legalább annyira része ennek az érzelmek elfojtása, az alárendelt szerep tűrése és a kisebbrendűség érzet. Ezeket An Mei fogalmazza meg lányának, Rose-nak: „Engem arra neveltek, hogy ne legyenek vágyaim, viseljem el mások nyomorát, s nyeljem le saját keserűségemet. S bár a lányomnak ennek ellenkezőjét tanítottam, mégis olyan lett, mint én magam. Talán, mert ő is lány, az én lányom, ahogy én is anyám lánya vagyok.

Úgy követjük egymást, mint a lépcsőfokok, felfelé és lefelé; de mindig ugyanabba az irányba.

Az anyám is túl későn tudta meg, mennyit ér. Meglátjuk neked nem késő-e még?”

Itt egy nagyon fontos igazságra mutat rá a Mennyei Örömök Klubja, ami a való életben is sok szülőre igaz;

mivel sokan saját magukban sem tudták elakadásaikat átdolgozni, ezért lányaik nevelésében sem sikerül hitelesen közvetíteni és átadni ebben más mintákat.

Ennek megfelelően a főszereplők lányai későbbi magánéletükben észrevétlenül újraírták anyáik történeteit.

Valójában az anyák kishitűsége volt a legnagyobb gát, ami akadályozta, hogy merjenek megnyílni és beszélni emlékeikről, tapasztalataikról lányaiknak. Azt hitték, hogy tört angol nyelvtudásuk nem teszi majd lehetővé, hogy ki tudják mondani legmélyebb érzéseiket, titkaikat, s fiatalkori hibáik megértett tanulságait, melyek átsegíthetik lányaikat a saját életükben fennálló akadályokon.  

Ismétlés, együtt-érzés, feloldozás

Mind a négy anya és lánya szempontjából látni fogjuk majd kapcsolatuk előtörténetét, annak legfontosabb csomópontjaival. Lindo örökös önbizalomhiánnyal küzd, s azt hiszi, hogy lánya Waverly túlságosan büszke, és szégyelli őt. Lánya azt hiszi, hogy az anyja igazából nem önmagáért szereti, hanem a teljesítményéért. Folyamatosan félreértik egymás gesztusait.  Kettejük elakadásának megértésében segíthet egy kulcsmozzanat; ősi kínai szokás, hogy amire büszkék, azt gyakran kritizálják. Ying Ying sokáig nem ismeri fel a sorsa felett gyakorolt kontroll lehetőségét, s lánya, Lena pedig a későbbiek során ennek megfelelő párkapcsolatot választ. An Mei sokáig nem tudja, mennyit ér az élete, s ezt az örökös bizonytalanságot veszi át lánya, Rose is. June nem bízott abban, hogy ő elég lehet az anyjának úgy, ahogy van; az anyja, Suyan pedig abban nem mert reménykedni, hogy megérdemli őt.

A fájdalomnak azonban több útja lehet. Dönthetünk úgy, hogy nem nyúlunk hozzá, de akkor tovább lüktet. Vagy elindulhatunk a gyógyulás felé úgy, ha megértjük és tanulunk tőle.

Büszkeség, alárendeltség, értékesség, bizalom – ezt a négy értéket testesíti meg a négy-négy történet. A lányok pedig a saját anyjukért is tesznek azzal, ha beteljesítik saját életútjukat; s megértik és tovább viszik az anyák sorsának üzenetét.

 A remény, melyet elhozhatunk

Megérteni annyi, mint megbocsájtani – hangzik az egyik kedvenc mondásom. És valóban,

ahogy helyükre kerülnek bennünk a miértek, valahogy elülnek lelkünk hullámai, mintha létrejönne egy belső rend. Ehhez azonban fel kell mérni, hogy a másik fél mit miért tett, beleképzelve magunkat a helyébe; ő vajon hogyan gondolkodik a világról? Ez egy elkerülhetetlen lépés, mert mindaddig, míg mindenki a saját verzióját kiabálja, addig nem tudja meghallani a másikét.

Valahol ennek a megértésnek a lehetőségét is magával hozza a Mennyei Örömök Klubja, s egyszersmind a reményt, hogy nekünk is eljöhet a feloldozás bűntudatunk, haragunk, fájdalmaink alól. Fontos, hogy elsősorban önmagunk számára tudjunk megbocsájtani, mert a történet szereplőihez hasonlóan, mi is csak így tudjuk majd ezt mások felé hitelesen továbbadni.

Még gyerek voltam, amikor szűk családi körben először láthattam ezt az alkotást, de emlékeimben felnőttkoromig elkísért. Természetesen mást adott akkor, s ahogy érettebbé, tapasztaltabbá váltam, minden alkalommal többet értettem meg és vittem el belőle. Az én édesanyám is átadta történeteit és azokból megértett tanulságait, melyek életem fontos lépcsőfokain kísérnek és segítenek engem, a mai napig is. S valahányszor megnézem ezt a filmet, mintha erősebben érezném ezt a támaszt. Remélem, a nézőket is segíti majd közelebb kerülni ahhoz, hogy képessé váljanak megkötni békéjüket önmagukkal és másokkal.