Talán még soha nem volt akkora szükség a pszichológiára, mint napjainkban, amikor már az érdekességek és a problémák megoldásának praktikus kulcsait nyerjük ki belőle.  Úgy a munkahelyi konfliktusok kezelésében, mint akár párkapcsolati nehézségeink felismerésében. Olyan egyszerűnek tűnik leemelni egy újságot a standról, remélve a problémák könnyű és gyors segítségét, hogy gyakran elhisszük, ennyi önmagában elég. “Most majd kiderül, mire figyeljünk az első randevún, melyek a gyanús jelei a tervezhetetlen közös jövőnek, vagy miért végződnek rosszul a kapcsolataink”.

Csakhogy az életben nincsenek egyszerű, instant, könnyen kinyerhető megoldások egy komplex problémára. Éppen ezért ez a cikk picit más perspektívát kínál ezekre a látszólag könnyedén megválaszolható kérdésekre, bár meglesznek a (terjedelméből is fakadó) korlátai. Már csak azért is, mert nem ott ér véget, hogy befejezzük az olvasását. Az igazi munka azzal kezdődik, amikor továbbvisszük és gyakorlatban is hasznosítjuk a gondolatokat.

„Nincs szerencsém, a szerelemben…”

Harsog a rádióból ez a régi dal. Nem véletlenül van nagy piaca a szerelmes szomorkodós slágereknek, hiszen mind tudunk kapcsolódni hozzájuk, feltölteni őket saját élményeinkkel, tartalmainkkal. Ezzel nem is lenne gond, ha ezután továbbgondolnánk a kapcsolódó élményeinket és érzéseinket.

Csakhogy ez általában nem történik meg, az érzelmeink feldolgozása helyett jellemzően egy megtorpanás következik. A barátnős kávézás, vagy haverokkal sörözés mellett elhangzó panaszainkat a másik fél empatikusan meghallgatja, esetleg egy-egy általánossággal kapcsolódik és mivel a mi verziónkat hallgatja, többségében támogató szavakkal és tanácsokkal próbál vigasztalni minket. Mi pedig summázzuk, hogy lám, nekünk volt igazunk. Már megint rosszul választottunk párt, ezt valahol belül eddig is éreztük, de most megerősített egy kívülálló is. És jönnek a klisés magyarázatok, amiken keresztül eljutunk oda, ahonnan „három körrel korábban” is tartottunk, megállapítjuk, hogy „hát ez van, nekem, úgy tűnik, nincs szerencsém a szerelemben”.

Pedig párkereséskor még olyan határozott képünk volt arról, hogy mit szeretnénk. Listaszerűen szét lehetett választani pozitív és negatív tulajdonságokat, és következetesen törekedtünk is a tételek betartatására, folyamatosan felidézve korábbi csalódásainkat.

De akkor miért választunk mégis folyton rosszul?

Harville Hendrix, aki egy neves amerikai családterapeuta, számos megfigyelést tett több évtizedet felölelő munkássága során. Észrevette, hogy bármennyire határozottak is az elképzeléseink, mégis nagyon hasonló társakat választunk. Amikor megkérte a pácienseit, hogy írják össze listában korábbi partnereik tulajdonságait, feltűnt, hogy uralkodó személyiségjegyeikben az „exek” hasonlítottak egymásra.

Freud óta tudjuk, hogy a tudatalattink nagy hatással van mindennapi viselkedésünkre, köztük párkapcsolati választásainkra is. Erre sajnos agyunk speciális összetétele és működése is rásegít.

A neurológus Paul McLean modellje szerint az agyat három koncentrikus rétegre lehetne tagolni. Az agytörzs a legbelső és legprimitívebb réteg, mely olyan funkciókért felel, mint a szaporodás, önfenntartási funkciók, az életfunkciók szabályozása; a légzés, vérkeringés, alvás, valamint az izmok összehúzódása külső behatásokra.

