„Láthatóvá kell válnunk ahhoz, hogy igazán szerethessünk” – Miért nem tudom kimutatni a szeretetemet?

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a szeretetre, mintha a világ legtermészetesebb és legkönnyebb dolga volna. Pedig olykor ugyanannyira nehéz, sőt, talán még kiszolgáltatottabb dolog kimutatni pozitív érzéseinket, mint szorongásunkat, indulatainkat vagy lehangoltságunkat. A szeretet képessége valóban bennünk van, de azt bátran, szabadon, őszintén megélni és kifejezni már korántsem jön csak úgy magától. Ennek a cikknek az ötletét ti, olvasóink adtátok: az elmúlt időszakban több olyan levél érkezett hozzánk, amelyben arról írtatok, mennyi nehézséget és problémát okoz az, hogy nem  tudjátok kimutatni a bennetek levő szeretetet.

Lássuk be, ha szeretetről van szó, valóban nagy a tét: elvégre minden színünk és fűszerünk, hajtóerőnk és végső válaszunk. Keressük és kutatjuk hát a bizonyosságot is, hogy a szeretet a miénk, bennünk is megvan, minket is lehet. Ezért ha valamilyen módon azt érzékeljük, hogy nem tudjuk működtetni, az elültetheti bennünk a legmélyebb kétségbeesés magjait: azt, hogy velünk valami alapvetően nincs rendben. Pláne, ha társunktól kapjuk még a visszajelzéseket is, hogy ridegek és távolságtartóak vagyunk, nem is szeretjük őt, egyáltalán – tudunk mi szeretni? Így a bennünk rekedt szeretet lassan mindkét felet felemésztheti: míg az egyik oldalon a képtelenség frusztrációja, a másikon a bizonytalanság és a hiányok válnak egyre égetőbbé és fájóbbá.

Ahogy készültem az írásra, nagyrészt olyan cikkek jöttek velem szembe, amelyek konkrét tippeket és praktikákat sorakoztattak fel ahhoz, hogyan is fejezd ki a szereteted a partnered felé. Ezek, amennyire hasznosak, ugyanannyira frusztrálóak is lehetnek. Ugyanis hiába ismerjük fejben az eszközöket és a lehetőségeket, ha egyszerűen ott van az az átkozott blokk, ami miatt már kimenekülnénk a világból.

Amikor megfognád a másik kezét, de mintha egy láthatatlan kéz nyomná le a tiédet úgy, hogy meg sem bírod mozdítani. Az a súlyos, bénító köd, ami rád telepszik egy bensőséges pillanatban. Az a fagy, amikor azt szeretnéd mondani, hogy: szeretlek. Az a szünet és távolság, ami folyton köztetek van, és ami áthidalhatatlannak tűnik.

Ebben az írásban nem ötleteket szeretnénk kínálni a szeretet kifejezéséhez, hanem inkább segítséget nyújtani abban, hogy közelebb kerülj és megérthesd magadban ezt a gátlást, ami nem engedi, hogy szabadon és bátran kifejezhesd magad. Egyben szeretnénk megnyugtatni: attól, hogy nehezebb számodra kimutatni érzéseidet a szeretteid felé, nem azt jelenti, hogy benned valami végérvényesen elromlott – lehet, hogy csak újra kell tanulnod, hogyan kell.

Amikor nem kaptál elég pogácsát

Egyszer egy kliensem fogalmazta meg a következőt: „nem kaptam elég hamuban sült pogácsát!” Ezalatt arra gondolt, hogy gyermekként a „nagy úthoz”, azaz az életben való boldoguláshoz nem kapott elég útravalót ahhoz, hogy érezze azt: bármi is kerüljön elé, úgyis meg fog vele küzdeni.

Ha a családunkban érzelmi melegség helyett inkább a hűvösség és a távolságtartás, egymás elfogadása helyett az elvárások, a kritika vagy a bántalmazás volt jellemző, akkor mi sem kaptuk meg a „pogácsáinkat” ahhoz, hogy bátran mozoghassunk a szeretetben. Nem alakulhatott ki egy biztonságos és stabil képünk arról, mi is a szeretet, illetve nem tanították meg nekünk azt, hogyan lehet úgy adni és kapni, hogy az mindenkinek jó legyen.

