„Égetnivaló kölyök, tőle ne várjuk mást” – Vagy mégis? Interjú „rossz gyerekekről” és a hozzájuk vezető útról

Szerző: | 2019. 07. 29. |

A problémás gyerekre sokszor semmirekellő ördögfajzatként tekintünk, esetleg csak legyintünk, hogy „eleven csibész”, vagy különböző zavarok címkéit aggatva rá az életet hibáztatjuk, és az ellátórendszertől várunk „gyógymódot”. Pedig ezekhez a gyerekekhez is van kulcs, talán sokkal egyszerűbb is, mint elsőre gondolnánk. A magatartászavaros, sokszor a közösségükből is kitaszított gyerekek fejlesztését, beilleszkedését segítő NodBadKid alapítvány szakmai vezetőjével, Rózsa Mónika pszichológussal beszélgettünk.

A „problémás gyerek” kifejezés igen széles spektrumot fed le, ráadásul szép kis fogalmi zavar figyelhető meg a közgondolkodásban: ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni tanulási, beilleszkedési, magatartás- és figyelemzavar, ADHD és ki tudja még, hányféle rendellenesség között. Tudjuk-e, értjük-e egyáltalán, hogy mi a problémás gyerek problémája?

Ezzel a fogalmi helyzettel az a legnagyobb gond, hogy elsősorban címkézi a gyerekeket. Ez az adminisztrációt segíti ugyan, és hozzájárul ahhoz, hogy a bürokráciában valamiféle rend legyen, de tudni kell, hogy ez látszatrend. Egy problémás gyereknek akár három-négy diagnózisa is lehet. De egy diagnózis éppen arra a kérdésre nem ad választ, ami a gyerek segítéséhez a legfontosabb volna: arra, hogy mi történt ezzel a gyerekkel. Ha azt akarjuk megérteni, arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi az ő története, akkor képesek leszünk arra, hogy a szükségleteire adjunk válaszokat, és ne a viselkedésére reagáljunk.

A viselkedészavarok hátterében általában számos különböző ok áll. Lehetséges a sokféle problémás gyereknél ugyanazt a módszert alkalmazni?

Nem egy „tuti” módszerünk van, hanem egy szemléletünk: épp a probléma összetettségére koncentráló, úgynevezett bio-pszicho-szociális modellel írható le az, hogy mi hogyan közelítünk egy gyerekhez. Amikor találkozunk vele, nem mint egy kiragadott kis lényt, nem egy adott helyzetben, mondjuk egy matekórai szituációban vizsgáljuk, hanem feltérképezzük a körülményeit.

Megnézzük, hogy ki ő, milyen családból jön, ez a család milyen környezetben él, ez a környezet milyen hatással van rá, megnézzük transzgenerációs szempontból is, utánajárunk, mit lehet tudni a szülőkről, a nagyszülőkről – és innen kezdjük felgöngyölíteni a gyerek történetét. Felmérjük, milyen kapcsolatai vannak az iskolában, hogyan került oda, hogy fogadták, hogy működik abban a közegben. Egyáltalán vannak-e barátai, van-e legalább egy személy, aki azt mondja: bármilyen rosszcsont, én kiállok mellette. Vagy nincs semmilyen támogató hely, egy ember vagy egy kuckó, ahová visszavonulhat, ahol „tankolhat”.

Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy legyen az életében legalább egyvalaki, aki érti őt, és azt mondja, hogy amilyen vagy, úgy vagy a legjobb, így szeretlek téged.

Milyen hátterű gyerekekkel foglalkoztok leginkább?

Legtöbbször rendkívül nehéz szociokulturális közegben élő családokkal dolgozunk, akiknek az erőforrásaik is ki vannak égetve, korlátozottak a lehetőségeik. De ugyanígy látunk problémákat jól szituált gyereknél is, aki talán exkluzív külföldi utakra megy, zsebpénzt kap, Angliában tanul, csak épp azt meséli szeptemberben, hogy egész nyáron nem szóltak hozzá. Nem tudom, hogy melyik a jobb…

Ha van problémás gyerek, akkor van normális gyerek is? A nevelési elvek és értékrendek pluralizmusában ki mondja meg, hogy mi a normális?

Tévútnak gondolom azt, ha a problémás-normális keretben gondolkodunk. Mi azt tartjuk szem előtt, hogy a gyerek elég jól legyen, és abban a társadalmi közegben, ahol éppen van, képes legyen úgy alkalmazkodni, hogy sikeresnek élje meg magát, hogy elfogadják, elismerjék. Legyen képes célokat kitűzni, és azokért erőfeszítéseket tenni. Ismerje fel, ha ki kell lépnie a megszokott otthoni környezetében működő viselkedésmintákból.

Mert vannak közegek, ahol az az adaptív, hogy ő azonnal üt. Vagy az segít neki túlélni, hogy a figyelme folyamatosan ezerfelé van. Ehhez képest amikor bemegy az iskolába, ott azt kérik tőle, hogy üljön és figyeljen egy dologra negyvenöt percig – ez homlokegyenest az ellentéte annak, amihez az ő idegrendszere hozzászokott.