Az agytörzs felső részét veszi körül az úgynevezett limbikus rendszer, melynek az erőteljes érzelmek kiváltása a funkciója. Az agytörzs és a limbikus rendszer kettősét ősagynak is szokták nevezni.

Az agy harmadik része az agykéreg, amely a fent említett két belső részt veszi körül. A megismerhető funkciók zöméért ő felel, ahogy feladata még a döntéshozás, megfigyelés, tervezés, ötletek gyártása, információk feldolgozása. Agyunk ezen része logikus, mindent okhoz és okozathoz próbál kötni. Újagynak is lehetne nevezni, mivel az evolúció során ez jelent meg legkésőbb.

Hogy jön ide az anatómia?

A helyzet az, hogy ezek az információk komoly hatással vannak  párválasztási logikánkra: az ősagy funkciója az alapvető túlélés biztosítása. Mint egy stréber őrszem, folyton monitorozza, hogy mennyire biztonságos a minket körülvevő környezet, amit meglehetősen elnagyolt kategóriákba sorol – beleértve embertársainkat is.

Például egy meghatározott személy kapcsán azt vizslatja, hogy az a valaki olyan-e, akiről 1. gondoskodni kell, 2. akinek bennünket kell gondoznia, 3. akivel szeretkezni kell, 4. akitől menekülni kell, 5. akinek engedelmeskedni kell, 6. akit meg kell támadni. Az ősagynak nincs lineáris időérzéke, úgy érzékel mindent, mintha a múlt a jelen mellett létezne.

Ha szeretnénk tisztán látni, hogy a jelenben kudarccal végződő kapcsolataink hogyan kapcsolódnak a fent is vázolt érzelmi megéléseinkhez, vissza kell mennünk a múltba.

A legelső emberek, akiktől a létünk függött, a gondozóink voltak. Az alapvető kapcsolati mintánkat is tőlük kaptuk, ha házasságban, párkapcsolatban éltek. Élményeink jelentős része is tőlük származik, hiszen kisbabaként életben maradásunk az ő gondoskodásukhoz kötődött.

Az ősagy tárolta és tárolja mindazokat az érzelmi és fiziológiás élményeket, amiket tőlük kaptunk. Még ha nem is emlékszünk legelső hónapjainkra, éveinkre, ezek tudat alatt rögzültek. Ma már bizonyított tény, hogy az érzelmi tapasztalataink hormonjait testünk bizonyos szervterületeinek sejthártyái is tárolják, méghozzá biokémiailag leírható módon.

Elemi, legősibb biztonság élményünk szüleinkhez kapcsolódik, az ő tulajdonságaik – akár jók vagy rosszak – beépültek tudatalattinkba, valamint ősagyunk ösztönös kereső funkcióiba. Ez az oka annak, hogy  egy adott típust keresünk párválasztásnál, aki emlékeztet bennünket egykori gondozóinkra. Mert a túlélés fogalmát automatikusan hozzájuk és az ő tulajdonságainkhoz kapcsoljuk.

Ősagyunk tehát a szüleink jellemének összegyúrt prototípusát keresi, a tudatos döntésünktől függetlenül, kényszerítő szükségét érzi annak, hogy gyerekkori szükségleteink begyógyuljanak. Úgy is fogalmazhatnánk,  hogy rossz választásainkról elsődlegesen nem tehetünk, hiszen azt spontán belénk kódolják életünk legkorábbi kapcsolatai.

