„…mégis ember lett belőlem.” – Ártalmas gyermekkori tapasztalatok és tagadás (1. rész)

„Apa tagadja, hogy anya túl sok nyugtatót szed.
Úgy tesz, mint ha meg lenne fázva, amikor másnapos.
Tagadja, hogy alkoholproblémái vannak.

Anya tagadja, hogy akkor szerezte a véraláfutásait, amikor azért esett el, mert olyan kába volt a gyógyszerektől, hogy azt se tudta, hol van.
Azt mondja, megbotlott, amikor fel akarta venni a telefonját.
Tagadja, hogy sírt, de én láttam.

Én tagadok. Azt mondom, nem zavar ez az egész, pedig de.
Úgy teszek, mintha nem hallanám a veszekedést, pedig de.
Úgy csinálok, mint ha minden rendben lenne, pedig nincs.”*

Az életünk során minket érő negatív tapasztalatok közül sokszor azokról a legnehezebb beszélni, amiket gyerekkorunk közeli kapcsolataiban – különös tekintettel a szüleinkre, családunkra – éltünk át. Bizonyos problémakörök, például a függőségek vagy más mentális betegségek a mai napig tabutémának számítanak, amiről az érintettek és hozzátartozóik is azt érzik, hogy titkolniuk kell a külvilág felé, vagy csak alábecsülik az esetleges hatásait a gyerekekre nézve. E folyamat eredménye a tagadás, ami akár saját érzéseinkkel, megéléseinkkel szemben is megjelenhet, például ilyen gondolatok formájában:

„hiszen nekem nem is volt olyan rossz gyerekkorom, ittak ugyan a szüleim, de legalább nem vertek.” Vagy „kaptam ugyan pár pofont, na és? Mégis ember lett belőlem. Igazából megérdemeltem, még talán a javamat is szolgálta.” És különben is „olyan régen volt, minek foglalkozni a múlttal?” Röviden azért, mert ezek a tapasztalatok megbetegíthetnek.

Mik is azok az ártalmas gyermekkori tapasztalatok, és miért olyan nehéz szembenézni velük? Kétrészes írásunk első részében ezt a témát járjuk körül.

Mik is az ACE-ek?

Az ártalmas gyermekkori tapasztalatokkal (ennek az angol rövidítése ACE, az adverse childhood experiences-ből) foglalkozó szakirodalom eredetileg 10 rendszeresen előforduló eseményt és kedvezőtlen körülményt sorol fel, ami az egyén 18 éves kora előtt történt. Az erről szóló kérdőívben 5 kérdés a családra, 5 a szülőkre vonatkozik (itt tölthető ki angolul).

Az ACE-ek alcsoportjai a rossz bánásmód aktív és passzív megnyilvánulásai, a bántalmazás és az elhanyagolás, valamint az úgynevezett családi diszfunkciók.

Ezek a negatív tapasztalatok széles skálán mozognak. A bántalmazás lehet fizikai: a csipkedéstől, szorításoktól a pofonokon, látható sérülések okozásán keresztül egészen a szisztematikus verésekig. Az érzelmi bántalmazás körébe tartozik a gyerekek megalázása, erőszakkal fenyegetése, túlzott korlátozása, a rendszeres kiabálás, de az is, ha a gyerek tanúja a szülei verekedésének vagy a szülője bántalmazásának – mindezeknek a hatásaira láthatatlan sérüléssekként utalhatunk. A bántalmazás harmadik formája a szexuális abúzus. Ezek a cselekedetek nem csak a szexuális aktust vagy kényszerítést foglalják magukba, hanem akár a gyerekek irányába tett szexuális tartalmú megjegyzéseket, kéretlen érintést, pornó mutatását, túlzott meztelenkedést is.

Az elhanyagolás szintén megnyilvánulhat fizikai szinten, mint az éhezés, a nem megfelelő higiénés körülmények vagy a szükséges egészségügyi ellátás elmulasztása; emellett érzelmi téren: a szeretet nélküli légkör, a szülő elutasító viselkedése a gyerekkel szemben, az állandóság és érzelmi biztonság hiánya a mindennapokban. Bizonyos kategorizálás elkülöníti még az oktatási elhanyagolást: az iskolába, óvodába járási kötelezettségnek, illetve a gyerek sajátos nevelési igényei vagy tanulási és képességbeli nehézségei felmérésének, fejlesztésének az elmulasztását.

