Akik nem akarnak beleszólni, csak kimondják a lényeget – Három nő a humorral érzékenyítés szolgálatában

Szerző: | 2021. 02. 08. |

Amikor ezt a cikket írom, éppen a százezret éri el a követőik száma az Instagramon, ahol négy hónapja indították el a közös oldalukat. Nemcsak az anyaság és a női lét viszontagságait humorral feldolgozó videóikat köszönhetjük nekik (bár az is épp elég nagy öröm!), hanem egy fontos felismerést is. Mégpedig, hogy a sokszor talminak kikiáltott közösségi média platformon az robban gyorsan és igazán nagyot, ami őszinte, ami hús-vér, ami tapasztalatból beszél. A többség talán tényleg az igazságra vágyik? Nemcsak értjük, de szomjazzuk is a szarkasztikus, intelligens humort? Tapasztó Orsolya, Fancsikai Eszter és Bányainé Nagy Judit hármasának, vagy más néven a „nemakarokbeleszólni” lányoknak a sikere egyértelmű válaszokat sugall, ha eltöprengenénk az előbbi kérdéseken.

Eszter, Judit és Orsi

Már több helyen elmondtátok, hogy Instagramon keresztül találkoztatok, úgyhogy nem kérdezek rá századszor. (Három megkönnyebbült sóhaj a videokamera túloldalán.) Az viszont nagyon érdekel: hogyan tudott a virtuális térben felismert rokonszenv együttműködéssé forrni? Az ember még a barátaival is félve vág bele egy hasonlóan szoros, közös munkába, ahol mindenkinek ugyanazt kell akarnia a hitelesség érdekében.

Eszter: Talán még számunkra is meglepő volt az elején, de éppen ez a közös gondolkodás, egyfelé nézés, ami a kezdetektől működött közöttünk. Először csak a közös poénkodások alapját adta, de végül legtöbbször nemcsak röhögésbe, hanem inspirációba fulladtak a személyes oldalainkon keresztül zajló eszmecserék. Egyszerűen úgy reagáltunk a másik agymenéseire, hogy gyorsan egyértelművé vált a közös hullámhossz. Azóta is a kémia, ami az együttműködésünk motorja. Nem kell megerőszakolni senkinek a gondolatait, hogy hasonló fele lépjünk. Mondjuk egyikünk sem az a típus, aki ezt megtenné.

A munkamegosztásban vannak különbségek, vagy mindenkire ugyanannyi és ugyanolyan a feladat hárul?

Orsi: Ez abszolút témafüggő: az esetek nyolcvan százalékában kész videót mutatunk egymásnak, azt véleményezik a többiek, ha szükséges, bedobnak egy-két tippet, vagy egyszerűen csak láttamozzák. Persze a humor és a tartalmas üzenet egyaránt kreatív munka, ezért előfordul, hogy az ember kevésbé ihletett. Ilyenkor már a témaválasztásnál is segítünk egymásnak, közösen ötletelünk, de ez a ritkább. Az oldallal kapcsolatos minden feladatban egyenrangú partnerek vagyunk, nincs hierarchia semmiben. Társakként működünk.

Ha az ember végigböngészi a személyes oldalaitokat, látható: korábban sem kellett a szomszédba mennetek egy kis kurázsiért, hogy elmondjátok a gondolataitokat bármilyen, akár megosztó téma kapcsán. Mégis, alakult–e valamit a hozzáállásotok azzal, hogy néhány hónap leforgása alatt nem ezer, hanem százezer ember előtt kell felvállalni a véleményeteket? Hozott –e kétségeket, vagy új határokat magával ez a hirtelen változás?

Judit: Talán én vagyok közülünk, akit a legtöbb üzenet talál meg a nagyszájúsággal kapcsolatban. Éppen ezért döntöttem el, hogy most egy kicsit visszafogom magam: ha nem is a véleménynyilvánítás, de a személyesség kapcsán mindenképp.

A véleménnyel soha nincs gondom, a negatív vagy építő kritikával sem: ezekből általában nagyon jó beszélgetések szoktak születni, amikért hálás vagyok. Az értelmetlen, rosszindulatú bántások, amelyek nemcsak engem, de a családomat érintették, késztettek arra, hogy egy kicsit más nézőpontból közelítsek a témákhoz.

Általánosságban most is fogok beszélni az engem érdeklő dolgokról, de kevésbé hozok a saját életemből példákat, mert a gonoszkodás megvisel. Számomra ez jelenti az új határt, amelyet a hirtelen jött népszerűség és a vele jövő változások hatására meghúztam.

