Út a láthatóvá válás felé – Az érzelmi depriváció sémája (2. rész)

Az érzelmi depriváció sémájáról szóló cikk első részében azzal foglalkoztunk, hogy mit jelent ez a séma, hogyan jelenik meg és milyen hatással van annak a személynek az életére, aki ezzel a sémával bír. Az érzelemmegvonás sémáját alapvetően nehéz tudatosítani, mert a gyermekkori érzelmi szükségletek betöltésének hiányáról szól. Az érzések szintjén a magány, az üresség, a düh és a kétségbeesés fájdalmas megélésével jár együtt, gondolati szinten pedig a „nem vesznek észre”, a „nem vagyok senkinek fontos”, a „nem érdeklek senkit” és a „nem vagyok szeretetre méltó” gondolatokkal.

A cikk második részében bemutatjuk azt, hogy ez a „csomag” milyen módon jelenhet meg a viselkedésünkben, vagyis hogyan vehetjük észre magunkon, amikor ez a séma eluralkodik rajtunk. Továbbá foglalkozunk azzal is, hogyan lehet egészségesen megküzdeni az érzelmi láthatatlanság folyamatos élményével, milyen úton indulhatunk el a gyógyulás felé.

Mivel az érzelmi depriváció séma leginkább kapcsolati szinten jelentkezik, ezért kapcsolati példákat hozunk annak bemutatására, hogyan válunk láthatatlanná a kapcsolatainkban – illetve, hogy ez mindig így van-e. Jellemzően háromféleképpen küzdünk meg az érzelmi depriváció sémájával a viselkedésünkben: alárendelődéssel, elkerüléssel és túlkompenzálással.

„A kis hableány” – Alárendelődés

Ha alárendelődünk a sémának – tehát elfogadjuk, hogy hat ránk -, akkor valószínűleg

olyan társat, barátot fogunk keresni, aki nem tudja betölteni a gondoskodásra, megértésre, együttérzésre, figyelemre, odafordulásra való alapvető érzelmi igényünket, esetleg a fizikai szükségleteinket sem.

Gyakran érzelmileg elérhetetlen partnert fogunk bevonzani: ilyenek például a plátói szerelmek, a szeretői kapcsolatok, a távkapcsolat, az érzelmileg távolságtartó/elkerülő fél, szenvedélybeteg vagy traumatizált múlttal rendelkező partner, aki önmaga sem képes arra, hogy saját szükségleteit kielégítse. Így gyakran valós oka is van annak, amiért „nem kérhetjük számon”, hogy figyeljenek a mi szükségleteinkre. Ezek a kapcsolatok nagy szenvedéssel járnak, hiszen az érzelmi deprivációval bíró partner magára marad a nehéz érzésekkel, a “nem lehet megosztani”, “nem lehetnek igényeim” fájdalmával.

Hans Christian Andersen A kis hableány című meséje érzékenyen szimbolizálja ezt a működésmódot, hiszen a kis hableány valójában pont a saját érzéseinek és szükségleteinek kifejezéséről mond le (ének és hang), hogy egy idealizált nőt kergető herceg mellett lehessen. A férfi számára így az emberré változott sellő láthatatlan marad abban a minőségben, amire a hableány vágyna – nem ismeri fel az értékességét, a küzdelmét, nem szeret bele, érzelmileg távol marad tőle. Mindeközben a sellő egyre csak reménykedik, hogy a férfi őt fogja hitveséül választani, és közben szenved a hiánytól.

„Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője! – gondolta szomorúan a kis hableány. – Hogy én vittem ki a viharos tengerből a partra, a templom közelébe, s figyeltem a szirt mögül, megtalálják-e! Láttam azt a szép lányt is, az egyedülit, akit szeretni tudna. – És mélyet sóhajtott, mert sírni nem tudott. – De hiszen az a lány az isten szolgálója, nem megy ki többé a világba, s nem találkozhatnak soha-soha, én meg itt vagyok mellette, naponta látom, a gondolatát is lesem, egész életemet neki áldozom!”

(idézet: Hans Christian Andersen: A kis hableány c. meséjéből)

„Jobb nekem egyedül” – Elkerülés

Megjelenhet ez a séma úgy is a mindennapjainkban, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerüljük ennek megélésének a lehetőségét – hiszen van már tapasztalatunk arról, hogy mennyire fájdalmas az, ha érzelmileg láthatatlanok maradunk. Ilyenkor megálljt parancsolunk magunknak azokra a helyzetekre, amik a sémát aktiválni tudnák – vagyis gyakran a társas kapcsolatokra.