Az elhanyagolás esetén fontos leszögezni, hogy sokszor nem, illetve nem csak pszichológiai problémaként, sokkal inkább szélesebb körű társadalmi problémahalmazzal együtt járva jelentkezik, ami szorosan összefügghet a szegénységgel. Előfordulhat azonban – és gyakran pont ezért nehéz tetten érni -, hogy egy kifejezetten jó szociális körülményekkel rendelkező családban szenvednek el a gyermekek elhanyagolást.

A családi diszfunkciók közé tartozik a szülők mentális sérülékenysége (a témáról korábban ebben a cikkünkben írtunk), vagy más tartós betegsége, szerfüggősége, a házastársi erőszak, börtönbe kerülő családtag és a válás.

Mindezek a tényezők nem elszigetelten hatnak, hanem a család egészét érintik, és különösen a kis gyermekeket veszélyeztetik.

Ami nem öl meg, az megerősít? – Az ACE-ek hatásai

Az első nagylétszámú mintán végzett ACE-kutatás Kaliforniában készült az 1990-es évek közepén, amelynek eredményei szerint a teszten elért 4 vagy annál több pont (tehát a 10 közül legalább 4 negatív gyermekkori tapasztalat tartós megléte) egyértelműen veszélyt jelent a későbbi szenvedélybetegségre, depresszióra vagy öngyilkossági hajlamra. Ezen kívül megnöveli az olyan fizikai betegségek kockázatát, mint az iszkémiás szívbetegség, a rák, a krónikus tüdőbetegség, a csonttörés vagy a májkárosodás, valamint nagyobb a valószínűsége a káros egészségviselkedésnek is: a dohányzásnak, az elhízásnak, a kockázatos szexuális magatartásnak.

Makara Mihály az elsők között kezdte orvosként kutatni Magyarországon a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok hatásait. Megállapításait röviden úgy foglalta össze egy előadásában: „Minden rossz egyenes arányban nő.” Magyar mintán végzett vizsgálataiban (további hivatkozások itt és itt) igazolta, hogy bármelyik (!) súlyos ACE tényező 8-12-szeresére emeli a szenvedélybetegség kialakulásának az esélyét, 6 vagy több pont pedig átlagosan 20 évvel lerövidítheti az élettartamot. Az említett kutatások szerint a negatív gyermekkori tapasztalatok közül a legsúlyosabb következményei a szexuális bántalmazásnak és (a sokszor szinte észrevétlen) érzelmi elhanyagolásnak vannak. A családi diszfunkciókban érintett gyerekeknél gyakoribbak a tanulási és magatartászavarok, iskolai bukások, amelyeknél közvetítő pszichés tényezőként lehet jelen az alacsony önbecsülés, a tanult tehetetlenség és a hiányos társas kompetenciák. Ahogy Makara fogalmaz:

„egy bántalmazott gyerek nem a szüleit fogja nem szeretni, hanem saját magát”.

 Ragaszkodás bármi áron

A rosszul működő családokban nevelkedő gyermekek megingathatatlan érzelmi kötődése és lojalitása a szülők, a család felé hozzájárul ahhoz, hogy a problémák gyakran rejtve maradjanak. Elsőre talán érthetetlennek tűnik mindez: ha a gyereknek olyan rossz, miért nem teszi szóvá? A válasz az, hogy azért, mert szinte együtt nő fel a tagadással. Ez egy összetett folyamat következménye, amit a kötődéselmélet és a rendszerszemlélet felől is magyarázhatunk. Kötődési kutatások bebizonyították, hogy a gyermekek szoros érzelmi köteléke az őt gondozó személy vagy személyek (elsősorban a szülők) felé neurobiológiailag meghatározott, mivel az első életévekben ez a kapcsolódás a túlélést jelenti számukra. Ez a belső huzalozottság oly annyira erős és feltétel nélküli a szülők irányába, hogy hiába érzékeli a gyerek az esetleges bántásokat vagy más rossz bánásmódot, idegrendszerének az az „érdeke”, hogy bármi áron fenntartsa a kötődést. Ennek az eredménye az a belső és sokszor tudattalan megélés, hogy:

„akinek engem szeretnie és védelmeznie kell, az nem bánthat, ez a kettő nem fér össze, tehát a bántás nem történhet meg”.