Az ilyen helyzetekből lesznek a konfliktusok, a magatartási problémák, az intők, a szidások, büntetések, tehát a kudarcélmények, amitől gyerek, szülő és tanár is dühös lesz és elkeseredett. Ehelyett mi azt nézzük, hogy az ő viselkedésmintázatában mi az az egy pozitívum, amiből el tudunk indulni, amivel ő hatékonyan tud működni az adott helyzetben.

A bizalomra, a pozitívumra mindenki reagál: a legelvetemültebb gyerek is elkezd kapcsolódni akkor, ha azt látja, hogy van egy felnőtt, aki mindent megtesz érte.

Igaz az, hogy több problémás gyerek van a fiúk között?

Arról van szó, hogy a társadalom jobban reagál arra, amit lát. Mivel a fiúk inkább externalizálnak, kifelé vezetik a feszültséget, a viselkedésük is láthatóbb, erősebbek, hangosabbak, ők vannak szem előtt. De van egy csomó olyan gyerek, aki náluk sokkal nagyobb bajban van– éppen azért, mert csöndben van. Tövig lerágja a körmét, nem beszél, nincsenek barátai, öngyilkosságot fontolgat, azt gondolja, hogy ő semmire sem jó, senkinek sem kell, de mindebből semmi nem látszik, mert szépen ül a padjában és teljesít. Mi tudatosan figyelünk arra, kik azok, akiknek a szavát nem hallani, és vagy felhívjuk rá a figyelmet, vagy a csoportban olyan szerepeket adunk neki, amelyekben „előjöhet”. A társadalom jelenlegi normáinak sajnos egyre kevesebb gyerek tud megfelelni.

Milyen normákra gondolsz?

A sikert, az egyéni teljesítményt sulykoló normákra. Teljesíts, viselkedj, érj el eredményeket, járj iskolába, üld végig a hatszor-hétszer negyvenöt percet, ezt ismételd 8-12 héten át a következő szünetig. A mostani gyerekek máshogy veszik fel az információt, máshogy figyelnek, más terhelést kap az idegrendszerük, és más is érdekli őket.

Van személyes érintettséged ebben a történetben?

Konkrét nincs, de egy dolog van, amire én is csak hosszú évek után jöttem rá. Természetesen én is voltam mindenféle képzésben és terápiában, mert az, aki emberekkel foglalkozik, nem dolgozhat úgy, hogy ő maga nem tudja, hol vannak benne azok az érzelmi gombok, amiket meg lehet nyomni. Szóval

amiben én azonosulni tudok ezekkel a magatartászavaros gyerekekkel, az a magány. Ők iszonyatos magányt élnek meg akkor, amikor büntetik, kiközösítik, bűnbaknak teszik meg őket, vagy mutogatnak rájuk. Én a magány mentén tudom érteni azt, hogy mi történik bennük.

A NoBadKid a gyerekekkel végzett csoportmunkán és a pedagógusok képzésén kívül komplex intézményfejlesztéssel is foglalkozik, a legtöbb probléma azonban a gyerekek elsődleges közegében, a családban gyökerezik. Miért nincs külön program, képzés szülők számára?

A Re-EDucation nevű szemlélet Nicholas Hobbs nevelési filozófiáján alapszik, ő dolgozta ki azt a 12 alapelvet (Lásd keretes írásunkat – a szerk.), amelyen alapján a Pressley Ridge, illetve jogutódja, a NoBadKid működik. Hobbs nem egy íróasztal mögött ülve dolgozott, hanem egy olyan nevelőotthonban, ahová akkor a legproblémásabb fiúkat gyűjtötték össze. Azt vizsgálta, mi segít a fiataloknak abban, hogy a tinédzserkoruk ellenére már megcsontosodottnak tűnő, kemény viselkedésmintáikat levetkőzzék. A Re-ED alapja, hogy ha egy bizonyos viselkedésmintát meg lehetett tanulni, akkor egyrészt egy másikat is el lehet sajátítani, másrészt a meglévőt le lehet bontani azon az úton visszafelé lépkedve, amelyen az létrejött. Ez az eredeti koncepció bővült azzal, hogy a családokat is nagyon erősen bevonjuk a folyamatba.

Akármilyen problémás legyen is egy család, mi akkor is úgy gondoljuk, hogy ott valakinél – akár az anyánál, az apánál, a testvérnél, a nagyszülőnél – van egy olyan kulcs a gyerekhez, ami csak az övék, ami nálunk nincs. A tapasztalat az, hogy ha elismerjük, hogy a szülő mindent a legjobb szándékkal tesz a gyerekével kapcsolatban, és nem ítélkezünk felette, illetve meglátjuk és ki is fejezzük azt, hogy milyen értéket találunk a gyerekében, a megelőlegezett bizalom láttán ő is elkezd beletenni a kapcsolatba.