Eszter: Bennem alapvetően él egy erős önreflexió és sokat gondolkodom azon, mit lehetne másként, akár finomabban, vagy mi az, ami éppen megfelelő dózisban érkezett meg a követők felé. Persze én is találkoztam már értelmetlen bántásokkal, hiszen az alapvető profilom a vegánságról szól, vagyis a vegán anyaságról. Ennek kapcsán kaptam már megjegyzéseket, hogy veszélyeztetem a gyerekem testi és mentális épségét például. A „nemakarokbeleszólnival” kapcsolatban, − bár több a követőnk − nem igazán talált meg eddig negatív üzenet. Számomra inkább az okoz nehézséget lelkileg, hogy a Youtube-csatornámon például kifejezetten személyes témákat is feldolgoztam, amiről lényeges beszélni, de mégis át kell gondolnom, meddig élhető és milyen határokkal működik ez a fajta őszinteség. Egyelőre nem változtattam, de folyamatosan felülbírálom önmagam, mert valóban más, ha több tízezren követnek, mint ha ötszázan. Persze annak ellenére, hogy a határokat megfogalmazom, a gondolataimat cenzúrázni ezután sem akarom.

Orsi: Az esetemben, ami igazán érzékeny téma, az az örökbefogadás. Célom is erről nyíltan beszélni, hogy a tabusítás ellen dolgozzak. Az az igazság, hogy mire az embertömeg a személyes oldalamon berobbant, már hónapokkal azelőtt leírtam a saját történetünket.

Él bennem egyfajta küldetéstudat ezzel kapcsolatban, és egyértelműen éreztem: ha erről őszintén beszélek, annak haszna van.

Ma már nem mesélek róla intenzíven, de ha feljön egy-egy téma kapcsán, reflektálok rá. Viszont azt nem tudom, képes lettem volna -e hasonló módon kitárulkozni több tízezer ember előtt. Miközben lendületet is adott ez a fajta népszerűség, mert rengeteg visszajelzést kapok a téma kapcsán. Látom, mekkora az igény a segítségre. Egy ideje már tervem, hogy örökbefogadó szülők mellett tanácsadóként működhessek, ezért is tanulok a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés szakember képzésén. Ezek a tapasztalatok csak megerősítik az ambícióim.

A sikeretek egyik titka, hogy a közös tapasztalásainknak adtok hangot: mindenkinek akadnak bezzegemberek a környezetében, akik megjegyzéssel illetik az anyai döntéseit, sőt, az ember maga is talál a saját gondolatai közt ítélkezőt, még ha igazán igyekszik is elfogadó lenni. A tükör és a görbetükör mellett azonban azt hiszem, mondhatjuk, ti vagytok az elsők, akik megmutatták: az anyáknak igenis van humora! Mindig fontos helyen volt az életetekben a jófajta poénkodás?

Eszter: Mióta az eszemet tudom nagyszájú voltam, és igen, gyereknek is vicces. Tény, hogy sok mindent kompenzáltam vele, ami bántott, de alapvetően a társaság középpontjaként ismertek. Már a vegánságról való informálást is ezzel a hozzáállással igyekeztem csinálni. Persze az anyasággal kapcsolatban, aminek keretében több az igazi tabutéma, talán látványosabb, hogy a humor nyelvén beszélünk.

Fontos: a vicc tényleg egy kommunikációs csatorna, az üzenet azonban nemcsak a poén, hanem az érzékenyítés maga. Egymás gondjai, anyai szokásai, meggyőződései iránt.

Orsi: Sohasem rejtettem véka alá a véleményemet, a problémáimat pedig amikor csak lehetett, humorral oldottam meg. Mégis azt gondolom: kellett a tapasztalat és a tudás, hogy hasonló módon nyilvánuljak meg ennyi ember előtt. Nálam az örökbefogadás húzta ki a dugót és segített elengedni a gátlásokat. De ahogy Eszter is mondta, a jó poénnal egyenértékű − ha nem fontosabb nála −, hogy a tartalom, amit belé csomagolunk, valid és érzékenyítő legyen. Éppen ez köztünk az egyik legerősebb kapocs: viccet tudunk építeni fontos üzenetek köré mások számára szórakoztató módon. Akkor miért ne csinálnánk?

