Hogyan légy te magad a szeretet? – Nicole LePera legújabb könyvét ajánljuk

Ha egy könyv a kapcsolataink gyógyításának lehetőségét ígéri, akkor valóságos kincsként tekinthetünk rá. Hiszen mindannyian egészséges és jól működő kapcsolatokra vágyunk – még jó, hogy szeretnénk birtokában lenni az ehhez szükséges útmutatónak! Mindenkire érvényes recept ugyan nem létezik, azonban vannak olyan szempontok és technikák, amelyek által sokat tehetünk ennek eléréséért. A folyamat azonban egyszerűen nem működik önmagunk ismerete és gyógyítása nélkül. Ha szeretnéd megélni azt, hogy a szeretet mozgatja és tölti ki a kapcsolataidat, akkor elsősorban önmagadért érdemes tenned – tanácsolja Hogyan légy te magad a szeretet című könyvében Nicole LePera holisztikus pszichológus. Legújabb munkájában a szerző nem csupán konkrét lépéseket határoz meg a szeretetteljesebb kapcsolatok felé vezető úthoz, hanem saját tapasztalatait, fájdalmas élményeit is segítségül hívja.

„Legtöbben úgy tekintünk a kapcsolatainkra, mint amelyek megtörténnek velünk, nem úgy, mint amelyeknek aktív résztvevői, vagy akár okozói vagyunk. Amikor pedig egy kapcsolat összeomlik, gyakran a másikat hibáztatjuk érte, abban a hitben, hogy ő nem volt képes boldoggá tenni bennünket.” – így kezdődik Nicole LePera legújabb könyve, melyben kapcsolataink gyógyítását ígéri. Ehhez az első lépés azonban nem mások működésének megváltoztatása, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy mi magunk hogyan is vagyunk. Ugyanis ameddig a saját belső biztonságunk nem elég stabil, nem fogunk tudni másokkal sem hatékonyan együttműködni. Ha megtaláljuk a hiteles énünket, és a testünkben is biztonságban érezzük magunkat, akkor azokat a lehetőségeket is képesek leszünk kihasználni, amelyek a kapcsolódásaink alakításához rendelkezésre állnak.

Holisztikus pszichológusként LePera megközelítései a saját testünkkel való viszony alakításán nyugszanak, ugyanakkor azt is alapvetőnek tartja, hogy tisztában legyünk lelkünk működésének csapdáival.  Könyvében elsősorban a testi folyamatainkra és azok hatásaira helyezi a hangsúlyt, olyan szemszögből közelítve, amely a bennünket ért érzelmi hatások fizikai lenyomataival foglalkozik.

Alapvető működési módjaink és az idegrendszerünk

A másokkal való kapcsolódás alapjaként a gyermekkorunkban átélt mintázatok szolgálnak. Ha kaotikus, elhanyagoló vagy bántalmazó környezetben nőttünk fel, és nem figyelhettünk meg egészséges kapcsolódási mintákat, akkor ezek hatására olyan meggyőződések, viselkedésmódok és szokások alakulnak ki és raktározódnak el a tudatalattinkban, amelyek észrevétlenül irányítják az automatikus reakcióinkat, impulzusainkat és motivációinkat. Emiatt felnőttként is tudattalanul ugyanazt a dinamikát fogjuk újra és újra ismételni a kapcsolatainkban, amit mi magunk is megéltünk a családunkban.

A gyermekkori kötődési élményeink nem csupán tudattalan meggyőződéseinket és hiedelmeinket alakítják, hanem egyfajta „fizikai programozást” is végeznek az idegrendszerünkben. A kezdetleges állapotban levő idegrendszerünk az első három évben fejlődik a legaktívabban, vagyis idegi infrastruktúránk döntő része ebben az időszakban alakul ki. Akikkel életünk során először kapcsolatba lépünk, azok kulcsfontosságúak lesznek idegrendszeri fejlődésünk szempontjából (is): amit velünk tesznek, és ahogy arra reagálunk, az mintaként rögzül az agyunkban.

Ezek működtetik majd agyunk operációs rendszerét, aktiválják és irányítják automatikus gondolatainkat, érzéseinket, reakcióinkat.

Természetesen ez csak akkor marad így életünk végéig, ha nem teszünk semmit ennek megváltoztatásáért. Amennyiben képesek vagyunk kihasználni agyunk változásra való képességét, egy sor eszköz lehet a kezünkben ezek módosítására, újraírására.

Kondicionált stresszreakcióink

Az idegrendszerünk alapvető hatással van biztonságérzetünkre is – ugyanis amikor fenyegetéssel találkozunk, arra stresszreakcióval reagálunk. LePera négy jellemző cselekvési reakciót különböztet meg: harc, menekülés, lefagyás vagy kedvben járás. A legutóbbi olyan válsághelyzetekben fordul elő gyakran, amikor mindenképpen szeretnénk továbbra is fenntartani a köteléket valakivel, akivel konfliktusba kerültünk, ehhez pedig elsődleges eszközként a másik kedvében járást választjuk – nem ritkán háttérbe szorítva a saját igényeinket, szükségleteinket.

