Nem elég felnőttnek látszani, annak is kell lenni! – Mit jelent a felelősségvállalás a párkapcsolatokban?

Szerző: | 2020. 05. 20. | Én&Te | Olvasási idő: 11 perc

Ahhoz hogy hosszútávon jól működjön egy párkapcsolat, mindkét félnek rendelkeznie kell a felnőtt léthez szükséges minőségekkel. Ha az egyik vagy mindkét félnél megbicsaklik a felelősségvállalás, esetleg hiányzik az autonómia, akkor a párkapcsolat jó eséllyel válik játszmatereppé. Nézzük, mik is a pszichológiai értelemben vett felnőttség jellemzői!

Párterápiák során gyakran tapasztalom, hogy a pozitív változás egyik legnagyobb akadálya a felelősség hárítása. Ha a közös munka során a pár mindkét tagja egyenrangú partnerként áll bele a feladatba, azaz nem mutogatnak egymásra, hanem arról mesélnek, hogy kinek mi a felelőssége a nehézségek kialakulásában, nagyobb eséllyel érik el a kitűzött célt. Milyen az, amikor a kapcsolatban egyenrangú társként, vagy mondhatjuk úgy is, hogy felnőttként tudunk jelen lenni?

Mindennapi énállapotaink

Berne tranzakcióanalízise szerint három énállapotunk van, amit a gondolatok, érzések és viselkedési mintázatok milyensége határoz meg. A párkapcsolatokban létrejövő dinamikát az határozza meg, hogy a két fél felnőtt-felnőtt, vagy éppen szülő-gyermek énállapotban van-e.

A felnőtt énállapotban lévő ember képes arra, hogy a „fájdalom csillapítását” nem a másik embertől várja. A felnőtt embernek a gondolatai, az érzései és a viselkedése az „itt és most”-ra adott konzekvens válasz, ami egy autonóm, felelősségteljes döntés következménye. Jó példa erre, hogy amikor elveszti egy felnőtt ember a bankkártyáját, akkor képes arra, hogy kompetens módon intézkedjen, nem hívja fel az édesanyját, vagy a párját azért, hogy intézze el helyette.

A gyermeki énállapot esetében azok az érzések, gondolatok és viselkedési mintázatok jönnek felszínre, amik a gyermekkorban megélt tapasztalatokon nyugszanak. Erre példa,  amikor nem vagyunk képesek konfrontálódni, inkább megadóan csöndben maradunk, netán véleményformálás híján kimegyünk a szobából. Vagy megsértődünk, mert a párunk éppen nem ér rá kinyitni a konzervet: „Máskor én sem csinálom meg a turmixodat, mert te sem segítesz nekem!” – pont, mint a gyerekek.

A szülői énállapotban azok a mintázatok jelennek meg, amelyeket a szüleinkről másolunk. Például amikor megoldjuk a másik feladatát, vagy féltő-óvó aggodalmaskodással adjuk jelét a szeretetünknek. Netán ahhoz hasonló elvárásokat fogalmazunk meg a párkapcsolatunkban, mint anno az anyánk tette velünk: „Már megint nem tetted el az ingedet a fotelről, pedig már százszor elmondtam!”

A felnőtt önálló és szabad – a gyermek kiszolgáltatott és függ

Egy autonóm, felelősséget vállaló ember képes felismerni és kommunikálni a szükségleteit az érzelmi kapcsolataiban, míg egy gyermek nem feltétlenül van tisztában a szükségleteivel. A felnőtt nem sértődik meg, és nem vonul ki a kommunikációs helyzetekből, hanem teljes értékű partnerként, nyitottan beszéli meg a problémáit. A gyermek viszont gyakran duzzog és megsértődik, ha neki nem tetsző dolog történik. A felnőtt nem mond le a saját szükségleteiről csak azért, mert fél, hogy nem fogják szeretni, míg egy gyerek inkább elhallgatja a szükségleteit, mert tart a büntetéstől vagy a szeretetmegvonástól. A felnőtt embernek vannak határai, amivel tisztában van, és képviseli azokat, a gyermeki lét során viszont a szüleink húzzák meg a határainkat.

