„Látod, megmondtam én, hogy hülye vagy” – Nárcisztikus játszmák a családban

„Egy nárcisztikus karakterrel rendelkező ember lehet bármilyen elbűvölő, sikeres, elismert vagy akár híres, gyakran nem is gondolnánk róla, mire képes zárt ajtók mögött. Ennek a kettősségnek az az oka, hogy a nárcisztikus működés a mély érzelmi kapcsolatokban mutatkozik meg igazán” – mondta Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikus a Fiatal Családosok Klubja Amikor a családi feszültség állandósul – A nárcisztikus játszmák jelensége című rendezvényén. A szakértővel Király Nóra, a FICSAK alapítója beszélgetett.

A nárcizmus az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kap nemcsak a médiában, de még a filmekben, sorozatokban, vagy éppen a regényekben is. Ezzel párhuzamosan a pszichoterápiás rendelőkben is növekszik a hasonló esetek száma: egyre több olyan felnőtt és gyerek kerül terápiás ellátásba, akik családon belül váltak nárcisztikus játszma áldozataivá. Ritkábban, de az is előfordul, hogy maguk a nárcisztikus személyek fordulnak szakemberhez, és kérnek segítséget a szorongásuk leküzdésében.

Szorong, de ez nem mentség

„A nárcizmusnak van egy (ezzel persze senkit nem szeretnék megbántani, de) ’laikus’ értelmezése, amikor az önző, beképzelt embereket illetjük ezzel a névvel. A klinikai nárcisztikus diagnózis mögött viszont mindig sérülés, negatív önértékelés, korai negatív érzelmi élmények állnak, már nagyon korán észrevehetőek a kötődés nehézségei és később pedig az alkalmazkodási problémák. Ennek a kontinuumnak a végén találjuk a nárcisztikus személyiségzavar fogalmát. Ekkor egy olyan embert látunk, akinek a tudattalan nárcisztikus érzelmi mechanizmusai már tulajdonságként viselkedésszinten rögzültek, tehát egy látható viselkedés lett a rá jellemző érzelmi működésből” – foglalja össze Tari Annamária.

„A nárcisztikus karakterek között nagyon nagy a grandiozitás, a nagyzásos fantáziák előfordulási gyakorisága. A saját nagyszerűségét, tehetségét hangsúlyozó mondatok mögött azonban egy rettegő hároméves van – és minél inkább retteg, annál nagyobbak a mondatok, és annál nagyobb az agresszió. A nárcisztikus ember gyakorlatilag folyamatosan szorong”

– mutat rá a szakértő, aki hozzáteszi: ez természetesen nem jelent felmentést az alól, hogy egy nárcisztikus karakter úgy képes tönkretenni a körülötte élők érzelmi életét, hogy adott esetben még azt is hiszi, ő az, aki jól működik, és másokban van a hiba.

Folyamatos leértékelés

„Fontos tudnunk, hogy a nárcisztikus karaktert nagy szakadék választja el az úgynevezett optimális érzelmi működéstől” – hívja fel a figyelmet Tari Annamária. „Aki nárcisztikus, kevéssé él át igazán mély érzelmeket, valódi csalódást vagy szomorúságot. Az ő depresszív megjelenésük mögött düh, harag, kiüresedettség van. Sokszor ezért érezheti úgy a társuk, hogy lehetetlen tőlük elválni, szabadulni, mert fenyegetőznek, és a fenyegetőzés mögött nem a szerelem áll, hanem a bosszúvágyat később tápláló sértettség.”

Az érzelmek átélésének nehézsége miatt a nárcisztikus karakternek az empátia sem erős oldala: jellemzően énközpontú, és nem igazán érintik meg mások érzései. Ez pedig, ahogy a szakértő is hangsúlyozza, nehezen épül be a családi működésbe. A felszínesebb társas kapcsolatokban általában viszonylag jól szabályozottan működő nárcisztikusok „igazi arca” ugyanis ezekben a közeli kapcsolatokban mutatkozik meg igazán intenzíven.

„A nárcisztikus emberek döntő többsége nagyon jól kommunikál, és folyamatosan leértékeli a mellette lévőt. Ezzel az emberek 90%-át el lehet juttatni oda, hogy gyakorlatilag már ő maga sem tudja, ki ő és mennyit ér”

– mutat rá a szakértő. „Amikor kommunikálni kellene, az, aki alól már rengetegszer kihúzták a talajt, azon kaphatja magát, hogy nehezen fogalmaz meg olyan mondatokat, amelyek egyébként illeszkednének az intellektuális színvonalához, mert egy senkinek érzi magát. Ezekben a helyzetekben a másik szárnyra kap, és közli: látod, megmondtam én, hogy hülye vagy!”

