Egyre jellemzőbb tendencia, hogy az induló kapcsolatok életkortól függetlenül nagyon rövid idő alatt véget érnek. Ennek sokszor egyszerű oka van: néhány találkozás után egyik, vagy másik, adott esetben mindkét fél számára egyértelművé válik, hogy ketten együtt valahogy nem kompatibilisek. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen ha már induláskor érezzük, hogy valami hiányzik, akkor arra nemigen lehet alapozni – jobb időben felismerni, ha nem passzolunk egymáshoz.

A másik forgatókönyv ennél összetettebb: legalábbis én azt tapasztalom, hogy sok olyan kapcsolat is „hamvába hal”, ahol megvan a kölcsönös vonzalom, működik a kémia, de néhány hét lobogás után kialszik az a bizonyos tűz. „Nem értem, mi történt velünk. Nem értem, hogy jutottunk ide, pedig olyan jól indult!” – mondogatják ilyenkor az érintettek.

A romantikus filmek illúziója

A probléma gyökere szerintem ilyenkor az, hogy a párok nem hagynak időt és teret a kapcsolat kifutásának, különös tekintettel a mindent megalapozó, kezdeti szakaszra. Ennek az egyik oka, hogy a hétköznapok rohanó ritmusát hajtjuk a párkapcsolatokban is: űzötten kergetjük a 90 percig tartó romantikus filmek illúzióját, és kis túlzással a valóságban is ennyi időt szánunk arra, hogy egy szerelem kiteljesedjen. Pedig az érzelmek megmunkálásához, ahhoz, hogy azok megérjenek bennünk, időre és fokozatosságra van szükség – ahogy arról már egy korábbi cikkünkben is írtunk, vannak dolgok, amelyek nem gombnyomásra működnek.

Csakhogy manapság ebben az illúzióban élünk, ami a párkapcsolatokról történő gondolkodásra is hatással van: a nagy rohanásban egész egyszerűen nem marad idő és hely vágyakozni a másikra. Pedig a sóvárgás, az, hogy a másik hiányozzon, éppen olyan alapvető feltétele lenne a kapcsolatot megerősödésének, mint a fizikai közelség.

Nem olyan bonyolult egyenlet ez: ha valaki folyamatosan mellettem van, akkor ő nem tud hiányozni. Ahhoz, hogy valaki hiányozzon, el kell mennie. És ha valaki elment, akkor tudunk utána vágyakozni. Ezek a vágyakozással töltött órák és napok nem gyengítik, hanem pont hogy erősítik az elköteleződést, és lehetővé teszik, hogy a másik közelsége valódi értéket jelentsen a számunkra.

Ha ebben a kezdeti lángolásban képesek vagyunk tudatosítani, lelassítani és kiélvezni ennek a vágyakozással teli időszaknak minden pillanatát, akkor egy apró érintés is tud akkora örömet okozni, mintha egymás karjaiban töltöttük volna a találkozás előtti órákat vagy napokat.

Közel lenni ahhoz, akit tiszta szívből szeretünk, jó dolog

Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a szerelmeseknek távoltartási végzést kell kiadniuk egymás ellen: a kapcsolat elejének éppen az a lényege, hogy állandóan a másikkal akarunk lenni, ez az az időszak, amikor a legjobban vágyunk a másikra és arra, hogy mindig és minden percben a közelében lehessünk. Mert közel lenni ahhoz, akit tiszta szívből szeretünk, jó dolog. Nem véletlen, hogy a hosszabb ideje tartó kapcsolatok egy pontján eljön a pillanat, amikor megfogalmazódik az igény a közös élettér kialakítására és arra, hogy minél többet lehessenek együtt. A fizikai közelség lehetővé teszi, hogy a csókok, vagy akár a szexuális együttlétek száma gyarapodjon, ami tovább erősíti a kapcsolatot, és az egymás iránti elköteleződést.

„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni” – állítja Dumbledore J. K. Rowling nagy sikerű regénysorozatának első kötetében. Egy korábbi, álmodozásról szóló cikkünk kapcsán nálunk is olvashattátok ezt a mondatot, amiben sok igazság van ugyan, de azt hiszem, hogy a kapcsolatok indulására vonatkoztatva kivételt erősítő szabályként érdemes gondolni rá.