Múltunk sebei, jövőnk választásai

Az a helyzet, hogy nincs tökéletes szülő vagy szeretetkapcsolat, nem tudunk nem hibázni, ezért egyes érzelmi sérülések elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Még egy nagyon biztonságos, gondoskodó közegben is szerzünk láthatatlan hegeket. Nem az a kérdés tehát, hogy van-e sérülés, hanem, hogy milyen mély sebeket szereztünk. Ha többségében biztonságos volt a kötődésünk, akkor megtanuljuk világosan kezelni határainkat, bizalmat támasztani a világ felé. De ha már nagyon korán, legelső kötődési kapcsolatainkban súlyosan sérültünk, mondjuk érzelmileg elhanyagoltak, elutasítottak bennünket ugyanazok, akik máskor gondoskodtak rólunk, akkor a határaink is sérülnek. Az agresszió, amit korán megtapasztaltunk, összekötődhet a hamis biztonság érzésével. Mondok erre egy példát, hogy picit könnyebb legyen megragadni

Egy páciensem, nevezzük Eszternek, nagyon bizonytalan párkapcsolati helyzete miatt keresett fel. A párja gyakran megbízhatatlan volt, nem érezte mellette, hogy biztonságban van és szeretik. Nyomást érzett magán, hogy szerepet játsszon, meg akarjon felelni ennek a férfinak, mindeközben pedig folyamatosan attól tartott, hogy el fogja őt hagyni, mert amit nyújtani tud, az kevés.

Kérdezgettem korábbi párkapcsolatairól is, közös tulajdonságok után kutatva. Összeállt a kép, ami alapján minden eddigi társa vagy aktívan, vagy passzívan agresszív volt vele, sosem érezte értékesnek magát, örökösen úgy hitte, bizonyítania kell a szeretetért. Ezután a legelső férfira, az apja jellemére kérdeztem rá. Mint kiderült, ő is egy távolságtartó, kritikus, hangulatilag labilis ember volt, aki olykor durva agresszióval érte el, hogy minden saját elképzelése szerint alakuljon. Ilyenkor kiabált, ütött vagy a berendezést törte-zúzta. Eszter rettegett tőle.

Az apja többször kihangsúlyozta, hogy nem tartja túl okosnak a lányát, rossz tulajdonságait felnagyította, érdemeit kicsinyelte. Eszter úgy érzete, hogy egyre többet kellene tennie ahhoz, hogy elfogadja őt, amit diplomák szerzésével akart kompenzálni. Tanulmányi sikereit elismerte ugyan az apja, de örökké szkeptikus maradt vele szemben, emberi értékeit pedig nem tudta meglátni. A jelenlegi kapcsolat, ami miatt felkeresett, bizonyos szinten bántalmazó volt, akárcsak az apja mellett megélt. Ahogy rálátott erre az összefüggésre, rájött arra is, hogy nem az ő lénye szerethetetlen, inkább párválasztásaival van probléma.

Fontos leszögeznem, hogy az előbbi egy nagyon szélsőséges eset volt, többségében nem ennyire súlyos a helyzet. Van olyan is, hogy egy szülő öntudatlanul adja tovább saját gyermekkori sérüléseit. De az is megtörténhet, hogy túlkompenzáljuk azt, amit mi nem kaptunk meg a szüleinktől, vagy vakon újrateremtjük ugyanazokat a fájdalmas érzelmi helyzeteket.

Bárhogy is legyen, a rossz első tapasztalatok sebeket hagynak maguk után, ösztöneink pedig ezek gyógyítását kívánják. Ezért keresünk tudat alatt a sérüléseket okozókhoz hasonló jellemeket, mert bennünk él a remény, hogy a forgatókönyvet újraírhatjuk.

Ezért hasonlíthat az egyik kapcsolat erősen az előzőre, vagy okozhat ugyanolyan csalódást. Tehát a második oka a sorozatos rossz kapcsolati tapasztalatoknak a rossz választás.

A gyógyító kapcsolat korlátai

Amikor családi közegünkben nem úgy kaptuk meg a törődést, ahogyan jól esett volna, fogadkozni kezdünk önmagunk felé. „Én majd másképp csinálom, jobb párt választok, szeretőbb szülő leszek, nem csak magammal fogok törődni, mint ahogy ők tették”. Azonban ez nem ennyire egyszerű.

Terápiáim során is szoktam mondogatni a pácienseimnek, hogy amiből nagy vödörrel kaptunk, abból nehéz csak keveset kivenni.

