Mindenki képes kapcsolatra? – Stefanie Stahl könyvét ajánljuk

Egy kiegyensúlyozott kapcsolatot működtetni, vagy egyáltalán benne maradni korántsem olyan egyszerű, ahogy azt szeretnénk hinni. Több próbálkozás és kudarc után befészkelheti magát a fejünkbe az a nyugtalanító gondolat, hogy valami nagy gond van velünk – képtelenek lennénk egy kapcsolatra? Hogy bármennyire is szeretnénk, egyszerűen alkalmatlanok vagyunk elköteleződni, kitartani valaki mellett, és egy viszonylag harmonikus kapcsolatban megmaradni? Stefanie Stahl pszichoterapeuta egy egész könyvet szentelt annak, hogy megnyugtassa és biztassa a komoly belső küzdelmeket átélőt: amennyiben megvan a kapcsolódásra való vágya, elmélyült önismereti munkával feloldhatja magában ellentmondásait, és felülírhatja a kapcsolatot szabotáló ellenállásait.

„Mindenki képes kapcsolatra” – ezt az amennyire megnyugtató, legalább annyira meghökkentő meggyőződését hirdeti Stahl könyvének borítóján. A szerző el is ismeri, hogy provokatív címet választott, különösen úgy, hogy manapság sokan előszeretettel bélyegzik kapcsolatképtelennek a fiatal felnőtteket.

Stefanie Stahl szerint senkire sem lehet azt mondani, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul alkalmatlan egy kapcsolatra – a kapcsolatra való képesség ugyanis mindannyiunkban megvan. Nélkülözhetetlen szükségletünk az, hogy kapcsolódjunk, ehhez azonban bizonyos készségeket el kell sajátítanunk. Ahhoz, hogy javítsunk kapcsolatainkon, elengedhetetlen, hogy tűpontosan elemezzük, mi is volt eddig a probléma. „Nem idegen tőlünk, hogy boldogtalanságunk okait a külvilágban keressük. De az okok valójában ritkán találhatóak ott. […] A boldog, beteljesedett szerelmi kapcsolat ugyanis nem szerencse kérdése, hanem személyes döntésünké és belső beállítottságunké” – szögezi le a pszichoterapeuta.

Így könyvében azt veszi végig, hogyan tudjuk felfedezni és fejleszteni kapcsolatra való képességünket, milyen meggyőződések és hiedelmek gátolhatják ezek kibontakozását. Olyan izgalmas önismereti utazásra hív, amely során megismerhetjük és megszelídíthetjük a bennünk lakozó „árnyékgyermekünket”, aki akarata ellenére, de mégis szabotálja azt, hogy felnőttként tudjunk jelen lenni kapcsolatainkban.

Közelség és távolság, kötődés és szabadság egyensúlya

Fejlődésünk során változó az, hogyan vagyunk jelen kapcsolatainkban, mennyire igényeljük a másik közelségét, vagy éppen távolságát. Gyermekként teljesen szüleinkre vagyunk utalva: az ő gondozásuktól függ fizikai és pszichés életben maradásunk. Mivel ekkor még nem vagyunk autonóm személyek, ezért az életet jelentő közelség megtapasztalása, a kötődés kialakítása válik hangsúlyossá. Kamaszként azonban már arra törekszünk, hogy magunkat minél önállóbbnak és függetlenebbnek éljük meg.

Ebben az életkori szakaszban az is a feladatunk, hogy megismerjük és körvonalazzuk magunkat – ehhez pedig távolság és bizonyos szintű elhatárolódás szükséges. Ha olyan tapasztalatokat sajátítottunk el, hogy a kapcsolatokban a közelség biztonságos, a távolság pedig megengedett, akkor felnőttként ez a két igény nem fog bennünk egymásnak feszülni, hanem megférnek egymás mellett.

Egész életünkben azzal foglalkozunk, hogy ezt a két alapvető szükségletet összehangoljuk: beteljesítsük kötődés iránti vágyunkat, valamint hogy önállóan és szabadon cselekedhessünk. A közelség és szabadság közötti arany középút megtalálásához szükség van az alkalmazkodás és az önérvényesítés képességére. Ahhoz ugyanis, hogy kötődni tudjak, szükséges alkalmazkodnom a kapcsolatban levő elvárásokhoz és a másik félhez is, ahhoz pedig, hogy önmagamat független, szabad személyként tudjam meghatározni a kapcsolatban, tudnom kell érvényesíteni magam.

Ha valamelyik igényünk túlzottan erős, hatásukra olyan viselkedéses stratégiákat alakíthatunk ki, amelyeknek tudattalan célja önmagunk védelme – valójában azonban kapcsolatunkat szabotálhatjuk.