Judit: Nyilván az is a titok, hogy emberileg nagyon sokat adott mindhármunknak ez az egymásra találás. Írtam is erről egy posztot még ősszel. Engem is utolért ugyanis rengeteg más nő tapasztalata: hogy az anyává válással több barát eltűnik az ember életéből. Ilyenkor igazán felszabadító hasonló gondolkodású, hasonló élethelyzetű, jófej nőkkel találkozni, akikkel úgy veszed fel a fonalat, mintha mindig az életed részei lettek volna. Egyébként igen, én is világéletemben mondtam a magamét humorral, vagy épp anélkül.

Számtalanszor hallom, hogy fiatalnak tartanak, mint anya, mint feleség, mint egy vállalkozás elindítója. Pedig a koromtól függetlenül még lehetnek releváns gondolataim, hiszen érzékeny vagyok a körülöttem lévő világra.

A nagyszájúságot illetően azért finomodtam: mára nem mindenkivel veszem fel a kesztyűt. De ehhez kellettek tanulságok, traumák, fájdalmas megélések is.

Ha szükséges, komolyak is tudnak lenni

Ha már traumák: Orsi, a napokban több alkalommal posztoltál a személyes felületeden a traumafeldolgozás témája kapcsán. Ekkor gondolkodtam el azon, mennyire fontos szerepet játszhat ebben is az közös oldalatok. Hiszen mindenkinek van egy-két keresztje az anyasággal kapcsolatban. A saját fájdalmainkkal való szembenézésen pedig igenis könnyíthet a jó humor. Ha csak magamból indulok ki: sok küzdelem és kudarc van mögöttem az anyatejes táplálást illetően, de talán sohasem nevettem annyira felszabadultan, mint amikor végignéztem Eszter „minden cseppje arany” videóját.

Orsi: Biztos, hogy a humor egy megfelelő eszköz lehet a feldolgozásra, talán ezt bizonyítja a rengeteg témaötlet, amit a követőink küldenek nekünk. Mindenkinek van egy története, amivel kapcsolatban már az segítség, hogy leírja, mi pedig inspirálódunk belőle és rengeteget fel is használunk.

Számomra a legkomolyabb élmény, amit saját vonatkozásban megmutattam videóban, azok az örökbefogadással kapcsolatos „beszólások”. De úgy gondolom, éppen azért lehet hiteles és nem bántó tőlem az ezen való ironizálás, mert én magam is érintett vagyok benne.

Egyébként éppen nemrég kaptam egy megjegyzést: milyen dolog, hogy nőként fizikus vagyok, ráadásul doktorit is végeztem? Ez nagyon felháborított, eddig nem találkoztam még hasonló hozzáállással. Ezért a következő videóm erről szól majd: és igen, szuper jó érzés benne kiadni a saját sértettségemet is.

Eszter: Persze ez is cél: a tüskéket kicsipegetni. Ha úgy adódik, magunkból, de ezzel együtt másokból is. Nyilván nem történt meg velünk minden, amiről videót készítünk, de tudjuk, mi az, ami fájdalmas módon megbélyegezhet egy anyát és ezekkel a témákkal igyekszünk foglalkozni. Például nemrég a vbac-ről (császár utáni természetes szülés) tettem ki videót, ami egy valódi tabu, a kommentekből kiderült: sokan nem is tudnak róla, hogy létezik a lehetőség. A hasonlóan komoly témák előtt van bennem egy izgalom, de ha megnézed például ez a videót, látod, hogy valójában nem is próbáltam viccet csinálni belőle. Talán egy poén, ami belekerült, de igazából ez egy nagyon komoly monológ, ha valaki a sorok mögé tekint. Fontosak számunkra ezek a videók, de az egyensúlyt is mindenképp igyekszünk tartani a könnyedség és a komolyság között.

Aktuális téma most, hogy milyen módon és mennyit posztolhat egy szülő a gyerekeiről. Esetetekben a nemakarokbeleszolni oldalon fel sem tűnnek a gyerekeitek, viszont a közös projekt miatt a személyes oldalaitokat egyre többen megtalálják. Itt okoz –e valamiféle kételyt, újragondolást a tematika ebből a szempontból?  Hiszen bár nem folyamatosan, de ott egyszer-egyszer feltűnnek a fiaitok is mellettetek.

Judit: Rövid válaszom van erre, pont amiatt, hogy számtalanszor átgondoltam a kérdést. Valójában arra jutottam, ahol a kezdetektől vagyok: csak olyan fotót mutatok meg róla, amit nem kell szégyellnie később. Még ha miniszterelnök lesz, akkor se legyen ciki neki, ha előveszik a régi netes képeit. Nálam ez a mérce.