Bizonytalanság esetén, „pogácsák” hiányában hajlamosak vagyunk külső kapaszkodókhoz, látszólag jól működő igazságokhoz nyúlni. Hamis hiedelmek bőségesen vannak a szeretettel kapcsolatban is, amelyek még inkább összezavarhatnak és frusztrálhatnak minket. Ilyen például az, hogy a szeretet egyértelmű és elvárt kifejezése az, ha gyakran öleljük, pusziljuk egymást, mondjuk azt, hogy „szeretlek” – ezért ezt várjuk el magunktól, és ha nem hozzuk ezeket, megkérdőjelezzük magunkat. „Én egyszerűen nem vagyok az az ölelgetős típus, sose voltam az, engem se ölelgettek sokat kicsiként…”- gyakran hangzik el ez olyan kliensektől, akik gátoltságot éreznek a szeretetük kifejezésében. Pedig attól még, hogy számunkra a fizikai kontaktus kevésbé meghatározó, nem jelenti feltétlenül azt, hogy kevésbé tudnánk szeretni – lehet, hogy csak máshogy fejezzük ki.

A szeretetnek nincs egy általános receptje

Szerencsére Gary Chapman a szeretetnyelvekről szóló elméletével eloszlatta azt a téves elképzelést, hogy a szeretetnek van egy univerzális receptje, amely mindenkire passzol. A szeretetnyelvekről szóló írásunkban olvashattatok arról, mik a főbb szeretetnyelvek, hogyan fedezhetjük fel sajátunkét és párunkét, és hogyan lehet odafigyeléssel és gyakorlással betölteni azokat az érzelmi szükségleteket, amelyek eddig hiányként voltak jelen a kapcsolatban.

Mindannyiunknak mást jelent a szeretet, hiszen eleve eltérő tapasztalatokból, élményekből és hozott mintákból építettük fel – éppen ezért meg kell ismernünk partnerünk szeretetről alkotott képét, hogy azon a nyelven szólhassunk hozzá, amin ért. Számos konfliktust eredményezhet az, ha hiába érezzük és próbáljuk a magunk módján kimutatni a szeretetet, a párunk nem érti, hiszen nem az ő, hanem a saját nyelvünkön fejezzük ki felé.

Ami nekünk egyértelmű, az egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is az: egy jól működő párkapcsolathoz tudnunk kell elvonatkoztatni saját magunktól. Hiába sütjük neki a harmadik sütit, vagy veszünk mindennap virágot, mit sem érnek, ha ő arra vágyik, hogy töltsünk vele több időt, és menjünk el vele például színházba – ebből érezné azt, hogy figyelünk rá, fontos a számunkra, azaz szeretve van.

Chapman felhívja a figyelmet arra is, hogy az általa megállapított öt szeretetnyelvnek vannak árnyalatai. Éppen ezért biztat is arra minden egyént és párt, hogy találják meg a saját, közös nyelvüket: vagyis azt a módot, ahogyan kifejezik egymás felé érzéseiket. Nem az a lényeg, hogy hangos és látványos legyen a gesztus, sokkal inkább az, hogy értsék és érezzék. Ezért minden párnak meg kell dolgoznia, folyamatosan tanulnunk kell egymást és magunkat is. Illúzió az, ha két ember igazán szereti egymást, akkor nem kell erőfeszítéseket tenniük, és csak úgy áramlik közöttük a szeretet.

A tét: a szerethetőségünk

Gyakran merül fel az a dilemma, hogy tényleg csak akkor tudunk-e szeretni másokat, ha önmagunkkal rendben vagyunk. Izgalmas kérdés, lehetne hozni bőven érveket és ellenérveket is, viszont érdemes megfontolni a következőt: amíg a saját kérdőjeleim, szorongásaim és démonaim nem hagynak nyugodni, mennyire  tudok teljes szívemmel, bátran és szabadon a másik felé fordulni?