Amit tudatosan elhatározok, megfontoltan, logikusan, azt az újagyam koordinálja. De ami tudat alatt, ösztönös belém ivódott, azért már az ősagy felel. Ezért nem könnyű észérvekkel felülírni azt, amire születésem percétől kezdve úgymond kaptam egy kódot.

“Na, majd most másképp lesz!”

A szerelem ígérete egy új kapcsolat, amiben benne vagy egy lehetőség arra, hogy itt majd most kárpótol bennünket az élet mindazért, amit eddigi kapcsolatainkban – főként szüleinktől – nem kaptunk meg. Máris óriási nyomással indul a párkeresés, hiszen csodavárással ugrunk bele. “Most majd végre megkapom, ami hiányzott!” Csakhogy a másik fél is a saját sebeivel érkezik, ő is tudattalan elvárásokkal, viszont valószínűleg egész más családi- és érzelmi mintákkal, mint én. Felmerül a kérdés, mégis hogy fognak találkozni a különböző igények?

A szakemberek szerint a szerelem első fél éve azért a legcsodálatosabb, mert tele van ígéretekkel és reményekkel. Ezért felruházzuk a másikat olyan tulajdonságokkal is, amiket nem tudhatunk még róla, hiszen fél év kevés ahhoz, hogy igazán megismerjük. Ennek a működésnek elkerülhetetlen következménye a csalódás, mert jönnek a hétköznapok és rájövünk, hogy ő is csak emberből van: nem tökéletes, nem úgy szeret mindig, ahogy nekem jól esne, és ha beszélgettünk is a régi sebeinkről, sajnos a gondolataimat ő sem képes kitalálni, és óhatatlanul sérüléseket okoz – sokszor éppen a saját, hasonló körülmények közt szerzett sérüléseiből adódóan, amivel neki is meg kell küzdenie…

További nehezítő körülmény, hogy a társadalmi normák által diktált szabályok is bekorlátoznak bennünket, erre rakódik szüleink burkolt vagy nyílt nevelési üzenete, ami megelőlegezi, hogy csak egy részünket fogadják el. Ezért aztán kifejlesztünk viselkedési formákat, amivel a neveltetésünk és igényeink közötti éles feszültséget valahogy ellensúlyozhatjuk.

Például: egy férfi páciensem édesanyja hideg, melegségre, kedvességre kevéssé képes asszony volt. Saját szexualitását is elutasította, nem tudott nőiesen megjelenni, viselkedni. A gondoskodása  jellemzően fia fizikai szükségleteire irányult, akinek így az érzelmi szükségletei hiányosak, kielégítetlenek maradtak. A fiú felnőttként arra a következtetésre jutott, hogy a melegséggel teli kötődés felesleges dolog, sőt gyengeség, neki erre nincs szüksége.

Így ellensúlyozta és nyomta el eredeti igényeit. Későbbi párkapcsolataiban ő is távolságtartó volt, amit a másik fél gyakran sérelmezett. Észre sem vette, de a belső feszültségét ellensúlyozó módszere már több kárt okozott neki, mint hasznot. Ez a működés gyermekként ugyan segítette őt abban, hogy túlélje az érzelmi ridegtartásban való nevelkedést, felnőve viszont eltávolította tőle azokat is, akiktől szeretetet kaphatott volna.

Ez a példa is mutatja, hogy sajnos a gyerekkorban szerzett sérüléseket nemcsak passzívan szenvedjük el, hanem valamilyen szinten be is építjük a szüleinktől látott mintákat. S ezzel elérkeztünk a következő okhoz, amiért csődbe mehetnek kapcsolataink…

Azonosulás

Túl a sokadik rossz tapasztalaton, már nem olyan könnyű annyival sutba dobni legfrissebb csalódásunk történetét, hogy „már megint rossz irányba vitt a jó szívem, és megbíztam egy olyan emberben, aki nem volt érdemes rá.” Ez túl könnyű magyarázat, és sajnos felületes. Ami ebből hiányzik, az a saját felelősségünk felvállalása a történtek miatt. Pedig nagyon fontos lenne önvizsgálatot tartani.

