Mikor feltámad és mindent felforgat a szél – Angela Murinai könyvét ajánljuk

Akadnak könyvek, amelyek olvasása előtt hatalmas lélegzetet kell vennünk. De mekkora lélegzetet kell vennie belekezdve az írásba annak, akivel megesett ez a képtelenül fájdalmas történet? A Mikor feltámad a szél című kötet Murinai Angéla (írói nevén Angela Murinai) végtelenre fújt, szenvedéssel és tapasztalással teli, mégis belenyugvással kísért sóhaja. A benne foglalt erő pedig nemcsak a sorstársaknak nyújthat kapaszkodót. Mindnyájunk számára sokat mondó mese (miközben persze valóság) életről, anyaságról, túlélésről, halálról és elfogadásról. A nő, aki egy tragikus baleset folytán elvesztette legidősebb gyermekét, bepillantást enged annak folyamatába, hogy miként lehet továbbmenni ezek után, hogyan válik érzékenyebbé a világ megértésére és befogadására egy mélységeket megjárt ember, és mi az egyetlen élhető út, amikor feltámad és mindent felforgat a szél.

A már a kötet címében felfedezhető többrétegűség előrevetíti azt a sejtelmes, kérdésekkel teli, szavak helyett érzésekkel választ adó elbeszélést, ami az olvasóra vár. A szél, amely konkrét mivoltában örvényt kavart és a tengernek adott egy 18 éves, felnőtt élete kezdetén álló, titkokkal teli fiút. Elvett egy gyermeket, összetört egy családot. És a szél, a szimbolikus módon leírt változás, amely teljesen új körülményeket teremtett, amelyhez a lehető legjobb módon kellett idomulni. Ez azonban emberfeletti erőt kíván. De ahogy Angéla írja: „Vannak helyzetek, amelyeket túlélhetetlennek gondolunk, egészen addig, amíg túl nem éljük őket.”

Egy rosszul huzalozott pillanat

Egy gyerek halála mindig rengeteg kérdést és számos igazságtalan választ is szül azok részéről, akik nem voltak ott, és nem tudják, mi történt. Nyilván a legmélyebb félelmek ezek, amelyek az ítélkezés hangjain találnak kiutat belőlünk és persze önigazolást, hogy velünk ez nem történhet meg. Éppen ezért nemcsak megrázó, hanem tiszteletreméltó is Angéla őszintesége. Ahogy egy olyan témáról mesél körítés nélkül, mégis ízléssel, amely felzaklató és megosztó. A szerző jogosan nem magyarázkodik, hiszen nincs is rá oka. Bár apró rezdülésekből emlékezésekből egyértelművé válik az olvasó számára: ezerszer átrágta magában, tehetett-e volna valamit másként. Tudott volna változtatni a dolgok menetén, ha egy bizonyos percben visszafordul, vagy épp nem indul el? Véletlen volt? Vagy eleve elrendelés? A választ meghagyja nekünk, kinek-kinek a maga ízlésére, hitére bízva.

Az egyetlen, ami biztos: egy felnőtt fiú, akit a megfelelő tanácsokkal hagytak a megfelelő környezetben, akkor, ott épp rosszul döntött. Aki már előtte többször bizonyította, hogy tud magára vigyázni, most épp egy felfokozott pillanatban nem jól mérte fel a helyzetet. Mindannyiunkkal megeshet. Értem, mennyire lehetetlen elviselni az érzést, hogy van, ami szinte senkin sem múlik.

De mégis létezik a momentum, amikor mindegy hogyan nevelted, mit mondtál neki, mennyire intelligens, jószívű és érett. Amikor valami rosszul huzalozott pillanat jön a világban és ez mind együtt nem működik.

Tegyük a szívünkre a kezünket. Mind, akik gyereket nevelünk, fel tudunk idézni legalább egy momentumot: amikor hajszálon múlt, amikor éppen odanéztünk, vagy nem is néztünk, de szerencsénk volt, vagy a 120 ezer eshetőség között a 120 001-et nem kalkuláltuk bele, és mégse történt baj. Ezekkel olykor még álmodunk. Néha eszünkbe jut. Jól összeszorítja a gyomrunk. Aztán megyünk tovább. Mert az élet ilyen. És ezzel a tudattal is élni kell.

A bőr alá forrott válaszok

Kezdetként nagy vonalakban megismerjük egy család életét, ahol három fiú, kamasz és kiskamasz éli a mindennapokat az édesanyjával, az édesapa pedig általában külföldön dolgozik. Mivel mindnyájan szeretnek utazni és a legidősebb, 18 éves fiú anyja érzései szerint nem a legjobb passzban igyekszik épp felnőtté válni, ő megtervez egy máltai utat négyük számára. Mivel Angéla előtte nyáron megismerkedett a szigettel, ismerős terepre érkezik, és úgy véli, a környezetváltozás, a nyaralás újra közelebb hozhatja a nagyfiához.