Egy újabb „csavar” a történetben, hogy a rossz bánásmód, az átláthatatlan, rendszertelen mindennapok, a folyamatos bizonytalanság, amit egy gyerek például egy mentálisan sérülékeny szülő mellett átélhet, egy állandósuló stresszállapotot eredményeznek. Erre viszont egy gyereknek csak egy megküzdési módja van: a kötődés -vagyis menedéket keresni egy közeli felnőttnél. Nagyon gyakran pont annál, aki őt bántja vagy elhanyagolja.

Tagadás, ami ápol és eltakar

A tagadás egy automatikus pszichés védekezési reakció, amit az extrém érzelmi megterhelésre, vagy a befogadhatatlannak tűnő élményekre adunk. Van, hogy ez egy természetes folyamat, például friss gyász esetén, vagy ha csak egy rossz hírt hallunk: kezdetben mintha nem akarnánk hinni a fülünknek. „Ugye ez meg sem történt? Ugye csak egy vicc? Ugye felébredek ebből a rossz álomból?” Mindez egy testileg-lelkileg dermedt állapottal jár. Majd legtöbbször elindul az érzelmek folyama: átérezzük a fájdalmat, a veszteséget. Vagy bekapcsol a problémafókuszú megküzdés: lépéseket teszünk, hogy kikerüljünk a fájdalmat okozó helyzetből, vagy pedig mentsük a menthetőt.

Amikor viszont nincs esélyünk sem megküzdeni, sem elmenekülni, a harmadik stresszválasz, a lefagyás következik be, ami a dermedtség mellett az érzelmek leválasztásával is jár. Tulajdonképpen ez történik akkor is, amikor bizonyos megterhelő eseményekről egyszerűen nem beszélhetünk, például a családon belül, ahol a kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatokat szereztük. Így ír erről Mattik Dora a Dinoszaurusz a nappaliban című önéletrajzi írásában:

„A gyerek legszívesebben sírna és menekülne, de megbénítja a tapasztalat, hogy a felnőttek úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne. Pontosan ilyen érzés egy alkoholista szülő mellett felnőni.”

Ha a gyerekek belenőnek a veszélyeztető közegbe, a családi életnek tulajdonképpen csak ezt a formáját ismerik. Mivel ritkán kérdőjelezik meg a szüleik viselkedésének jogosságát, és nehezen elképzelhető számukra, hogy változhatnak az életkörülményeik, általában nem is tudják jelezni, hogy negatív hatások érnék őket otthon. A családban, szűkebb-tágabb társas vagy akár társadalmi környezetben létrejövő tagadás különböző formái csak ráerősítenek erre („ez családi ügy, ne keveredjünk bele, nincs itt semmi látnivaló”). A gyerekek a család felé mutatott lojalitás és a kötődés elemi igényének következtében gyakran kifejezetten védeni próbálják a szüleiket vagy a család jóhírét.

A tagadás sokszor magának a problémának is a része: a mentális betegséggel élő szülő lehet, hogy nincs tudatában, hogy az állapota veszélyeztető a gyerekére nézve (például ha súlyos depresszióban, szkizofréniában, függőségben érintett, és kezeletlen marad a betegsége). Emellett a gyermekbántalmazás különböző formáit, például a testi fenyítést sokan még mindig elfogadható, sőt, szükséges nevelési eszköznek tekintik, holott 2005 óta törvényben van rögzítve, hogy tilos egy gyereket megütni. Még „nevelési” célzattal sem lehet ilyet tenni.

Megfelelő beavatkozás híján egy diszfunkcionális család élete tulajdonképpen egy elhúzódó krízishelyzet, amiben pont a tagadás miatt válik lehetetlenné a megküzdés. Ez állandó feszültséget okoz, amit az a kimondatlan szabály is fenntart, hogy a családban senki sem beszélhet őszintén arról, mit érez. Természetesen a külvilág felé sem mutathatók a problémák – van, hogy a szülők, a családtagok kifejezetten meg is tiltják a gyereknek, hogy beszéljen -, így a család, és azon belül a gyerekek elszigetelődnek. A krízis feloldásának legelső lépése pedig a probléma megnevezése lenne: vagyis, hogy a gyerek és az egész család bajban van.

