„A sebzett belső gyermekünk mintáit felnőttként is magunkban hordjuk” – Interjú Nicole LePerával

Szerző: | 2022. 06. 26. |

„A holisztikus pszichológia a test és az idegrendszer egyensúlyának helyreállítására, valamint a feloldatlan érzelmi sebek gyógyítása érdekében az elmére, a testre és a lélekre összpontosít. Ez a munka erőt ad ahhoz, hogy azzá az emberré alakuljunk át, aki a lényünk mélyén mindig is voltunk. Új, izgalmas történetet mesél el, ahol a testi és lelki tünetek üzenetek, nem pedig életre szóló diagnózisok, amelyeket csak kezelni lehet” – írja Dr. Nicole LePera, akit világszerte csak „a holisztikus pszichológus”-ként ismernek. A szakértővel új, Hogyan dolgozz magadon című könyvéről, és arról beszélgettünk, hogyan is érdemes elvégezni ezt a bizonyos „munkát”.

Dr. Nicole LePera

A könyved egyik leginkább megkapó vonala, hogy nagyon őszintén és nyíltan mesélsz benne a saját kihívásaidról és gyógyulásod útjáról. Hol tartasz most a saját „munkádban”?

Gyakran szoktam mondani, hogy a gyógyulás hosszú folyamat, és teljesen természetes, ha hosszabban is elidőzünk egy-egy állomásánál. Én most ott tartok, hogy igyekszem egyre jobban tudatosítani a régi berögződéseket, mintákat, és kapcsolatba kerülni a saját érzelmeimmel – erről sokat meséltem a könyvben is. Számomra az egyik legnagyobb kihívás a mai napig az, hogy időnként a saját szükségleteimet soroljam előre, és ne másokéit; hogy valóban gondoskodjak magamról. Olyan életszakaszban vagyok, amikor ezt még mindig tanulnom, gyakorolnom kell.

Azt hiszem, a válaszod egy olyan problémát sejtet, ami sokunk számára ismerős: egy dolog, hogy tudjuk, mit kellene tennünk ahhoz, hogy gyógyuljunk, jobban legyünk, és egy teljesen másik dolog ezt valóban cselekvésbe is fordítani, és elköteleződni a változás mellett.

Abszolút: tudni és csinálni két nagyon különböző dolog, és a kettő között néha akkora a szakadék, hogy azt komoly kihívás áthidalni. A gyógyulásunk legnagyobb gátjai – ezt a saját, illetve a klienseim tapasztalatai alapján is megerősíthetem – azok a nehézségek, amiket akkor tapasztalunk meg, amikor igyekszünk megtörni a régi rossz szokásokat, mintázatokat, és újak mellett elköteleződni. Márpedig teljesen mindegy, hány évig tanulunk, gyűjtögetünk információt arról, hogyan is kell jobban lenni, ha nem kezdjük el ténylegesen csinálni is.

Az elakadásaink oka lényegében az, hogy a tudattalanunk, az elménk, és gyakran a testünk számára is az a „jó”, ha nem változik semmi.

Sokszor nem azért nem megy a változás, mert nem akarjuk eléggé, vagy nem próbálkozunk elég keményen, hanem azért, mert öntudatlanul is a régi, ismerős, bejósolható, és ezáltal biztonságosnak tűnő mintáinkhoz ragaszkodunk.

Amikor megpróbálunk változtatni, a legtöbben hatalmas ellenállásba ütközünk: ezer és ezer okot tudnánk hirtelen felsorolni, miért adjuk fel (nem ezt akartam, nem így, vagy éppen nem ennyire lassan). A változás a tudattalan mintáink számára félelmetes, akár fenyegető is lehet – egyszerűbb, ha robotpilóta-üzemmódba kapcsolunk, és visszatérünk a megszokotthoz.

Mi jelentheti itt a megoldást?