Önmagában az egyáltalán nem jelent problémát, hogy az idegrendszerünk stresszreakciókat aktivál, hiszen éppen ez segít abban, hogy megtanuljuk szabályozni az érzelmeinket; hogy a stresszből visszatérhessünk a nyugalmi állapotunkba, ezáltal szert tegyünk egyfajta rugalmasságra is. Nehézséget az jelent, amikor az idegrendszerünk nem tér vissza ebbe a működésmódba, hanem a test benne ragad a stressz fizikai állapotában. Ennek gyökere pedig a gyermekkorban keresendő.

Ha az idegrendszerünk megfelelően szabályozott, akkor ide-oda tudunk „kapcsolni” a stresszreakció és a nyugalmi üzemmód között. Viszont ha ezt a képességét egészséges minta hiányában gyermekkorunkban nem sajátítottuk el, akkor ez felnőttként is problémákat okozhat. Ha stresszes környezetben nőttünk fel, vagy olyan szülő mellett, aki nem tudta kielégíteni a fizikai vagy érzelmi szükségleteinket, akkor az idegrendszerünk jóval a feszültséget keltő állapot után is gyakran aktív fázisban maradhatott. Mivel mindez a fejlődésben lévő időszakunkban történt, be is vésődött a működési módunkba – ezt nevezi LePera kondicionált stresszreakciónak.

Ráadásul amellett, hogy a saját belső működésünket meghatározza, a kondicionált stressz hatással lesz a választásainkra is.

Mivel az idegrendszerünk bizonyos módon alkalmazkodott gyerekkorunkban a stresszhez, ösztönösen olyan emberekhez fogunk vonzódni, akikkel újra megteremthetjük azokat a helyzeteket, amelyek előidézik a számunkra kiszámítható stressz-állapotokat. Ez pedig azért is csapdahelyzet, mert miközben ismerős mindaz, amit átélünk, ez hamis biztonságérzetet kelt bennünk: azt a tapasztalást, hogy uraljuk a helyzetet.

Valójában azonban nem az irányítás szokott megvalósulni. Helyette rendszerint ezek a stresszes szituációk arra késztetnek bennünket, hogy valamelyik tipikus működésmódba lépjünk: a harc, a menekülés, a lefagyás vagy a kedvben járás formájában – ahelyett, hogy a saját kezünkbe vennénk az irányítást, és a felfokozott állapot keresése vagy újraidézése helyett a saját valódi biztonságérzetünk megteremtésén dolgoznánk. Ahhoz azonban, hogy erre képessé váljunk, fel kell ismernünk a kielégítetlen szükségleteinket, hogy a testünk kiléphessen a túlélési üzemmódból, és elkezdhessük felfedezni a hiteles Én felé vezető utat.

A pszichológus saját élményei

A szerző könyvében megosztja azt, hogy gyerekkorában folyamatosan stressz és betegség vette körül: nővére több életveszélyes válságot is átélt, édesanyja pedig krónikus beteg volt, amiről sosem beszéltek nyíltan. Sem a fájdalmat, sem az érzéseket nem volt szokás megosztani, ugyanakkor a betegségek okozta lelki terhek miatt sokszor egyáltalán nem jutott kapacitás a gyermekek számára fontos szükségletek betöltésére. Így arra kondicionálták, hogy folyamatosan másokra figyeljen, miközben ő maga is vágyott volna a törődésre – ezt a vágyát pedig felnőttként is magával cipelte.

LePera leírja, hogyan ismerte fel, hogy az általa áhított változás aktív résztvevőjévé kell válnia, és

nem várhatja folyamatosan másoktól, hogy kielégítsék a szükségleteit, miközben ő maga sem hangolódott rá a saját igényeire. A változáshoz be kellett látnia azt is, hogy akitől reálisan elvárhatja, hogy minden szükségletét ismerje és kielégítse, az csakis önmaga.

„Életemben először megértettem, hogy a legfontosabb kapcsolatom az, amit önmagammal ápolok. Felismertem, hogy ha nem vagyok képes őszintének lenni magamhoz a legmélyebb szükségleteimet és vágyaimat illetően, akkor soha nem leszek képes őszintén és hitelesen kötődni egy másik emberhez.” – írja a könyvében.

A cél, hogy megtanuljuk lehántani önmagunkról azokat a rétegeket, amelyek a kondicionált Énünkhöz tartoznak, hogy minél jobban tudjunk közeledni ahhoz a részünkhöz, melyet hiteles Énnek nevezhetünk – amíg el nem érjük azt az állapotot, amikor az egész lényünket áthatja ez az Énünk.

A pszichológust egy meghatározó élménye indította el abba az irányba, amely a felismeréshez vezette:

nem létezik tökéletes partner, és nem valaki más feladata, hogy „kiegészítsen” bennünket, mert teljesek vagyunk pontosan úgy, ahogy vagyunk.