Gyakran a szülők és a környezet is alulértékeli vagy egyenesen tagadja a veszélyeztető tényezők gyerekekre tett hatását („túl kicsik ahhoz, hogy bármit is érzékeljenek ebből”; „hiszen fel sem fogják…”, „úgysem fognak rá később emlékezni” vagy „hiszen szépen fejlődik/jól teljesít az iskolában/semmi baja annak a gyereknek”). Ennek a hozzáállásnak számos oka lehet: információhiány, a megítéléstől való félelem, a szégyen, a szülők saját kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatai, vagyis hogy ők is hasonló miliőben nőttek fel. Amikor viszont a gyerekek érzékelni kezdik az otthoni helyzet visszásságait, mindennél jobban vágynak arra, hogy a saját érzéseik, megéléseik meghallgatásra, elfogadásra találjanak, vagy csupán arra, hogy valaki elhiggye és ne bagatellizálja azokat. Mattik Dora így fogalmazta ezt meg a könyvében: „Azt hiszem, csak szerettem volna, hogy valamilyen hivatalos tekintélytől kapjak megerősítést, pecsétes papírt vagy bármit, ami bizonyító erővel hat: nekem rossz otthon.”

„Mentális védőoltásra van szükség”

A gyermekkori traumatizáció és a későbbi mentális problémák kialakulása szempontjából kulcsfontosságú – és a legerősebb – védőtényező az, ha van a gyerek közelében egy elérhető és stabil felnőtt, akihez tud kötődni és őszintén beszélni a családban átélt tapasztalatairól. Hajdú Krisztina gyermekvédelmi szakember így fogalmaz a Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban című kötetben: „A statisztikák szerint minden tizedik közöttünk élő gyermeknek szüksége van egy felelős felnőttre ahhoz, hogy csökkentse az ellenük elkövetett különféle bántalmazás, elhanyagolás és rossz bánásmód kockázatát vagy megakadályozza azt.” Bármely felnőttnek – legyen ő az ellátórendszer része (orvos, pszichológus, védőnő, pedagógus), vagy csak tanúja a gyerekkel szembeni rossz bánásmódnak -, jelzési kötelessége van a helyi gyermekjóléti vagy családsegítő intézmény felé, amennyiben gyerekek veszélyeztetésének gyanúja felmerül.

Ahogy Frankó András, többek közt szenvedélybeteg családokkal foglalkozó családterapeuta fogalmaz: „Senki nem jókedvéből lesz szenvedélybeteg.” Vagy mentálisan beteg.

Kimondani és jelezni a problémát sokszor fájdalmas, akár újabb krízist okoz, mert megdönti a tabut. A tagadás állandósulása azonban nagy eséllyel megbetegít. A gyógyulás útjára lépéshez erőtartalék és támogatás kell, de megéri vállalni a kockázatot.

Léteznek olyan tényezők, amik nem csak a gyógyulási folyamatot segítik, hanem sok gyereknél azt is, hogy a kedvezőtlen, akár bántalmazó vagy elhanyagoló közegben nevelkedés ellenére is egészséges és sikeres felnőttekké váljanak. Ezekre a segítő körülményekre, vagy más néven rezilienciafaktorokra utalt Makara Mihály, amikor előadásában „mentális védőoltásról” beszélt. Ahogy a károsító tényezők, úgy a védőtényezők is rendszerszinten hatnak: ha már egy felnövekvő gyerek a gyógyulás útjára lép, megtörheti a transzgenerációs trauma sémáját, és a gyógyulás, az egészségesebb fejlődés mintázatát adhatja tovább.

Cikkünk második részében az anti-ACE-ekkel, vagyis az ártalmas gyermekkori tapasztalatokkal szembeni védőtényezőkkel foglalkozunk részletesebben.

Források:

F. Lassú Zsuzsa, Frankó András, Kaposiné Czinkóczi Annamária, Kormos Piroska (2021). Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

Mattik Dora (2021). Dinoszaurusz a nappaliban. Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

A negatív gyermekkori élmények hatása a szenvedélybetegség kialakulásában. Dr. Makara Mihály előadása a 2019-es Konferencia az elfeledett gyermekekért rendezvényen (megnézhető itt)

„Mentális védőoltásra van szükség!” Sárosi Péter beszélgetése Dr. Makara Mihály főorvossal a Magyar Addiktológiai Társaság 2023-as kongresszusán (megnézhető itt)

*idézet forrása: Frankó András: Szenvedélybeteg szülők – elfeledett gyermekek in Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban, 128.o.