Pórázon rángatva

A nárcisztikus karakterekkel a kapcsolat kezdetén az lehet az érzésünk, egy tökéletes, idilli szerelembe csöppentünk bele. Sokszor csak később, a leértékelő mondatok, minősítések sokasodásával ébredünk rá, milyen árat kell is kell mindezért fizetnünk. A szakértő szerint bár gyakran már az első randevúkon megszólal bennünk a vészcsengő, lehetséges (különösen akkor, ha a nárcisztikus mellett megélt kapcsolati minta illeszkedik a korai sémáinkhoz), hogy évek múltán, egy érettebb helyzetben döbbenünk csak rá, valójában ki is van mellettünk. A szabadulás pedig sajnos nem mindig egyszerű.

„A nárcisztikus játszmát az jellemzi, hogy egy ilyen karakterű fél mindig fenntart néhány olyan ’pórázat’, amelyeknek a megrántása azt jelzi a másik félnek, hogy önállóan életképtelen lenne, hogy rosszul neveli a gyerekeit, hogy nélküle egy semmi lenne, semmit nem ér. A folyamatos leértékelés a legerősebb karakterekben is lerombolja az ambíciót a szabadságra, hiszen nagyon nehéz elhinni, hogy szabad lehetsz, boldog, és elindíthatod a saját életed, ha mindent kivettek belőled”

– világít rá Tari Annamária.

Bármennyire nehéz is azonban, muszáj lépéseket tennünk a változás irányába. Ezekben a családi, párkapcsolati helyzetekben ugyanis időközben lezajlik egy tanulási folyamat, és a nárcisztikus fél, aki megszokja, hogy neki ez a működés jó és kényelmes, az idő múlásával egyre kevésbé lehet hajlandó arra, hogy bármit is változtasson.

„A nárcisztikus játszmát a családban úgy kell elképzelni, mint egy pingpongasztalt, aminek az egyik felén áll valaki egy hatalmas felületű ütővel, a másikon pedig a másik egy nagyon picivel – és mindig az az oldal nyer, amelyiknél a nagy ütő van” – mondja a szakértő. „A másik egy idő után csak áll és nézi, ahogy potyognak a labdák, a nagy ütős pedig örül, hogy milyen könnyen megnyer minden játszmát – és miért is hagyná abba, amikor olyan jó játék ez a pingpong.”

Változtatni – de hogyan?

A változás azért sem könnyű, mert a folyamatos leértékelés hatására egy idő után úgy érezhetjük, a nárcisztikus félnek igaza van, és valóban képtelenek lennénk egyedül újrakezdeni. A szakember szerint két lehetséges út áll előttünk: az egyik az, hogy megpróbáljuk viccel elütni a minősítő megjegyzéseket, és gyorsan kilépünk a hasonló helyzetekből. A másik pedig az, hogy megacélozzuk magunkat, és minden egyes nap elgondolkodunk azon, kik vagyunk, miért akarunk egy ilyen kapcsolatban élni, és összegyűjtünk annyi erőt, hogy leültessük a másikat, és elmondjuk neki, hogy ez így nem mehet tovább.

„Figyelnünk kell arra, hogy a mondatok, amiket mondunk, ne olyanok legyenek, amiket ha megértene, akkor nem ő lenne az, akinek ezeket a mondatokat ki kell mondanunk”

– figyelmeztet Tari Annamária. „Az észérvek, érzelmi érvek sokszor nem működnek. Fontos, hogy ne gabalyodjunk hosszú, cicerói mondatokba, hanem maradjunk minél rövidebbek: valami nem működik, valamin változtatni kell. Mindenképpen kell valaki; nem feltétlenül szakember, de olyan barát, rokon, akinek lehet beszélni erről az egész helyzetről. Sokszor titkot képezünk belőle, szeretnénk fenntartani a látszatot, az érzést, hogy minden rendben van. A titok azonban nagyra fújódik, és ha egy nárcisztikus boldogtalan, akkor a családja sokszorosan boldogtalanabb lesz.”

Ha menekülnénk

Ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy pontosan mi történik velünk, és szeretnénk tisztábban látni, a szakértő szerint sokat segíthet, ha elolvassuk Susan Forward Mérgező szülők című könyvét, vagy Tuija Välipakka és Arja Lehtosaari A lélek meggyilkolásának 100 módja című tanulmánykötetét. Ha pedig úgy látjuk, megérett a helyzet arra, hogy kilépjünk a kapcsolatból, fordulhatunk pszichológushoz, ügyvédhez, és megbeszélhetjük a szeretteinkkel, barátainkkal, mire készülünk. A szakember azonban azt is hangsúlyozza: nem szabad kapkodnunk.