Egy félénk, önmagában bizonytalan embernek egy kapcsolat kialakítása megpróbáltatásokkal teli lehet. Folyamatosan küzdenie kell a következő szörnyekkel: valóban kellek neki? Biztos elég jó vagyok? Nem fog elhagyni?

A kudarc és az elutasítás réme mindig ott lebeghet a szeme előtt – törékeny önbecsülését próbálja mindenáron védeni és biztonságban tudni. Pontosan ez gátolja a szeretet könnyed és természetes kifejezését: hiszen egyetlen szónak vagy mozdulatnak nagy ára lehet.

Amíg folyamatos védekezésben vagyunk, nem tudunk teljesen a másikra figyelni, hanem inkább arra használjuk energiáinkat, hogy minél kevesebb sérüléssel megússzuk. Szeretetünk kifejezésénél azért is érezhetjük magunkat kiszolgáltatottnak, mert lelkünk színpadán ilyenkor saját szerethetőségünket állítjuk próbatételek elé.

Látni és engedni láttatni

Ezt a bizonytalanságot csakis mi tudjuk feloldani, egy másik személy csak átmeneti enyhülést adhat. Ezért lehet az, még ha be is vackoltuk magunkat egy hosszabb kapcsolatba, az intimitástól való félelem ugyanúgy fennállhat.

Stefanie Stahl kötelékfóbiáról szóló könyvében az intimitáskerülők esetében megkülönbözteti a falépítők típusát. Ők azok, akiket tipikusan ridegnek, érzéketlennek tart partnerük: akik olyan magas falakat építettek maguk köré, hogy nem lehet hozzájuk férni. Annyit tesznek csak bele a kapcsolatba, amennyi éppen hogy szükséges a fenntartásához, de úgy igazán önmagukat már nem.

A folyamatos védelmi pozíció fenntartása miatt nem engedik meg maguknak azt, hogy meglássák és figyeljenek arra, aki a túloldalon van, így a szeretet megélése és kifejezése is súlyos akadályokba ütközik. Fontos tudatosítani azt, hogy a falat csak az tudja lebontani, aki felépítette – ez pedig akkor jöhet el, ha az elszigeteltség már nagyobb szenvedést okoz, mint önmagunk „kockára tétele”.

Egyik kedvenc szerzőnk, Brené Brown is megfogalmazta azt, hogy kapcsolataink mélyüléséhez fel kell vállalnunk saját sérülékenységünket.

Ha nem tudjuk magunkat megmutatni, nem hagyunk felületet a másiknak ahhoz, hogy kapcsolódhasson hozzánk – így láthatóvá kell válnunk ahhoz, hogy igazán szerethessünk, és hogy minket is szerethessenek.

Ha nem fúj a szél – evezz!

Ha nehézséget okoz szeretetünk kifejezése mások felé, először is meg kell fordítani a kérdést: ahhoz, hogy kifelé tudjunk figyelni, először befelé kell. Ha önmagunkkal rendbe jövünk, nem fogja megrengeti világunkat egy esetleges elutasítás vagy kudarc. Könnyebben, bátrabban és őszintébben tudjuk felvállalni és kimutatni érzéseinket; le tudjuk bontani a falainkat, és közelebb engedhetjük magunkhoz a másikat.

Az igazán nagy kérdésekre nincsenek bevett válaszok – saját magunknak kell megkeresni azokat. Ehhez az úthoz nekünk kell megsütni a magunk pogácsáit, ha eddig nem kaptuk meg. Tisztítsuk meg magunkat az eddigi hiedelmeinktől, elvárásainktól, és merjük feltenni magunknak azokat a kérdéseket, amelyeket eddig próbáltunk kikerülni. Ne féljünk a válaszoktól, hiszen csakis azok által juthatunk előre. Rájönni arra, hogy mit jelent nekünk a szeretet, hogyan vagyunk benne, egy igazi önismereti utazás, ami által csak gazdagabbak lehetünk.

Felhasznált irodalom:

Brené Brown: Bátraké a boldogság. Bookline Könyvek. 2013

Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv – Egymásra hangolva. Harmat Kiadó. 2018

Stefanie Stahl: .Igen is, meg nem is. A kötelékfóbia felismerése és legyőzése. Park Könyvkiadó. 2019