A döntés, ami a gyógyulás útjának elengedhetetlen lépése. Nem az, hogy úgy döntök, jobban leszek és kész, hanem elsősorban az, hogy megértsük, megérezzük, hogy van lehetőségünk döntéseket hozni. Van lehetőségem dönteni, hogy a változás, a gyógyulás során arra figyelek, ami kellemetlen, kényelmetlen, vagy arra, ami valóban jót tesz nekem. Ehhez szükséges a tudatosság: hogy lássuk mindazokat a régi, működésképtelen mintákat, amelyek fogva tartanak minket – és megteremtsük a teret az új döntésekhez.

Ahogy a Hogyan dolgozz magadon-ban írtad, az egyik legfontosabb új döntés, amit meg kell hoznunk a gyógyuláshoz, a testünkkel való (újra)kapcsolódás. Létezik szerinted olyan „tuti” módszer, aminek a segítségével nemcsak jobban figyelhetünk a testünk jelzéseire, de pontosabban is értelmezhetjük azokat?

Egyetlen helyes, mindenki számára tökéletes mód szerintem nem létezik. Inkább az egyéni módokban hiszek, a sok lehetséges formában, amik közül ki tudjuk választani a számunkra megfelelőt, legyen az a meditáció, a légzés vagy a testmozgás. A testünkkel való újrakapcsolódás útja ott kezdődik, hogy felismerem, hogy elvesztettem vele a kapcsolatot, és elkezdem tudatosan újraépíteni azt.

Ez a tudatosság az első lépés: annak a felismerése, hogy gyakran fogalmam sincs, mi zajlik a testemben. Nem érzékelem igazán, mikor éhes, mikor fáradt, hogy mit érzek és mikor – innen kezdhetjük az építkezést. A következő lépés az, hogy újrafókuszáljuk a figyelmünket arra, milyen élmény a saját testünkben lenni. Ennek a folytatása pedig az, amit sokan nem szívesen hallunk: ennek a tudatosságnak állandóvá, folyamatossá kell válnia. Nem csak „becsekkolni” reggel egy percre saját magunkkal, aztán pörögni tovább a fejünkbe zárva, hanem újra és újra kapcsolódni a nap folyamán. A „jó” módja ennek tehát lényegében az, hogy a saját életünkben megteremtsük a teret a kapcsolódás megélésére.

Hogyan veszítjük el tulajdonképpen a kapcsolatot a saját testünkkel?

Nagyon gyakran gyermekkori megterhelő élmények, tapasztalatok nyomán. Az életünk első éveiben teljes mértékben a szüleinktől, gondviselőinktől függünk, és rengeteg múlik azon, hogy ők mennyire képesek ráhangolódni a mi fizikai és érzelmi szükségleteinkre.

Nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik soha nem tapasztaljuk meg a valódi ráhangolódást, sokszor azért, mert olyan emberek gondoskodnak rólunk, akik annak idején maguk sem kaptak megfelelő választ a saját szükségleteikre.

Amikor ebben a kiszolgáltatott helyzetben erőteljes, negatív érzelmi állapotokat élünk át, amelyekre a gondviselőink nem képesek megfelelően reagálni, keretezni azokat, teljesen természetes válasz, ha elkezdünk eltávolodni a saját testi érzeteinktől, az idegrendszerünk jelzéseitől, hogy valahogy elviselhetőbbé tegyük ezeket a helyzeteket. Eltereljük a figyelmünket, elfojtunk, disszociálunk, lényegében mentálisan kilépünk a helyzetből – és minél többször ismétlődnek ezek a tapasztalások, annál távolabb kerülünk önmagunktól. Én azért is nevezem magam holisztikus pszichológusnak, mert hiszem, hogy a testünkkel való (újra)kapcsolódás nélkül nem lehet teljes a gyógyulási folyamatunk.

A könyvedben arról is írsz, hogy a trauma „hagyományos” megközelítéseivel szemben ennek a ráhangolódásnak a hiánya is traumatikus élettapasztalat lehet. Fontos gondolat ez, hiszen sokan úgy gondoljuk, ha nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el minket gyermekként, biztosan nem lehetünk érintettek a traumák szempontjából.