Feláldozom teljesen…

Aki túlságosan alkalmazkodik, saját igényei képviselése helyett elnyomja magát, hogy minél jobban megfeleljen partnerének, ezáltal fenntartsa a kötődést. Ha az alkalmazkodás már olyan nagy, hogy az önállóság és a személyiség egy részét fel kell áldozni, az már nem egészséges mértékű alkalmazkodás, hanem önvédelmi stratégia. Ilyenkor a személy attól retteghet, hogy ha hibázik, valahogy kivívja a partner nemtetszését, vagy ha bármilyen módon nem felel meg, az a kapcsolat végét jelenti, és akkor végérvényesen magára marad. Így a kötődésnek az az ára, hogy feladja magát, és beleolvad a kapcsolatba.

Ezekben az esetekben nem csak az önérvényesítés, hanem az önbecsülés hiánya is komoly mozgatórugó. A pszichoterapeuta szerint

„amennyiben az önértékelésem stabil, úgy fogom találni, hogy rendben vagyok úgy, ahogy vagyok, és szerelmi kapcsolataimban sem meghajolnom, sem rejtőzködnöm nem kell a másik előtt. Ha viszont az önértékelésem kissé vagy éppenséggel nagyon megroppant, arra az eredményre fogok jutni, hogy valamilyen formában erőfeszítéseket kell tennem, hogy a másik szeressen. És ez a kapcsolati problémák egyik fő oka: sokan nem merik vállalni önmagukat. Sokan rejtegetik személyiségük egyes részeit, amikor megpróbálják elnyomni bizonyos érzelmeiket, keveset beszélnek a szükségleteikről, egy meghatározott szerepet vesznek magukra, kerülik a konfliktusokat és szőnyeg alá söprik a problémákat”.

Túlzottan alkalmazkodó stratégia többek között a partner idealizálása, ezzel párhuzamosan a valódi érzelmek elfojtása, a harmóniára és a konfliktusok kerülésére való görcsös törekvés, valamint a gyámoltalan gyermeki szerepben maradás.

…vagy védem magam mindenáron?

Aki azonban túlságosan félti személyes szféráját, annak könnyen csatatérré változhat a kapcsolat, ahol mindenáron védenie kell magát, ugyanis partnere szinte minden megnyilvánulását a személye ellen intézett támadásnak veheti. Ilyenkor a személy fedezékbe vonul – ezzel egy általa biztonságosnak ítélt távolságot húz fel, ami idővel átugorhatatlan szakadékká mélyülhet a két fél között.

Szélsőséges esetben úgy próbálja autonómiáját megőrizni, hogy inkább kerüli a közelséget, a túl szoros kapcsolatokat, és bármi olyan helyzetet, ahol elvárással találkozhat – vagyis kötelékfóbia alakulhat ki nála. Ennek hátterében szintén az önbecsülés hiánya állhat: a személy ugyanis annyira bizonytalan lehet önmagában, hogy attól tart, a közelségben, alapvető elvárásokkal szembesülve nem tudja határait megtartani, ezáltal vereséget szenved, és elveszíti önmagát.

„Az érintettek nem látnak más lehetőséget személyes szabadságuk megőrzésére, mint hogy újra és újra, sőt akár végleg is eltávolodnak partnerüktől. Csak akkor tudják szabadnak és függetlennek érezni magukat, ha egyedül vannak, vagy olyan emberek veszik körül őket, akik nem támasztanak velük szemben különösebb elvárásokat. Csak ilyenkor engedik meg maguknak, hogy utat engedjenek saját vágyaiknak és szükségleteiknek, melyeket akkor éreznek leginkább, amikor senki nincs a közelben, aki bármit is elvárna tőlük”

– véli a szerző.

Az autonóm védekezési stratégiák tehát arra szolgálnak, hogy távolságot teremtsenek a másik féltől, és irányítás alá vonják, hogy a tehetetlenség, az alávetettség és a megszégyenülés élményét elkerüljék. Ebben az esetben  jellemzőek az agresszív megnyilvánulások – mint a partner kritizálása, lebecsülése, a vele való versengés -, de az olyan passzív formák is, mint a folyamatos intellektualizálás (az érzelmi megnyilvánulások helyett), illetve a menekülés is. Menekülni lehet hobbiba, munkába, addikcióba, szobába, hallgatásba – bárhova, ahonnan fizikailag vagy érzelmileg ki lehet zárni a partnert.

Ki is az az árnyékgyermek?