Attól félve, hogy nem találunk olyan partnert, aki ki tudná elégíteni az érzelmi szükségleteinket – vagy eleve el se hisszük, hogy ezt megérdemelnénk -, inkább meg sem próbálunk társat keresni. A “jobb nekem egyedül”, “úgysem tudok elköteleződni”, “magamnak való vagyok”, “senki sem elég jó nekem” mondatoknál gyanakodhatunk arra, hogy az elkerülő megküzdési stílust választottuk, ami hosszú távon elszigeteltséghez, magányhoz és önértékelési problémákhoz vezethet.

„A te dolgod az, hogy engem boldoggá tegyél” – Túlkompenzálás

Végül megküzdhetünk úgy is ezzel a sémával, hogy túlkompenzáljuk, vagyis kiköveteljük magunknak a figyelmet, mondván, hogy „a te dolgod az, hogy engem boldoggá tegyél”.

A harag és a követelés valójában a sérülékeny gyermeki részünkről szól, akit addig nem láttak, de most már azt akarja, hogy mindenképpen észrevegyék: „akkor is megosztom, ha te nem akarod”. Arra vágyunk ilyenkor, hogy most már végre csak ránk figyeljenek, úgy legyen, ahogy mi szeretnénk, középpontban legyünk: fényt és csillogást akarunk.

Valójában ekkor sem ismerjük fel a valódi érzelmi szükségletünket, hiszen igazából együttérzést, ráhangolódást és elfogadást keresünk, amit követeléssel, passzív agresszióval nem igen lehet megkapni.

Ez a reakció valójában a láthatatlanság mögött rezgő dühös gyermek hangja, ami a korábbi, vélt vagy sokszor valós visszautasításnak szól. Így viszont partner legyen a talpán, aki kihallja azt a kétségbeesést és fájdalmat, ami valahol mélyen ott lapul az olyan követelések alatt, mint a “nekem ez jár”, “persze, mint mindig, megoldom egyedül”, a “sohasem hallgatsz rám/meg”, “egoista vagy”, és együttérzően tud rá reagálni.

Az előre-hátra lendülő hinta

Képzeljünk el egy előre-hátra lendülő hintát – mi is így tudunk átlendülni egyik viselkedési módból a másikba. Például egy férfi, akinek nincsenek eszközei (és tapasztalata) arra, hogy kifejezze az érzéseit, kiköt egy érzelmileg elérhetetlen nő oldalán. Szenvedést él át a kielégítetlen érzelmi igényei miatt, de ahelyett, hogy megfogalmazná, mire lenne szüksége, hallgat és tűr. Ha a párja mégis észleli, hogy valami baj van, szinte váltogatják egymást a “nincs semmi bajom”-ok és a “minden rendben”-ek.

Idővel, illetve időnként azonban ez az alárendelődés átcsap egy másik viselkedési stílusba: ha az elkerülés aktiválódik, akkor például a férfi elhagyja a nőt (párszor), azokkal a jogos érzésekkel, hogy az nem elégítette ki az igényeit, nem figyelt rá eléggé, nem értette meg őt, boldogtalan – így végülis jobb neki egyedül. Előfordulhat az is, hogy túlkompenzálásba megy át a sémával való megküzdés, ilyenkor válik a korábbi “semmi bajom” dühös követeléssé, a másik fél okolásává, sértődéssé, passzív agresszióvá.

A közös a két helyzetben az, hogy a férfi szenved, a nő pedig nem érti, hogy mi történik, hiszen nincsen megfelelő kommunikáció. Így ha a társ esetleg mégis nyitott lenne rá, a nehézségeket még megbeszélni sem tudják. Éppen ezért nagyon fontos az érzelmi depriváció sémával bíró személyeknek megtanulni kommunikálni az érzéseiket és a szükségleteiket, hogy azok tényleg láthatóvá váljanak.

Saját magunk számára (is) láthatóvá kell válnunk

„Láthatóvá kell válnunk ahhoz, hogy igazán szerethessünk, és hogy minket is szerethessenek” – idézte Brené Brown-t Brunner Zsanett kollégám egy korábbi cikkben. Nagyon igaz ez az érzelmi depriváció sémával rendelkezők számára:

saját sebezhetőségük felismerésén keresztül vezet az út ahhoz, hogy bátran, önmaguk “legjobb szülőjévé” válva tudjanak magukról gondoskodni, másokkal kapcsolatot teremteni és fenntartani.

Nézzük, mi segíthet mindebben!