Itt kellene figyelembe venni egyrészt az azonosulás jelentőségét, mint párkapcsolati működésünket befolyásoló tényezőt. Ez az a pszichológiai folyamat, amikor önkéntelenül átvesszük gondozóink pozitív és negatív tulajdonságait. Vajon nem lehet, hogy néha ugyanazt tesszük egymással a párkapcsolatban, mint amitől annak idején egy másik kapcsolatban szenvedtünk?

A választ erre is egy páciensem esete adja meg. A hozzám forduló nő még kiskamasz volt, amikor az anyja újraházasodott. Nem szerette a nevelőapját, mert szigorú, agresszív ember volt, aki rendszeresen verte a nővérét derékszíjjal. Azonban azt vette észre magán, hogy a verések után ő sem viselkedett kedvesen a testvérével, ugyanolyan gőgös hangnemben, bántóan beszélt vele, mint néhány perccel korábban a nevelőapa. A nő a házassága válsága miatt érkezett a terápiára, ahol nem értette, hogy miért nem tudják megbeszélni nehézségeiket a férjével.

Egy kis meditatív gyakorlat után volt képes felidézni az egyik gyermekkori emléket, ami után ő is bántóan viselkedett. Észrevettük a párhuzamot, mi szerint úgy képviseli érdekeit fontos kapcsolataiban, hogy kritikus és bántó hangnemet használ. Magyarán agresszív és támadó.

Mégis miért lett ilyen? Hiszen régen ő is mérges volt a nevelőapjára, amiért így viselkedett. Azért, mert mégiscsak ő volt a határozottabb-, valamint a jobban kereső szülő, aki döntéseket hozott a család életben maradását érintő kérdésekről. Így mosódott össze benne a biztonság érzése az agresszióval. Azért kellett ennél a nőnél kéz a kézben járnia a kettőnek, mert akkor érezte magát veszélyzónán kívül. Ezt kódolta be az ősagy, miközben  észre sem vette, hogy ezzel aktívan közreműködik a saját kapcsolata tönkretételében.

Olyan is van, hogy a partner nem feltétlenül, vagy legalábbis nem olyan erőteljesen hozná a szülőktől látott negatív mintákat, de a másik, szintén sérült, a negatív szülői képpel azonosult fél megteremti a múlt bizonytalanságát az által, hogy kiprovokálja párjából az elutasítást. Így könnyen bélyegzi őt elutasítónak, aki csalódást okoz, anélkül, hogy saját viselkedésére rá tudna nézni.

Önreflexió, önreflexió, önreflexió

Ha viszont képtelenek vagyunk saját működésünkre rálátni, az jelentősen hozzájárulhat szerelmi életünk balszerencsés kimeneteléhez. Az önreflexió fogalma önvizsgálatot jelent, és azt feltételezi, hogy képesek vagyunk újból és újból rákérdezni saját magunkra és a működésünkre.

Ha megtanuljuk jól használni, segít elgondolkodni önmagunkon és ez által képessé válhatunk tudatosítani saját viselkedésünket és torz mintákon alapuló választásainkat, valamint megkérdőjelezni és szükség esetén megváltoztatni ezeket.

Azért is érdemes önvizsgálatot tartani a jobb jövőbeli kapcsolatok reményében, mert az önreflexió nagy segítség. Egy olyan eszköz, ami által képessé válhatunk rugalmasabban, több humorral és öniróniával kezelni érzelmeinket, amely összességében későbbi partnerválasztásainknak és kapcsolataink minőségének is csak jót tehet.

Forrás: Harville Hendrix (2007) Pár-bajok és békés megoldások. Az érett párkapcsolat, Park Könyvkiadó.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Barkász Heléna

Barkász Heléna

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.
Barkász Heléna

Pin It on Pinterest