„Először nem a lépést kell megtennünk, hanem a lépéshez szükséges érzelmeket, kitartást, erőt felépítenünk. Amikor valaki eljut oda, hogy elege lesz, nyilván szeretné minél gyorsabban végigcsinálni az egészet. Ilyenkor nehéz szembenézni azzal, hogy egy középsúlyos vagy súlyosan nárcisztikus személyiség esetében ez inkább lassú, diplomatikus folyamat lehet. Gyorsan mindenki veszít. Közben nekünk is erősödnünk kell.”

„Fontos azonban azt is tudnunk, hogy amikor egy nő vagy férfi úgy érzi, hogy elég volt, akkor a személyiségében valószínűleg már van annyi tudattalan énerő, hogy magát a lépést megtegye. A személyiségünk működése mindig összehangolja az életeseményeinket a felhasználható énerőnkkel. Ám ha túl hamar ugrunk, ez a folyamat időben elcsúszhat, és a másik fél bizony sokkal profibb játékos” – teszi hozzá Tari Annamária.

Eszköztelen gyerekek

 Amikor a nárcisztikus társsal való kapcsolat felbontása mellett döntünk, az egyik legfeszítőbb kérdés, ami felmerülhet, a közös gyermek (vagy gyermekek) sorsa.

„Amikor a nárcisztikus fél megérzi, hogy a másik kifelé kezd húzódni az érzelmi térből, gyakran még inkább ráerősít arra, hogy a gyereket annál jobban magához vonja” – figyelmeztet a szakember. „Jönnek az izgalmas programok, a ráköltött pénz megsokszorozása és ennek a tudatosítása (ezt tőlem kapod, én viszlek oda).

Ilyenkor a legjobb a gyerek életkorának megfelelő szinten és szókinccsel elmondani, mi a helyzet. Nem könnyű megmagyarázni a gyereknek, miért jobb a különleges programoknál az, ha a nagyival sütünk pogácsát, de segít, ha megmutatjuk, hogy itt érzelmek vannak, ott pedig pénz.”

A szakértő szerint fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a nárcisztikus szülő mellett valójában minden gyerek óriási szorongást él át. Ha haragot, távolságtartást tapasztalunk a részükről, az nem annak a jele, hogy elidegenedtek tőlünk, hanem hogy szeretnék, ha leállítanánk azt az érzelmi nyomást, amit megélnek. Mivel erre nem mindig van lehetőségünk, a legfontosabb, amit a gyerekeknek nyújthatunk az, ha segítünk megérteni neki, mi zajlik le benne, és támogatjuk abban, hogy ezt kezelni tudja.

„A gyerek ilyenkor ugyanabba a szorongásba van bezárva, mint mi, csak egy sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben” – hangsúlyozza Tari Annamária. „Az általa legfontosabbnak tartott két ember között zajlik egy olyan háború, amiben úgy tűnik, az egyik fél vesztésre áll. A gyereknek muszáj valakire haragudni, máshogyan nem tudja kanalizálni a feszültségeit. Ne legyünk dühösek rá, ha borzalmasan viselkedik: végig kell gondolni, ő hogyan él, mit lát, milyen eszközök vannak a kezében – mert valószínűleg semmi.

A védelmében ezért mindennél fontosabbak az óriási beszélgetések – nem kihallgatások, csak beszélgetések. Játszhatunk önismereti társassal, 4-5 éves korától felfelé meg lehet neki mutatni, tanítani, hogyan lehet érzelmekről beszélni. Lehet olyan filmeket nézni, amik segítségével kiskamasz korára képes a helyzetek kontextusát megérteni. Nem kell belőle kis pszichológust nevelni, de fontos, hogy legyenek eszközei a helyzet megértésére, feldolgozására.”

Gyűlölni fog a gyerekem?

Szülőként talán legnehezebb élmények egyike megtapasztalni, amikor a nárcisztikus társtól való elszakadás közben a gyerekünk viselkedése is megváltozik, és úgy tűnik, mintha szépen lassan végleg ellenünk fordulna. Tari Annamária szerint ilyenkor emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy bár ez egy fájdalmas időszak, a gyermekünkkel való kapcsolatunkat nem ez határozza meg. A legjobb, amit tehetünk, ha továbbra is szeretettel fordulunk felé, és segítjük őt a határok, keretek kijelölésével – például hagyunk neki „kiszelepelési időt”, ha a nárcisztikus szülővel való találkozás, láthatás után feszült és ingerült.