Bár mindvégig tudjuk, mi fog történni, ezért lehetetlen fájdalom (és sírás) nélkül végigélni velük ezeket a napokat, megdöbbentő és tanulságos, ahogy belelátunk egy szülő-kamasz kapcsolatba. Minden kamaszt nevelő (vagy a jövőben majd nevelő) anya és apa számára ajánlom a kötetet. Belőle ugyanis csodálatosan kirajzolódik − persze utólag, például a tragédia után megtalált tárgyakból, vagy a testvértől hallott visszaemlékezésből −, hogy a zárkózott, esetenként flegma, a szülőket fáradt tekintettel szemlélő tinédzser belül mennyi hálát érez, mennyire tud szeretni és mennyire erősen megmarkolja a felé nyújtott kapaszkodókat (lásd: kék kavics).

Emellett pedig az is szíven üti az embert, ahogy nem szájba rágva, hanem a részletekből fel-feltűnve megmutatkozik:

milyen fontosak azok a percek, amelyeket a kisgyerekkel az ágya szélén, a séta közben, a mindennapok sodrásában időt adva beszélgetünk. Amelyek közben izgatottan, vagy félve feltett nagy kérdésekre igyekszünk felelni.

A könyvben képet kapunk arról, hogyan válnak zsigerivé és kezdenek működni aztán később, „nagygyerekként” ezek a bőr alá forrott válaszok, amelyek akár segíthetnek túlélni a lehető legnagyobb nehézségeket…

És összeáll a kirakó

Megdöbbentő olvasni a sok-sok apró jelet, amelynek Angéla utólag tulajdonít jelentőséget: megannyi apró buktató, amelyek miatt majdnem nem sikerül elutazni. De aztán mégis minden megoldódik, a gép felszáll, az egyhónapos nyaralás azonban kéthetesként ér véget. A szerző valóban a legintimebb szférájába, gondolataiba vezet be minket. Megtudjuk, miért tudott összeállni számára egy kirakóssá a kép, hogy a titokzatos, szeretnivaló, nem evilági nagyfia a felnőtt kor megélése előtt otthagyja ezt a dimenziót. Mindenféle spirituális felhang, vagy bármifelé való elkötelezettség nélkül kísérhetjük végig, milyen tapasztalások érik az édesanyát a szél előtt (a könyvben végig így emlegetik a tragédiát), majd a szél után, amelyek egyre inkább megerősítik abban, hogy ezt a történést előkészítette az élet (vagy épp a halál). A legérdekesebb ezek közül Angéla visszatérő álma, amelyet első szülésétől fia elmúlásáig él meg többször, utána azonban teljesen eltűnik.

Az őszinteség pedig nemcsak magára a balesetre vonatkozóan van jelen: a szerző olyan valódian ír többek között az anyaságról, annak minden bosszantó és kedves, hősies és szégyenteli, dühös és euforikus pillanatáról együtt, ami még a nehéz téma közepette is üdítő, hiszen igazán ritka. Az pedig csak a sorok közül bujkál ki, hogy legyen bár többségében az anya, aki a rengeteg szeretés mellett mérgelődik, veszekszik, oktat, rosszal, emeli fel a hangját, nevel, azonban végső soron egyedül ő ismeri a némaság és szótlanság idején is a legmélyebben a gyerekét. Még a halála után is érzi, miként cselekedjen, hogy az a fiának a lehető legjobb legyen.

Az utolsó találkozás

A legnagyobb lelki megrázkódtatást talán nem is a tragédiával való szembesülés során éli meg az olvasó – ez a könyvben inkább egy testen kívüli, kába állapotként mutatkozik meg: felfoghatatlan, megélhetetlen, lehetetlen a szívnek. De ahogy telik az idő, úgy kénytelen visszalépni a lélek a testbe, amely cipeli a súlyt. És a haza úton már csak három beszálló kártyát kell szorongatni négy helyett. Apró pillanatokból áll össze az élet, éppen ezért ezek hordozzák a legtöbb szenvedést.