Egészen a legutóbbi évekig valóban úgy kategorizáltuk a traumát, hogy ha az adott élmény nem ért el egy bizonyos küszöböt, az egyszerűen nem számított traumának. A saját történetem is jó példa erre: biztonságban nőttem fel, volt tető a fejem fölött, nem nélkülöztünk, nincsenek emlékeim arról, hogy valaha bántottak volna – és mégis, rengeteg olyan viselkedést, reakciót figyeltem meg saját magamon az évek során, ami a traumák áldozataira jellemzők. Kíváncsi voltam, hogy történhet ez, hogyan reagálhatok úgy, mint azok, akiknek százszor, ezerszer nehezebb életük volt, és szörnyű dolgokon mentek keresztül.

A válasz lényegében az, amiről napjainkban egyre többet hallhatunk:

a trauma szempontjából nem maga az esemény a lényeg, hanem annak az egyénre való hatása. A támogatás hiánya, a distressz megélése, az azt okozó események ismétlődése is vezethet oda, hogy a testünk traumatikus események lenyomatát őrzi. Nem csak egyetlen, konkrét esemény lehet a háttérben.

Én például rendszeresen éltem meg otthon magas szintű stresszt, és azt, hogy a szüleim – önhibájukon kívül – nem tudnak megfelelően ráhangolódni a szükségleteimre. Nem tanultam meg, hogyan kezeljem a veszteséget, a halált, a betegségek okozta nehézségeket. Az én traumám az volt, hogy mindegyre egyedül maradtam a nehéz, megterhelő érzelmi állapotokkal, amiknek a megélésében senki sem tudott segíteni. Nem bántottak, de nem tudtak támogatni, hiszen ők maguk sem tanulták meg soha, hogyan is kellett volna csinálniuk.

Találkoztam a könyvedben egy nagyon izgalmas fogalommal: az érzelmi függőséggel. Ennek a kialakulásában is szerepet játszhatnak a traumatikus emlékek?

Az érzelmi függőség lényegét szintén a tudattalan mintáink, az ismerősség iránti vonzódásunk adják. Amikor hozzászokunk a stressz állandósult, magas szintjéhez, ahhoz, hogy ritkán van nyugalom, béke, ez lényegében normálissá válik számunkra. Innen már csak egy lépés, hogy ezt az állapotot kezdjük keresni, és újra meg újra megteremteni a kapcsolatainkban is.

nicole_leperaAmikor egy rövid ideig béke, nyugalom van körülöttünk, azt rögtön kényelmetlennek érezzük. Vagy múltbeli dolgokon kezdünk rágódni, vagy a jövő miatt aggódunk, hogy a testünk, az idegrendszerünk visszatérhessen a megszokott, komfortosnak érzett stressz-szintjéhez. Ha pedig van mellettünk valaki, gyorsan veszekedni kezdünk, konfliktust kezdeményezünk, hiszen a testünk azt üzeni, hogy a nyugalom semmi jót nem jelent – a feszültség az, ami normális. Lényegében függővé válunk ezektől a felfokozott érzelmi állapotoktól, a stressztől, vagy akár a dühtől, a szomorúságtól, és mindent megteszünk, hogy újra belesodorjuk magunkat.

Az érzelmi függőségünk állhat annak a hátterében is, hogy olyan kapcsolatokat alakítunk ki, amik – ahogy írod – valójában traumakötődések?

A traumakötődés lényege tulajdonképpen az, hogy valójában nem a másikkal kapcsolódom, hanem a tudattalan mintáink találnak egymásra, és irányítják a kapcsolatunkat a háttérből. Ezek a minták aztán nem engedik meg nekünk a valódi önkifejezést, korlátoznak, beszorítanak a már ismerős szerepekbe – mint amilyen a megmentő, vagy az örök gondoskodó. Nyilván érthető, miért vonzó számomra ez a minta, hiszen ehhez vagyok hozzászokva, ezt ismerem, ettől érzem azt, hogy én én vagyok.