„Attól is függ, hány gyerekünk van, de azt mondanám, hagyhatunk nagyjából 24 órát, hogy kijöjjön a feszültség, ami benne van. Ezután pedig be kell vezetni valami saját szokást: vagy körbeülünk egy tál kekszet, vagy elmegyünk sétálni, és megbeszéljük, mi történik” – javasolja a szakember. „Ha a gyerek megszokja ezt a kiszelepelési időt, és hogy van egy pont, amikor össze kell rendeződni, örülni fog.

A szülők általában rettegnek a szétesett gyerekektől – nálunk jobban pedig már csak a gyerek van megijedve. A kereteket, a határokat nekünk, a szülőknek kell megadni. Iszonyú igazságtalan ez, tudom, hiszen egy szülőnek ilyenkor huszonötször annyit kell invesztálnia ezekbe a helyzetekbe; le kell nyelnie, hogy annak, amit le kell küzdenie, nem is ő az oka.

Ettől mindenki különösen frusztrálttá válik, azt is megbánja, hogy anno elment az első randira, ez azonban a gyereknek sem könnyű. Ha ellenséges, ne legyünk szomorúak, kiábrándultak – szeressük. Meg kell érteni, hogy ugyanannyira, ha nem jobban kínlódik, mint a szülő. Tudom, hogy nehéz, de szeretném, ha mindenki elhinné, hogy minden helyzetből ki lehet jönni, csak neki kell állni, és fel kell készülni.”

„A nárcisztikus működésnek jellemzője az a projektív nyomás, ami azzal jár, hogy az ember tele lesz olyan érzelmekkel, amik nem az övéi, hanem a másik emberé. A leértékelődés, a harag, az öndestrukció, a „nem vagyok jó semmire, rossz szülő vagyok” nem a sajátunk, hanem a másik érzelmi nyomása mentén meginduló érzéscsoport” – folytatja Tari Annamária.

„Mindenki átesik ezen, minden szülő úgy érzi, hogy elrontotta a gyereknevelést, ha a gyerekek távolodnak. Ekkor kell a saját meggyőződéseinkhez visszatérni az öndestrukció helyett.

Amikor azt érezzük, hogy pancserek vagyunk, elszúrtuk – még ha így is van, ha hibázunk, majd helyrehozzuk. Ezt az erőt szívják el a nárcisztikus társak, míg az ember azt nem érzi, hogy képtelen akár még csak gondolkodni is. Néha szó szerint a nulláról kell ilyenkor felépítenünk magunkat. Ezt elérni, visszaszerezni, amit elveszítettünk – ez a kivezető út. Mondhatjuk, hogy hibás lépés volt annak idején belemenni a kapcsolatba, vagy benne maradni, de ez nem jelenti azt, hogy hibásak maradunk egész életünkre. Az a legfontosabb, hogy végül felismertük a helyzetet, és próbálunk tenni magunkért.”

Van visszaút?

Az egyik leggyakoribb kérdés, ami felmerül, miután tudatosul bennünk, hogy a társunk hajlamos a nárcisztikus működésre az, hogy vajon van-e lehetőség arra, hogy ez valaha megváltozzon, és a kapcsolatunk egészséges formában működhessen.

„A változás lehetősége nagyban függ a másik fél érzelmi jellemzőjétől; attól, hogy pontosan mennyire nárcisztikus” – véli Tari Annamária. „Lehet, hogy ő maga is szenved, és szeretne a nárcisztikus működésétől szabadulni; előfordul, hogy ez a szenvedés, egy testi tünet, vagy valamilyen történés sodorja őket terápiába. Ha ennél rosszabb a helyzet, akkor az illető valószínűleg nem tudna elfogadni egy kölcsönösségen alapuló kapcsolatot, hiszen az önbizalmát éppen abból nyeri, hogy lerombolja a másikét.

Szorong, külső szemmel elképzelhetetlen mértékben, ezért törekszik mindig arra, hogy találjon valakit, akit leértékelhet. Ezek megmerevedett érzelmi struktúrák, amikből hosszú-hosszú évek munkája lehet visszafordulni. A másik oldalról azonban az a helyzet, hogy amikor valaki először kiszabadul egy ilyen kapcsolatból, és megkönnyebbül, megtapasztalja, milyen szabadságot jelent az, ha nincs megítélve – nos, az bizony egy olyan élmény, amiről nem szívesen mondunk le később.”