A legszívszorongatóbb Angéla visszaemlékezése arról, amikor pár nap múlva érkezik a hír, hogy egy testet dobott ki a tenger, és neki azonosítania kell a fiát. Elképesztő őszinteséggel tárja elénk a folyamatot, amely a tagadásból indul: a tenger megrágta őt és most kiköpte, hát mit hoz elé még az élet?!  Innen jut el a megnyugvást megalapozó érzetig: a fia visszajött, hogy még utoljára találkozzanak. A lehető legjobb, ami történt, hogy láthatja őt, akkor is, ha eközben a pokolnál is mélyebbre kell menni. „Nincs mit mondani, egyszerűen félek a repülőn….Ez a mostani a hatodik-hetedik utam volt….Most, hogy a férjemmel ketten utaztunk visszafelé az azonosításra, nekem a lezuhanás-felrobbanás-vákuum-oxigénmaszk lehetőségénél sokkal félelmetesebb volt az az opció, hogy nem zuhanunk le.”

Egy érem két oldala

Angéla férjével − akiről megtudjuk, hogy házastársként már nagy távolságra vannak egymástól, viszont apaként, emberként a szerző csak szeretettel és elismeréssel ír róla − együtt éli át a máltai napokat. Itt a kezükbe foghatják a fiúk maga után hagyott utolsó tárgyait, megsimíthatják a kezét és eltemethetik a testét, amelyet nem akarnak méltatlan helyzetbe hozni, ezért ott helyben vesznek örök búcsút tőle. Megható végigkísérni a rengeteg támogatást és segítséget, amelyet a helyiektől kapnak. Jó olvasni az egyház olyan képviselőiről, akik méltók a státuszukhoz: a helyi katolikus papról, a papi otthonról, amelyben szállást kapnak, a püspökről, aki több fronton támogatja őket.

Angéla bár másként képzeli, hol jár éppen a fia, fájdalmával bele tud simulni a helyiek erősen vallásos közegébe, hiszen ők megértéssel, nyitottsággal és vigasszal fogadják.

Még szomorúbb ehhez képest a hazatéréssel járó zaklatottság: a tévék, az újságok, az önhatalmúlag cselekvő riporterek, akik jogtalanul használnak nevet, képet, hamis információkat sugallnak a körülményekről, az időjárásról. Máltán, a máltaiak, akik értik a vizet, ezt a különös játékát is, amit külföldi nem ismer, és ami elvette ezt a merengő fiút, siratnak és együttéreznek. Amitől egy hajszállal könnyebbé válik a gyász. Sajnos ez vész el az otthoni közegben. Ezért is fontos ez a könyv: beszélnünk kell a hasonló tragédiákról, hallanunk kell az érintetteket, hogy értsük, mivel tudunk segíteni. Mit mondhatunk, mi az, amivel csak fájdalmat okozunk. Ítélkezni pedig soha nincs jogunk.

A halál, amely kétszer is eljött

Angéla tolmácsolásában nagyon finoman és diszkréten, de egy-egy családtag érzéseibe is beleláthatunk. Mivel küzd a távol dolgozó apa, aki éppen pár hónap múlva tért volna haza, hogy a kisgyerekkor után újra együtt éljen a fiaival? Akire rászakad a súly, hogy elvesztett éveket a fia rövidre ítélt életéből. Hát, hogy lehet így tovább élni? –teszi fel a kérdést. És sajnos nem kap rá sok időt, hogy a továbbélést megpróbálja. Bence két testvére szintén meg-megvillan a történetben. A középső fiú, a túlélő, aki ott volt, de kijutott a vízből, természetesen megküzd a démonaival, hogy tovább lépjen. Az egyik legmeghatóbb jelenet a könyvben, amikor a bátyja által hátra hagyott baseball sapka kapcsán megláthatjuk, mennyire másképp működik a gyász két ember, itt épp anya és fia, esetében.

Aztán, amikor már a család elkezdi felvenni az új ritmust, az új felállást, hozzászokni az ismeretlenhez: az apa beteg lesz. A halál itt már ismerősként kopog be. A könyvnek pedig épp ez a legnagyobb erőssége: úgy beszél róla, mint az élettel járó természetes részről.

Úgy szól, mint azt régi időkben, a tüzet körül ülve hallhatták a civilizációtól távol élő emberek. Mint ahogy láthatták kisgyerekek és fiatalok évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt a távozó testeket és lelkeket, a szenvedéseiket, a búcsújukat.

Angela Murinai története épp erre mutat rá, hogy mennyire távol tartunk magunktól valamit, ami bármikor megérkezhet. Amikor itt van, akkor pedig csak egyet lehet csinálni: élni tovább, méltón, bekebelezve a múltat. „Mellettem a matracon egy elhagyott szőke hajszál csillant a bordó ágytakarón. Az ő haja, ahogy talán pont az utolsó itthon töltött éjszakán maga után hagyta. Felcsíptem, a két ujjam között tartva néztem egy darabig, azután bekaptam és lenyeltem.”