Az éppen csak szárba szökkenő szerelmek ugyanis (szerintem) nagyobb eséllyel válhatnak erős kötelékké akkor, ha a közelség mellett hagyunk helyet a vágyakozásnak, a fantáziálásnak, annak, hogy álmodozzunk a másikról. Ha ehhez van türelmünk, akkor a közösen szerzett élmények téglaként, a közös életünkről és egymásról szövögetett álmok és fantáziák pedig amolyan kötőanyagként funkcionálnak a kapcsolatban. Ez a két dolog pedig lehetővé teszi, hogy szépen lassan felépüljön a hosszú távú kapcsolat erős vára – az a vár, ami aztán képes lehet kiállni az idő próbáját.

Ha viszont a kapcsolat indulása a bennünk lüktető vágy azonnali kielégítéséről szól, és nem marad hely és idő a vágyakozásnak, egymás megismerésének, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha egyik pillanatról a másikra elégünk a lobogó szerelemben.

Ezért lenne fontos, hogy tiszteljük a saját ritmusunkat, és ne igazodjunk mindenáron a mindent azonnal követelő és kínáló világ sebességéhez, ahol egy képernyőn ránk mosolygó fotóból órák leforgása alatt egyéjszakás valóság lesz.
Sokan remélik, hogy a „gyorsan derüljön ki minden” jelmondat egy szép napon sikert hoz. De ahogy az autót sem érdemes 1-esből 5-ösbe váltani, és ahogy a repülő sem tud felszállni úgy, hogy egy centit sem megy előtte a kifutópályán, a kapcsolatok megerősödéséhez is szükség van olyan átmeneti időre és térre, ami gördülékennyé teszi az utazást. Ahogy a sebességváltónak is megvannak a maga fokozatai, úgy a kapcsolat kezdeti fázisának is.

Nincs hüvelykujjszabály

Nem állítom, hogy nincsenek kivételek, vagy, hogy egy fénysebességgel induló kapcsolat ne lehetne működőképes, sőt. Ezt a ritmust nem is nagyon lehet valamilyen hüvelykujjszabály alapján meghatározni. A fontos inkább az lenne, hogy tisztában legyünk a sajátunkkal. Ami ugye igényel némi önismeretet, vagy legalábbis azt, hogy amikor az a bizonyos belső hang azt sikítja, „Nekem ez így nem jó, ami történik, az túl gyors és veszélyes!”, akkor legyen elég kurázsi bennünk ahhoz, hogy azt mondjuk, nem.

Legyünk tekintettel magunkra, a másikra, és ha még nem tartunk ott, jelezzük, ha időre van szükségünk ahhoz, hogy lelkünk is megérkezzen. És itt nem feltétlenül az első szexuális együttlétre gondolok. A barátoknak, családnak történő bemutatástól kezdve az első közös hétvégéig nagyon sok olyan állomás van egy kapcsolat elején, ahova nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is jobb együtt megérkezni. És ez nem mindig történik egyszerre és egy időben, ami teljesen normális: egy kapcsolat ugyanis nemcsak az azonosságról szól, hanem arról is, hogy a különbségeket miként tudjuk úgy összehangolni, hogy az mindkét félnek komfortos legyen.

Sportkocsi VS kempingbicikli

Azt tapasztalom, hogy ennek a belátása sok induló kapcsolatból hiányzik, és a ritmusbeli különbségek egyeztetése helyett az egymást alig ismerő szerelmesek padlógázzal rohannak a vesztükbe. Pedig, ahogy egy sportkocsinak, úgy egy kempingbiciklinek is megvan a maga sebessége. Ahhoz, hogy a közös utazás ne jelentsen kínszenvedést, vagy ne legyen karambol a vége, fontos lenne bemérni a számunkra ideális utazási sebességet és az ideális távolságot.

Sokan esnek abba a hibába, hogy a körülöttük száguldozó autók láttán azt hiszik, lemaradnak valamiről, ha nem szállnak be ők is a versenybe, de én úgy látom, hogy a nyertesek legtöbbször azok, akik nem a cél felé sietnek, hanem szépen komótosan, egymásra figyelve és egymást bevárva haladnak az úton.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest