„Úristen, hogy nézek már ki?!” – Miért utáljuk a rólunk készült fényképeket?

Bizakodva nyúlsz a készülék után – hátha most ez lesz az, ami végre, végre jól sikerült. Rápillantasz a rólad készült fényképre, az eredmény? Kiábrándító. Hiába nyugtat meg a környezet, hogy ez egy egész jó kép lett rólad, egyszerűen nem hiszed el. „Tényleg így nézek ki?!” – szólal meg benned a döbbenet és a csalódottság hangja. Miért reagálunk így a rólunk készült fényképekre? Adná magát egyből a válasz: aki képtelen elfogadni külsejét, az a róla készült fényképpel sem tud barátságot kötni. Ez részben igaz is, de ennél azért sokkal érdekesebb és összetettebb a kérdés.

Egy-két rólam készült fényképen megütközve volt, hogy eljátszottam azzal a gondolattal, hogy komolyan ezt látják nap mint nap a szeretteim, a munkatársaim? Nekik ilyen vagyok én? De ez annyira nem is olyan, mint én, igazából nem is ilyen vagyok! Akkor ők nem is azt látják, amilyen valóban vagyok – vagy pont, hogy ilyen vagyok, csak én nem tudom ezt? Én nem látom magamat igazán? Várjunk, most akkor melyik is vagyok valójában én…?!

Mielőtt teljesen Dzsuang-Dszi álmában találnánk magunkat – ez a belső monológ rávilágít arra, hogy mennyire eltérő lehet az önmagunkról alkotott kép és az, ahogyan a külvilág lát minket. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, ahogy mi látjuk magunkat, az az igazi, valódi önmagunk: kristálytiszta tükör. Hiszen mi ismerjük a legjobban magunkat, tudjuk minden titkunkat, rezdülésünket, álmunkat és érzésünket.

Pedig belső tükrünk gyakran torzít, és nem tudjuk reálisan látni és megélni magunkat. Van, hogy a külvilág sokkal jobban lát minket – bármennyire is kellemetlen ezzel szembesülni időnként. Gondoljunk arra, amikor egy önmagát gyűlölő személy csakis a negatívat veszi észre és nagyítja fel magával kapcsolatban: az minden, csak nem reális. Vagy ha a másik végletet nézzük: ha valaki csakis a pozitív tulajdonságait hajlandó észrevenni, az őt bevonó dicsfény elhomályosítja kevésbé kedvező részeit – pedig azok is hozzátartoznak a valósághoz.

Egy fénykép remek önismereti kalandozást és önreflexiós felületet kínál annak megvizsgálására, hogyan is állunk önmagunkkal – nem csak külső, hanem belső adottságainkkal is.

A fényképeinkre adott reakciónkban nem csak önértékelésünk, hanem azok az automatikus mechanizmusok is jócskán belejátszanak, amelyek befolyásolják önmagunk észlelését, ezáltal pedig értékelését.

Jobb színben – önmagunk előtt?

Bármennyire is kegyetlenül hangzik, muszáj leírni: egy fénykép azért is lehet olyan fájdalmas, mert szembesít azzal, hogy nem nézünk ki olyan jól, mint ahogy azt alapvetően gondoljuk magunkról. Ez elsőre elég lesújtó lehet – nekem is kellett egy kis idő, hogy megemésszem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lennénk vonzóak – az érzelmi reakciónkat az önfelfokozás jelenségén esett csorba okozza. Ez az Epley és Whitchurch által leírt torzító mechanizmus azt jelenti, hogy

bizonyos tulajdonságainkat, képességeinket hajlamosak vagyunk kedvezőbbnek értékelni a realitásnál – jelen esetben vonzóbbnak tartani magunkat annál, mint amilyenek vagyunk.

Egy vizsgálat során a résztvevőknek több róluk készült kép közül kellett kiválasztaniuk azt, hogy melyik lehet az eredeti. A képek között voltak olyanok is, amelyeket retusáltak negatív vagy pozitív irányba, azaz vonzóbbnak, vagy kevésbé vonzóbbnak mutatta az alanyokat. A résztvevők hajlamosak voltak az eredetinek megjelölni a pozitív irányba torzított képeket, azaz a vonzóbb verziót tartani önmaguk hiteles másaként. Ezután a vizsgálat vezetőjéről is kaptak fényképeket, ahol viszont nagyobb arányban választották ki a manipulációktól mentes, azaz az igazi képet.  Ez a kísérlet alátámasztotta azt, hogy míg másokat reálisan észlelünk, addig önmagunkat hajlamosak vagyunk másnak – szebbnek, arányosabbnak és jóképűbbnek – látni, mint amilyenek valójában vagyunk.