Ha megismerjük a bennünk lakozó teljességet, és a hiteles Énünkben tudunk létezni, akkor nem csupán „elszenvedői” leszünk a problémás viszonyainknak, hanem hatással lehetünk mi magunk is a kapcsolatainkra. Ahogy megfogalmazza: „Az igazság az, hogy minél hamarabb szabadulunk meg önmagunk vagy kapcsolataink tökéletességének illúziójától, annál hamarabb tudjuk elfogadni azt a zűrös és sebezhető utazást, amit szeretetnek hívunk.”

A gyógyulás lépései

LePera a gyógyulás stációit három részre bontotta. Meglátása szerint először a testi szükségletekre kell figyelni, majd az érzelmi következik, végül pedig a lelki igények kielégítése kerül a fókuszba. Az érzelmi szükségletek közé a biztonságot, a támogatottságot és a kapcsolódást sorolja, a lelki szükségletek pedig a játékra való képességet, a kreativitást és a céljaink megvalósítását jelentik. Ezek után érhető el a stabilitás, valamint az önmagunkban, a saját testünkben megélt biztonságérzet, ami alapot teremthet a kapcsolataink működtetésének hatékonyságához.

A szerző szerint a gyógyulási stációk sorrendje azért is lényeges, mert amíg a testünk nem érzi magát biztonságban mind fizikailag, mind érzelmileg, addig nem tudunk fejlődni sem, és a kapcsolatainkat sem tudjuk meggyógyítani. Ha nem érezzük magunkat érzelmileg biztonságban, akkor arra sem leszünk képesek, hogy önmagunk legyünk, kiaknázzuk a bennünk lévő kreativitást, megtaláljuk a valódi célunkat és kiteljesedjünk.

Vagyis a fejlődéshez elengedhetetlen, hogy a testünk üzeneteit dekódoljuk, és közben megadjuk neki azt a fajta törődést, ami a fizikai szükségleteink kielégítéséhez szükséges. Mivel a legtöbbünknek a gyerekkori kondicionálásunk következtében nincs kapcsolatunk a testi, érzelmi és lelki szükségleteinkkel, ezért LePera szerint fontos, hogy felismerjük: egyáltalán mely szükségleteink szorulnak figyelemre.

A társszabályozás mint eszköz

Az egymással folytatott kommunikáció LePera szerint nem csupán „észlelhető” elemekből épül fel, mint például az arckifejezés, a hangok, a szavak, hanem ún. „észlelhetetlen” jelzések útján is zajlik, melyek elektromos, biokémiai, hormonális, energetikai és érzelmi természetűek. Ha ezek jelzéseire megtanulunk odafigyelni, sok konfliktust képesek lehetünk megelőzni. Viszont ha az idegrendszerünk stresszreakcióban rekedt, a testünk is veszélyt és feszültséget fog kommunikálni a körülöttünk lévők felé, még akkor is, ha az egyetlen fenyegetés a saját stresszes állapotban levő testünk.

A konfliktusokban azért lehet ennek nagy szerepe, mert a környezetünkben lévők önkéntelenül átveszik ezt, így ők sem fogják biztonságosnak érezni saját magukat, ez pedig a saját stressz-válaszukat is aktiválhatja. Így beindul egy véget nem érő adok-kapok – mintha csak pingpongoznánk, egymásnak adjuk át a veszélyjeleket, miközben a stressz szintje is egyre csak növekszik közöttünk. Ez a folyamat akkor állítható le vagy fojtható el már csírájában, ha képesek vagyunk a test biokémiai jelzéseit dekódolni, és időben érzékelni azt, hogy milyen feszültségi szinttel állunk szemben. Itt válik elérhetővé az az erő, amit társszabályozásnak hív a szerző. Ilyenkor a kettőnk közötti élettani folyamat által lehetőséget teremthetünk arra, hogy a másik személy idegrendszerének fiziológiájával összekapcsolódjunk és megváltoztassuk azt. Vagyis a saját testünk megnyugtató energiáit használhatjuk fel, hogy a mellettünk vagy körülöttünk lévők fizikailag nyugodtabbnak és ellazultabbnak érezhessék magukat.

Amikor érzékeljük magunkon, hogy aktiválódnak a saját stresszreakcióink, érdemes először a saját stabilitásunkat megalapozni olyan gyakorlatokkal, amelyekkel a testünket helyezhetjük biztonságba. Ezután a saját érzelmi biztonságunk megteremtése lehet a következő lépés, amikor megértjük, hogy a másik emberben milyen reakciók válhattak aktívvá. Eközben le tud állni a pingpongra hasonlító játszma: saját magunk biztonságba helyezése képes megváltoztatni az egész interakció hangulatát, így segítve a másik embert is abban, hogy ő is biztonságban érezhesse magát.

Ha képesek vagyunk elsajátítani a felismerés, az önmagunk biztonsága helyezése, valamint a két ember közti dinamika megváltoztatása közötti lépcsőfokokat, sokat tehetünk azért, hogy valóban szeretetteljes környezetet teremthessünk a körülöttünk lévők számára.

Nicole LePera, Hogyan légy te magad a szeretet című könyve a Park Kiadó gondozásában jelent meg.