Ami közös ezekben a kapcsolatokban az az, hogy a figyelmem mindig kifelé irányul, és soha nem befelé, önmagamra, a saját szükségleteimre. Megváltoztatni ezt is tudatossággal lehet, felismeréssel, a döntés meghozatalával, ami – megint csak – nehéz és fájdalmas lesz, hiszen új, ismeretlen határokat kell meghúznunk és megtartanunk.

Nehezebb dolgunk van ebben a határtartásban, ha a belső gyermekünk sérült, sebzett, a korai nehéz tapasztalataink miatt?

Abszolút. Mindannyiunkban él egy belső gyermek, aki lényegében a gyermekkori önmagunkkal való kapcsolódásunkat testesíti meg. Ideális esetben a szabad önkifejezést, a kreativitást, a játékosságot – ez az ideális eset azonban ritka. Amikor a korai kapcsolataink nem tették lehetővé, hogy biztonságosan megéljük ezt a gyermeki létet, hogy önmagunknak ezzel a tiszta, mély formájával kapcsolódjunk, ösztönösen gátolni kezdjük minden kifejeződését. Ezt a sebzett belső gyermeket, az ő mintáit hordozzuk aztán tovább magunkban felnőttként is.

A legtöbbünk, amikor a belső gyermeke sérül, már az élete nagyon korai éveiben talál valamit, ami segít, hogy a tiszta önkifejezés helyett valamilyen módon alkalmazkodhasson, és szeretetre, elfogadásra leljen.

Számomra például ez a túlteljesítés volt: nem éreztem, hogy elég értékes, szeretetreméltó vagyok, ha csak úgy önmagam vagyok, így megpróbáltam a teljesítmény útján elérni, hogy szeressenek.

Hogyan alakul a sebzett belső gyermekünk története a későbbiek során?

A belső gyermekünkhöz hasonlóan az egónk is gyermekkorunkban kezd formálódni. Az ego – nagyon leegyszerűsítve – annak a történetét foglalja magába, amit arról gondolunk, kik is vagyunk mi, a korai tapasztalataink alapján. Ha már saját példát hoztam az előbb: a sebzett belső gyermekem miatt az én egotörténetem gyakorlatilag az volt, hogy egy senki vagyok, amíg nem nyújtok tökéletes teljesítményt.

Az agyunk nem objektív szemlélője a velünk történt eseményeknek: narratívát, történetet alakít ki, jelentést ad, amibe beágyazhatja mindazt, amit megtapasztalunk.

Ha nincs körülöttünk olyan gondviselő, aki segítene nekünk ebben a jelentésadásban, segítene keretezni, hogy például most elhanyagolva érzed magad, de ez nem azért történik, mert veled van valami baj, te vagy rossz vagy értéktelen – akkor ezt hisszük el, hiszen gyermekkorunkban még nem feltétlenül vagyunk képesek önállóan értelmezni azokat a komplex mintázatokat, amelyek ezekhez az érzésekhez vezethetnek.

Így aztán olyan jelentést adunk ezeknek a történéseknek, amelyekben mi vagyunk a probléma gyökere: azt mondom magamnak, hogy ha más lennék, jobb, akkor az anyukám képes lenne érzelmileg jelen lenni, elérhetővé válni számomra. Minél gyakrabban történik ez meg, annál stabilabbá válik a hiedelem, hogy miattam van, én nem vagyok elég jó. És ez a hiedelem bizony – legalábbis magától – nem megy sehova később sem.

Ebből a hiedelemből születnek aztán az egotörténetek?

 Bizony: az ego lényegében azzá a szűrővé válik, amelyen keresztül az életünk történéseit szemléljük. Hiszen az egyetlen, amire támaszkodhatunk, amikor jelentést próbálunk találni dolgoknak, az a múlt. Így történik meg aztán felnőttként, hogy küldök a társamnak egy üzenetet, amire nem válaszol azonnal. Fogalmam sincs, miért nem válaszol, lehet, hogy egy megbeszélésen ül, vagy valami teljesen objektív ok miatt nincs telefonközelben. Én azonban a saját szűrőimen keresztül mindebből annyit érzékelek: annyira sem méltat, hogy válaszoljon, nyilván nem érdeklem, nem szeret igazán.