Orsi: Engem a Kaleta-ügy anno nagyon megrázott, ezért az összes képet leszedtem, amin látszik a gyerekem arca, és most ahhoz tartom magam, hogy ritkán szerepel, de akkor sem felismerhető. Talán szépen lassan ezt is elhagyom, de egyelőre így még élhetőnek érzem a dolgot.

Eszter: Emil az instastorykban szokott inkább látszani, akkor is általában úgy, hogy éppen valamilyen vegánsággal, vagy környezettudatossággal kapcsolatos dolgot mutatok be. Egyrészt velem van a nap 90 százalékában, ezért nem is tudnám ezt nélküle kivitelezni. Másrészt pedig sokkal hitelesebb, ha valami, amiről beszélek, hétköznapi módon látszik. Körülbelül én is a Judit által megfogalmazott szabályban hiszek: semmi, amiben feltűnik, ne lehessen ciki neki később.

Bár hirtelen jött a hatalmas siker, az elmúlt négy hónapban azért arra is volt kapacitásotok, hogy fontos társadalmi témák mellé álljatok. Forgattatok egy videót a terhesség alatti dohányzás, valamint az endometriózis kapcsán. Hasonló kiállásra számíthatunk a jövőben?

Orsi: Mindenképpen, mindegyik videó megkeresés alapján készült és teljesen önszorgalomból csináltuk. Sok-sok hasonló témával találnak meg a követők, ezeket szeretnénk felkarolni: már azt is tudjuk, mi lesz a következő, de ezt egyelőre még nem árulhatom el. Nagy problémánk egyébként, hogy iszonyú nehéz összehoznunk a személyes találkozót. A dohányzós videó például egy ötórás fotózás után született.

Csodáltam, hogy nem röhögtétek el. Igazi színészi véna kell hozzá, hogy ne fulladjon nevetésbe, amikor végre együtt szerepeltek egy videón.

Eszter: Képzeld egyszer sem röhögtük el, de a legdurvább, hogy el sem próbáltuk. Megbeszéltük, ki melyik karakter, aztán elsőre megcsináltuk, teljesen spontán.

Orsi: Talán ez mutatja a legjobban, mi is az a kémia, ami összetart minket.

Egyébként mennyire kell a közös projekt oltárán beáldozni a személyes oldalaitokkal kapcsolatos munkából? Inkább inspirál, vagy elvesz a plusz kreatív felület, amit hárman csináltok?

Eszter: Nem mondom, hogy sok időm marad, igazából minden nap éjfélig dolgozom valamelyik felületemen. A Yotutube-csatornámat most tervezem újítani, rengeteg feladatom van, tehát egyrészt fogy az energia. Másrészt viszont sokat ad, hogy amikor egyikből elegem lesz, foglalkozhatok a másikkal. Ezek a kis szünetek inspirálóan hatnak rám.

Judit: A profilom a vegánság és a környezettudatosság köré épül. Mindkettő az életem része, így viszonylag adott a tartalomgyártás: persze ettől függetlenül sok munkám van vele. Ami rám igazán nagy plusz feladatokat ró, az a most induló webshopom. Ez is zero waste szellemben működik: itt saját kézzel díszített second hand ruhákat és magam hímezte otthoni dekorációkat árulok, hogy az öltözködés és a lakberendezés is egyre inkább a környezettudatosság jegyében működhessen.

Orsi: Számomra a közös projekt egy hatalmas pozitívumot hozott a saját oldalammal kapcsolatban. Minden évben gyűjtök egy rászoruló családnak, ami ezer követővel is jól működött, mert havi támogatást tudtunk nekik biztosítani. Most azonban húszezren siettek a segítségükre, ezért nem egy évre, hanem konkrétan csaknem egy életre megoldották a négy gyerek taníttatását az adományozók. Ez karácsony körül történt, de máig sokkban vagyok. Most éreztem meg igazán, mit jelent a közösség ereje.

A munka jól működik együtt, a siker már megvalósult. Mit lehet még célul kitűzni ezek után?

Judit: Mára kezdett bennünk leülepedni az elmúlt négy hónap. Lassan feldolgozzuk, mennyien követnek, mit jelent, ha egy-egy téma kapcsán megszólalunk. Most indulhat a közös gondolkodás: hogyan használjuk ezt a lehető legjobban és a lehető legjobbra. Jelenleg ennyi a legfőbb célunk.



LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This