Ahhoz, hogy meg tudjuk érteni önmagunkat és kapcsolatainkat, elsősorban gyerekkorunk személyiségformáló mozzanatait kell feltérképeznünk és átlátnunk. A szerző szerint szüleinkkel éljük meg első „szerelmi” kapcsolatunkat – az ott tapasztalt élmények és hiedelmek mélyen belénk vésődnek, és tudattalanul fejtik ki hatásukat érzelmi életünkre és kapcsolatokon belüli működésünkre.

Korábban írtunk John Bradshaw belső gyermek koncepciójáról, amely lényegében arról szól, hogy hiába vagyunk felnőttek, ugyanúgy személyiségünk részét képezi gyermeki énünk. Stahl ehhez az elképzeléshez nyúlt vissza, és különböztette meg ezen belül is az árnyékgyermeket.

Az árnyékgyermek belső gyermekünknek az a része, amely a negatív tapasztalatainkat és hiedelmeinket tartalmazza. Ezek a gyakran nem a valóságot tükröző bevésődéseink akadályozhatnak a kiegyensúlyozott kapcsolat kialakításában.

A könyv egyik nagy erénye, hogy nem egyértelmű kategóriákban és aranyszabályokban gondolkodik, hanem arra buzdítja az olvasót, hogy saját maga eredjen utána és fogalmazza meg összefüggéseit. Ehhez alapos és részletes önismereti feladatokat ad, amelyek alapján az olvasó tisztán láthatja saját árnyékgyermekének hiedelemrendszerét, és a jelenlegi helyzetére tudja vonatkoztatni.

A pszichoterapeuta úgy véli, hogy a kapcsolataink beteljesülését akadályozó meggyőződések nagy része árnyékgyermekünktől erednek, aki újra és újra képes futni ugyanazokat a köröket, mert ezektől régóta sajgó sebei begyógyulását várja. „Az a kísérlet azonban, hogy a partnerünknél találjunk jóvátételt gyermekkorunk problémáiért, gyakran kudarcba fullad” – jelenti ki Stahl. Éppen ezért a gyógyulásnak belülről kell jönnie – bármennyire is szeretnénk, egy partner nem fogja meghozni számunkra a feloldozást. Minél egészségesebb lesz a belső gyermekünk, annál inkább képesebbé válunk egy kiegyensúlyozott kapcsolatra.

Felnőtt énünk szemszögéből

Ahogy belső gyermek, úgy árnyékgyermek is mindenkiben lakozik – azonban az nem mindegy, hogy személyiségünk mekkora részét uralja, azaz mennyire azonosítottuk vele magunkat. Így a gyógyulást nem az jelenti, hogy kitöröljük magunkból az árnyékgyermekünket. Inkább az segíthet, ha megértjük, megnyugtatjuk, de ha arra van szükség, el tudunk tőle határolódni, és nem engedjük át neki az irányítást. Az árnyékgyermeknek elsősorban egy erős, biztonságot nyújtó és megértő felnőttre van szüksége – amely szintén ott rejtőzik bennünk.

Stahl a gyógyulási folyamat lényegét a következőképp fogalmazza meg: „ne azonosítsd magad a továbbiakban az árnyékgyermekeddel, hanem tiszta, felnőtt gondolkodásmóddal ismerd fel, hogy az pusztán a gyerekkorod kísértete. Ebből a belső távolságból, tehát a megfigyelő perspektívából megfoszthatod hatalmuktól régi érzelmeidet, negatív gondolataidat, és olyan hozzáállásra tehetsz szert, amely jobban megfelel a mai, felnőtt világod valóságának.”

A felnőtt énünk tehát képes az érzelmi zűrzavarból hátrébb lépni párat, és azt látni, ami valóban, a jelenben történik. Képes a józan mérlegelésre és a racionális döntésekre, nem félelmei határozzák meg reakcióját. Ebből a perspektívából hihetetlenül le tud tisztulni és egyszerűvé válik mindaz, amibe addig teljesen bele voltunk zavarodva.

Miután az első részben feltérképeztük árnyékgyermekünk hiedelemrendszerét, a szerző a könyv második felében konkrét gyakorlatokat ad ahhoz, hogyan tudjuk erősíteni felnőtt énünket. Stefanie Stahl úgy kíséri végig az olvasót a könyvében, mint egy érzelmileg meleg, gondoskodó szülő: minden támpontot és információt elmond, de bízik az olvasóban annyira, hogy megtalálja saját válaszait.

Forrás: Stefanie Stahl (2021): Mindenki képes kapcsolatra. Arany középút közelség és szabadság között. PARK Könyvkiadó, Budapest