Így a fényképekkel való szembesüléskor egészséges nárcizmusunk remeg meg. Mindenfajta szerénykedést félretéve: szükségünk van arra, hogy ha nem is egyből a legjobbnak, de legalább jobbnak, vagy jónak érezzük magunkat – pontosan azért, hogy azokat a 24 órákat valahogy kibírjuk magunkkal. Ezért próbálunk önmagunkról egy pozitív képet kialakítani, és azt fenntartani – még ha benne is van az a csendes alku, hogy ez a kép nem egyezik meg a realitással.

A csalódottságot nem is feltétlenül maga a látvány okozza, hanem az, hogy a fejünkben élő idealizált képet várjuk vissza a fényképen. Így a koppanást a bennünk élő ideál és a valós kép közötti különbség miatt éljük meg.

A velünk kapcsolatos ideálok kergetése nem csak elszakít a valóságtól, hanem az önmagunkkal való elégedetlenségünket is növeli. Ha el tudunk szakadni ezektől az ideáloktól, és nem azokat próbáljuk meg magunktól folyton számon kérni, hanem inkább arra összpontosítunk, hogyan tudnánk megbarátkozni külsőleg-belsőleg valódi önmagunkkal, felszabadító élményben lehet részünk.

„Az otthoni tükörben szebbnek látom magam”

– fogalmazta meg egyszer egy önmagával meglehetősen rossz kapcsolatban álló kliensem. Ez valahogy tényleg így van: az otthoni tükörben visszaköszönő arcképünk a komfortos, amit jól ismerünk – még azt is tudjuk, hogy milyen szögből kell néznünk magunkat ahhoz, hogy a legelégedettebbek legyünk a látvánnyal. Ezt a jelenséget a puszta kitettségi hatás magyarázza, aminek alapelve egyszerű:

minél többet látunk egy ingert, annál jobban kedveljük. Mivel önmagunkat leggyakrabban az otthoni tükörben látjuk, ezért azt könyveljük és fogadjuk el valóságnak, és ehhez fűznek pozitív érzések. Egy tükörkép viszont több szempontból is torzít, ráadásul egy fénykép a tükörképünk fordítottját örökíti meg, aminek hatására lehet olyan élményünk, mintha egy teljesen más arc köszönne vissza ránk. Persze tudjuk, hogy ezek mi vagyunk, hasonlít is ránk, de mintha mégsem teljesen mi lennénk – elég összezavaró, nem?

A kulcs itt éppen ezért az lehet, hogy mennyire tudjuk magunkat rugalmasan látni. Ugyan vannak olyan alapvető személyiségvonásaink, amelyek nagyrészt változatlanok, viszont a különböző körülmények eltérő reakciókat hívhatnak elő belőlünk, amelyek megtapasztalása gazdagíthatja önmagukról szóló elképzeléseinket. Például lehetnek olyan helyzetek, amikor igenis határozottan tudunk fellépni, más szituációkban viszont teljesen határozatlanul viselkedhetünk – mégis mindkét reakció mi vagyunk. Ha ezeket az olykor egymásnak ellentmondó reakciókat vagy tulajdonságainkat, vagyis személyiségünk eltérő részeit képesek vagyunk egységként látni és elfogadni, akkor adhatunk esélyt magunknak arra, hogy reálisan szemléljük magunkat.

Barátkozz meg a fényképeddel – és önmagaddal is!

Még ha nem is rombolja le teljesen életünket az, hogy elégedetlenek vagyunk a rólunk készült fényképekkel, azért okozhat kellemetlen pillanatokat és megéléseket. Gondoljunk csak a kínos feszengésre, a csalódottságra, vagy a kamerától való pánikszerű menekülésre. Azonban a végtelenségig nem lehet elkerülni a valóságot – ahogy az önmagunkkal való szembesülést sem húzhatjuk-halaszthatjuk büntetlenül. Ízlelgessük a következő kérdéseket: ahogy a kamerát, úgy bizonyos helyzeteket is elkerülünk azért, hogy ne kelljen találkoznunk a számunkra kevésbé elfogadható oldalunkkal? Vagy ahogy a fénykép láttán, úgy több téren is folyamatos csalódást okozunk magunknak ideáljaink hajszolásával?

Ha minél több szemszögből látjuk és tapasztaljuk meg magunkat, akkor megismerhetjük úgynevezett vakfoltjainkat is – vagyis olyan oldalunkat, ami előlünk általában rejtve marad, pedig mások nagyon is jól láthatják. Egy önismereti utazás során is el kell távolodnunk mindattól, amihez addig ragaszkodtunk önmagunkkal kapcsolatban, és a fejlődés érdekében nyitottá kell válnunk eddig árnyékban levő részeink felé. Minél több aspektusból szemléljük magunkat, úgy válhat egyre békésebbé és teljesebbé önmagunkhoz fűződő viszonyunk.

Forrás: itt