Egy felnőtt embernek van szexuális személyisége és szexuális önismerete.  A felelősségvállalás kiterjed a hétköznapi problémák megoldására, az életcélok felismerésére, az önmegvalósításra, a nyílt és tiszta a kommunikációra, és a szexuális felelősségvállalásra is. Egy felnőtt stabil identitással rendelkezik és formálja az önképét a folyamatosan megszerzett tapasztalatok alapján, míg a gyermek saját magáról alkotott képe a szülők visszajelzéseinek és tükrözésének függvénye.

A felnőtt a saját életének formálója, aki tisztában van a szavai és tettei súlyával, a gyermek még nem képes döntéseket hozni a saját életét illetően. A felnőtt ember autonóm emberként létezik a párkapcsolatban is, egy gyermek érzelmileg és fizikailag is függ a szüleitől. Így ők a gyermeki léthez hasonlóan szoros, függő kapcsolatokat alakítanak ki, amelyekben nem jellemző az autonómia, de a biztonság hamis érzete megvan. A pótcselekvésekkel, játszmákkal tarkított függő kapcsolatok csalóka délibábként adják azt az illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.

Ha a párkapcsolatban nem két felnőtt ember van jelen, akkor elbillen a kapcsolat, kialakul a szülő-gyermek dinamika, ami egy alá- és fölérendelt kapcsolathoz vezet. Ilyenkor a párkapcsolatban van egy domináns fél, aki a szülőkhöz hasonlóan irányít. Pozitív kontrollként jelenhet meg a megmentői attitűd, míg az örökösen megfogalmazott elvárások esetében a negatív kontroll érvényesül. Ilyenkor a másik fél vagy egy csöndes, visszahúzódó, szófogadó gyermekként jelenik meg a kapcsolatban, vagy egy tehetetlen, passzív, önsajnálkozó áldozati pozícióban találja magát.

Nézzünk néhány példát arra, amikor nem két felnőtt ember él egy párkapcsolatban:

Feri, aki az érzelmi kapcsolatában feladja a szükségleteit

Kinga mesélte a terápiás ülésen, hogy amikor meglátta Ferit prezentálni öltönyben a cégnél, akkor megállt a szívverése. Azt érezte, hogy ez a biztonságot adó, határozott férfi nagyon vonzó számára. Azonban néhány év múlva Feri képtelen volt autonóm felnőtt módjára működni az érzelmi kapcsolatban. Leginkább egy félős kisgyermekhez hasonlított, aki nem mondta ki a saját szükségleteit, inkább csöndben kiszolgálta Kinga vágyait.

„Ekkora csalódás még nem ért életemben! Egy jóképű, határozott férfibe szerettem bele, és vele képzeltem el az életemet. Azonban a kapcsolatban Feri egy biztonságkereső kisgyermekhez hasonlít, aki nem mer ellent mondani nekem. Választhatok a házisárkány üzemmód meg az ájtatos anyuka szerepe között, aki bármerre néz, nem találja azt a pasit, akibe beleszeretett. Riasztó érzés, hogy még a legapróbb döntések esetén is nekem kell felelősséget vállalnom!”

Judit, akinek az autonómiát a szerető jelentette

Judit és Márton érkezett hozzám párterápiára. Judit már évek óta nem akart szeretkezni Marcival, viszont belekeveredett egy afférba. A férfi nárcisztikus elvárásai miatt Judit úgy érezte magát, mint kislány korában az édesapjával, aki megfenyegette, ha nem teljesített jól. Judit nem tudta képviselni a saját érdekeit, így párjának nem volt tudomása arról, hogy szenved a kapcsolatban. Judit képtelen volt magáért felelősséget vállalni, hiszen az eredeti családban sem jutalmazták azt, így Marci könnyen vált irányítóvá.

„Marci mellett megfulladok. Soha nem mertem neki elmondani, mert attól féltem, hogy kidob. Így hosszú éveken keresztül úgy éltem a párkapcsolatunkban, mint egy kiszolgáló személyzet. Egyre távolabb kerültem tőle érzelmileg, aztán jött Robi, aki egy menekülés volt számomra. Autonóm felnőtt nőnek éreztem magam mellette. Tudom, hogy nem ez a megoldás, meg kell tanulnom kimondani a szükségleteimet!”