Honnan ismerhetem fel, hogy ez egy egotörténet?

Az első erre utaló jel egy erőteljes érzés lehet. Borzalmasan dühös leszek például, legszívesebben ordítanék vele; százszor megfogadom, hogy többé én sem fogok „teperni” az ő kedvéért.

Ez a nagy amplitúdójú érzelem mutatja, mekkora horderejű volt a mellőzöttség, az elhagyatottság érzése azokban a korai években, ahova ez a reakció visszavezethető. Itt vagyok én, mondjuk, a harmincas éveimben, és máig érzem annak a sebnek, anyám érzelmi elérhetetlenségének a fájdalmát, amit most rávetítek a jelenlegi kapcsolatomra.

Ilyenkor jellemzően éretlen megküzdési módokra támaszkodunk: nyílt kommunikáció helyett veszekszünk, kiabálunk, vagy éppen duzzogásba és hallgatásba menekülünk.

A másik jel, amiről felismerhetjük az egotörténeteket, azok a végtelenítve pörgő gondolatok, amik végigkísérik az egész napunkat, mint egy folyamatos lejátszásra nyomott felvétel. „Tessék, itt a bizonyíték, hogy ennyire se vagyok fontos neki. Nem érdeklem. Nem szeret.” Mindezzel lényegében a történtek jelentését keressük, csak éppen úgy, hogy abba a narratívába illeszkedjenek, amit már ismerünk.

Az egotörténeteink szerinted ahhoz is hozzájárulnak, ha problémáink vannak a határtartással?

Teljes mértékben. A határaink a legfontosabb eszközeink arra, hogy elkülönítsük a saját szükségleteinket másokéitól – és a kialakításukhoz alapvető, mit válaszolunk arra a kérdésre, megérdemeljük-e, hogy számításba vegyük ezeket a szükségleteket. Ha úgy érzem, nem vagyok erre érdemes, nem tudom majd tartani a határaimat: minden energiám arra fog elmenni, hogy másoktól érkező megerősítést keressek.

A határok témájáról a mai napig nagyon keveset hallani, pedig elképesztően fontos dologról van szó.

A határ lényegében az elkülönítésről, a szétválasztásról szól: én úgy szoktam gondolni rá, mint arra a buborékra, amiben önmagunk lehetünk. Egy olyan buborékra, amely lehetővé teszi, hogy meglegyenek a saját érzéseink, a saját reakcióink; ami megengedi, hogy még ha a másik dühös vagy feldúlt is, nekem – az együttérzés mellett – megmaradjon a saját érzelmi állapotom, amelyben nem kell csak azért dühösnek lennem, mert a másik is az.

Mi segíthet a „buborékunk” kialakításában?

Ha ez az elkülönülés gyermekkorunkban nem volt biztonságos számunkra, és újra és újra semmibe kellett vennünk a saját határainkat annak érdekében, hogy kapcsolódást, biztonságot élhessünk át, valószínűleg később is sok dolgunk lesz a védelmükkel. Itt is jellemző lehet, ami a traumakötődéseknél: hogy a figyelmünk egyfolytában kifelé fókuszál, soha nem magunkra; mindig másik lesz a fontosabb, nem én, hiszen ez az, ami működik számomra.

A legfontosabb, hogy megértsük: megteremteni és megvédeni a határaimat, ezt a buborékot, ami megengedi nekem, hogy más legyek, másként érezzek, másként működjek, nem rossz vagy hibás dolog, hanem annak az alapja, hogy egészséges kapcsolataim lehessenek. Hogy ahhoz, hogy kapcsolódhassunk, nem kell egyformának lennünk, egyformán éreznünk; nem kell megfelelnem, hanem lehetek különböző, és egyszerűen csak önmagam.

Dr. Nicole LePera Hogyan dolgozz magadon – Gyógyítsd meg a lelked, az elméd és a tested a holisztikus pszichológia segítségével című könyvét itt tudod megrendelni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This