Önismeret fejlesztése, saját múlt megértése

Ahhoz, hogy tudjunk kapcsolódni a bennünk levő érzésekhez, és megértsük, milyen hiányokkal éljük a mindennapjainkat, fontos az önismeret fejlesztése és a válaszok megtalálása olyan kérdésekre, mint hogy gyermekkorunkban

• mi hiányzott,
• mit nem kaptunk meg,
• miért nem tudjuk/merjük megosztani mással az érzelmi szükségleteinket,
• miért maradunk egyedül az érzéseinkkel?

Az önismereti munkának persze nem a szüleink hibáztatása a célja, hanem annak megértése, hogy mi történt velünk gyermekkorban, és miért reagálunk a jelenben azokra a dolgokra úgy, ahogy akkor.

Érzelmi szükségletek felismerése és kommunikálása

Feladat és újfajta tapasztalás lehet a saját érzelmi szükségleteknek és igényeknek a felismerése is. A figyelem visszairányítása a külső környezetről a belső igényekre sokszor kihívás, kifejezetten akkor, ha korábban nem volt rá modell és/vagy nem vették számításba azokat. Vagyis ahelyett, hogy folyton azt monitorozzuk, hogy mit szeretne a másik, és vajon kitalálja-e a gondolatainkat, meg kell tanulni arra figyelni és azt felismerni, hogy mi magunk mit és hogyan szeretnénk.

Persze akkor tud kialakulni párbeszéd, ha ezeket az érzéseket és szükségleteket (megfelelően) kommunikálni is tudjuk. Például ha ki tudjuk fejezni a társunknak, hogy “szomorú és csalódott vagyok amiatt, hogy elfelejtetted vízbe tenni a virágcsokromat, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok neked fontos” szebben hangzik, mint sértődötten belevágni a virágot egy vázába. Az előző esetben a partner esélyt kap arra, hogy megértse, mi zajlik bennünk, így van válaszlehetősége (például meg tud vigasztalni).

Saját érzelmi szükségletek kielégítése – öngondoskodás

Elengedhetetlen lépés az is, hogy az érzelmi depriváció sémával érintett személyek megtanulják kielégíteni saját szükségleteiket, és a hiányzó gondoskodást megadják önmaguk számára. El kell hinniük azt, hogy elég értékesek ahhoz, hogy megosszák másokkal az érzéseiket, és ha szükséges, akkor tudjanak segítséget kérni. Ez nem egyszerű, és az alapoknál kell kezdeni: észrevenni, ha valaki együttérez, ha sikerült összehangolódni valakivel – ezek a megélések adhatják azt az alapot, amiből később felépülhet majd az önbizalom.

Megfelelő partner választása

Érdemes tudatosságot gyakorolni a párválasztás terén is, és olyan partnert választani, aki ott tud lenni – vagyis együttérzően és elfogadóan tud jelen lenni, amikor a személy egyedül marad a nehéz érzéseivel. Valahol ez a fajta elfogadó és együttérző jelenlét a kulcs az érzelmi depriváció sémájával bíró személyek számára. Ezért is tud gyógyító hatású lenni egy olyan kapcsolat – akár pár-, baráti vagy terápiás kapcsolat -, amelyben a sebezhetőségünk megélésekor ítélkezésmentes és gondoskodó jelenlétet kapunk a másiktól. Teljesen új élmény lehet akár a sokadik alkalommal is, hogy nem hagynak egyedül a fájdalmas érzéseinkkel. Ezeket nevezzük korrektív élményeknek, hiszen helyreállítják a korábbi, megszokott nem megfelelő működésmódot.

Pszichológus felkeresése

Ha magunkra ismertünk a cikk kapcsán, érdemes szakemberhez fordulni, aki segíteni tud sémás működésünk feltérképezésében, a vakfoltok felismerésében, az érzések, szükségletek kifejezésében, és megfelelő (újra)gondoskodási mintát tud biztosítani számunkra a sikeres(ebb) megküzdéshez, így a kapcsolatainkban való láthatóvá váláshoz. Végtére is mindegyikünk célja, hogy legalább kétszemélyes legyen az az előző részben emlegetett függőágy, és be tudjunk engedni valakit az érzéseink, érzelmi szükségleteink közelébe, megosztva azt a teret, ami korábban elválasztott másoktól.

Felhasznált irodalom:

6 Signs of Emotional Deprivation Schema | Psychology Today

Gemma Gladstone and Justine Corry: 62- The Emotional Deprivation Schema. The Good Mood Clinic Podcast

Hans Christian Andersen: A kis hableány. Hans Christian Andersen meséi (oszk.hu)

J.E. Young, J.S. Klosko, M.E. Weishaar (2010). Sématerápia. Budapest, VIKOTE