Luca, aki képtelen volt megoldani a saját problémáit

Miki egy harmincas éveiben járó férfi, aki nagyon szereti a párját, Lucát. Egyedül jött el hozzám, mert Luca nem volt hajlandó terápiára jönni. Miki úgy érzi, hogy partnere életében sok a megoldatlan probléma, ami miatt állandóan rosszkedvű, fásult, és folyamatosan sajnálja önmagát. Örök áldozat. Miki egy ideig biztatta Lucát, de már belefáradt. Úgy érzi, távolság született közöttük, mert érzelmileg kapcsolódni csakis a szenvedés talaján lehet hozzá. Hiányzik a felszabadult jókedv, a hétköznapokban megélhető apró örömök.

„Úgy érzem, hogy érett felnőttként jó ideje várok arra, hogy Luca is felnőjön, és képes legyen saját magáért és a problémákért felelősséget vállalni. Bánt, hogy sem magáért, sem a párkapcsolatunkért nem tesz, hiszen nem jött el velem párterápiára. Vérzik a szívem, mert ez a az értékes kapcsolat élhetetlenné vált. Nem tudom, hogyan tovább, mit tegyek. Minden attól függ, hogy Luca képes-e a felelősségvállalásra.”

Hogyan válhatunk felnőtté?

Annak érdekében, hogy felnőttként éljünk, tudatos érzelmi döntéseket kell hoznunk, tehát irányítanunk kell az életünket. Vannak olyan helyzetek, amikor a gyermeki énünk követeli a magáét, hiszen sír bennünk a kicsi gyermek. Ha ezt felismerjük, és a felnőtt szükségleteink szerint döntünk, akkor hatékonyan tudjuk formálni a jövőnket. A kitűzött célok iránymutatást jelenthetnek, mint az ösvényen a túrajelzések, ezáltal nem sodródunk, és nem válunk áldozattá.

A felnőttség egyik legfontosabb eszköze, hogy tudjunk határokat húzni, tehát szabadon dönthessünk a saját érdekeink mellett, mentegetőzés és bűntudat nélkül.

A kiejtett szavak olyan gyöngyök, amik gurulnak, így minden szónak óriási ereje lehet. Akkor jelenhetünk meg társas helyzetben felnőtt, kompetens partnerként, ha tisztán, egyértelműen elmondjuk a saját véleményünket. Ez nem indulatos ordítozást jelent, hanem szép, tiszta érzelmi kommunikációt.

A partnerség és a kölcsönösség egy felszabadult felnőtt élet záloga. Pont úgy, mint Tamara esetében, aki a terápiás folyamatban nőtt fel.

Tamara a párkapcsolatában nem tudta képviselni az érdekeit, mesterien megtanulta azt, hogy inkább lemond a szükségleteiről, csak ne kelljen konfrontálódnia. Amikor a párja, Béci rendszeresen később ért haza, mert sörözött a haverjaival, akkor Tamara magányosan sírdogált otthon, képtelen volt elmondania a sérelmét. A terápiás folyamatban megtanultuk, hogy a szükségleteket és a véleményt, a megélt érzéseket el lehet úgyis mondani, hogy nem bántjuk a másikat, inkább elmondjuk a szükségleteinket és az érzéseinket a kölcsönösség jegyében. Így a másik fél megértheti, átérezheti mindezt, és ez által változtathat a viselkedésén. Miután Tamara megtanulta képviselni a határait, egy szárnyaló fiatal felnőtt nővé vált, aki felszabadultan, és nem szorongások közepette élhette az életét, ami  segített a párkapcsolati dinamikát is egyensúlyba hozni.

A párterápiás folyamatban sokat tanulhatnak a párok önmagukról és a párkapcsolatukról is. Ez egy kölcsönösségen és bizalmon alapuló közös küldetés, amelyben mindketten egyenrangú partnerekké válnak. Ha szeretnénk a közös fejlődésért tenni, forduljunk bátran párterapeutához vagy szexuálpszichológushoz!

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This