És egy ilyen partneri helyzetben már könnyebben mondja azt, hogy talán valamit elrontottam, vagy gőzöm sincs, mit tegyek, segítségre van szükségem. Így bevonva a szülőket, tulajdonképpen „becsalogatjuk” őket az iskolába, ahol ezáltal egyszerre, egy szándékkal lesz jelen a gyerek, a szülő és a pedagógus. Ez a hármas kapocs már olyan hálót képes biztosítani a gyereknek, amelyben elég jól lehet. Mi azért dolgozunk elsősorban a pedagógusokkal, mert a szülő abban bízik, akivel naponta, szemtől szembe találkozik.

A mottótok az, hogy rossz gyerek nincs, csak meg nem értett. Igaz ez az állítás a felnőttekre is?

Abszolút. Az uralkodó, medikalizált, diagnózis- és problémaközpontú szemlélet a felnőtteket sem segíti. Ahogy a gyerek, úgy a felnőtt is akkor tud fejlődni, ha biztonságban érzi magát, a stresszes környezet pedig ugyanúgy árt neki. És ahogy problémás gyerekek, ugyanígy problémás felnőttek is vannak, csak az ő viselkedészavaruk mondjuk elhízásban, dohányzásban, alkoholproblémában jelentkezik.

Az embernek az az egyik legfontosabb alapszükséglete, hogy elfogadják úgy, ahogy van.

Mindenkinek segít, ha vannak keretek, amelyek nem durvák, de egyértelműek, nem parancsuralmi rendszert tartanak fenn, hanem biztonságot adnak. Az ilyen kereteket nem akarják felrúgni, mert megnyugszanak bennük.

Mit lehet tenni szülőként, pedagógusként, hogy megelőzzük azt, hogy „problémás” legyen egy gyerek?

Manapság éppen az a nyugalmi állapot nincs meg, vagy válik egyre nehezebben elérhetővé, amire szüksége van az agynak a tanuláshoz és a fejlődéshez. Az élménypedagógia alaptétele, de a traumakutatás és sok más terület eredményei is azt támasztják alá, hogy addig, amíg az agy védekező állapotban van, nem fog tanulni. Márpedig a legtöbb viselkedészavaros gyerek folyamatosan ebben a „védekezőállásban” van. Mi most a Bruce Perry nevével fémjelzett neuroszekvenciális modellt (amely A ketrecbe zárt fiú című könyvben is megjelenik) építjük be a módszertanunkba, amely leírja, milyen az a gyógyító – egyúttal prevenciós – környezet, ami segíti, hogy a gyerekek idegrendszere egy nyugalmi állapotban maradjon, illetve képes legyen oda visszatérni.

Ehhez mindenekelőtt szükség van egy nagyon stabil kapcsolati térre, amiben van egy tudatos (akár szakember) felnőtt, aki amennyire csak lehet, mindig nyugalmi állapotban van. Persze gyerekek között természetes, hogy ebből az állapotból a felnőtt kileng, de az a lényeg, hogy képes legyen folyamatosan megadni azt a biztonságos környezetet, amiben a gyerek azt érzi, biztosan nem indulatból és dühből fognak reagálni az ő bármilyen cselekvésére. Ez a kapcsolati tér az, amiben aztán megfelelő ingereket adhatunk a gyerekeknek.

Milyenek a jó ingerek?

A ritmikus, repetitív ingerek megnyugtatják az idegrendszert. Ilyen lehet például a ringatás, vagy ha minden tanórát egy kis rituáléval, mondjuk egy tapsolós játékkal, tánccal, dallal kezdünk. Vagy például van egy mondókánk, ami a közös megegyezés alapján azt jelenti, hogy sorakozni kell: ha belekezdünk ebbe a mondókába, a gyerek nem parancsszóként, hanem lágyan kapja a „sorakozó!” üzenetét, és mialatt ő is szavalja a mondókát, szabályozódik vissza az idegrendszere, és nem jut eszébe rosszalkodni vagy ellenállni. Ha erre a mondókára valami mozgásos elemet is teszünk, és engedjük, hogy fusson egy kört a pad körül és pacsizzon a társával, akkor arra is lehetőséget adtunk, hogy azt a felgyülemlett energiát, amit másképp nem tud szabályozni, mozgással vezethesse le.

Mi ahhoz nyúlunk, amit az ember ösztönösen tud, de a mostani társadalmi berendezkedés, illetve a töménytelen mennyiségű inger épp ezt az ösztönös tudást üti ki. A legfontosabb, hogy a gyereknek legyen minél több egészséges kapcsolata – ha kicsi a család, akkor is: a szomszéd nénivel, a boltossal –, és legyen napirendje.

A napirend a kapcsolatokon keresztül valósuljon meg, és legyen benne ismétlődés, játék és idő az elmélyülésre, vagyis a szöszölésre. Az, hogy a kétéves az okostelefon képernyőjét húzogatja, az nem szöszölés! Hiszen éppen azt nem engedi meg az agynak, hogy integrálja a rengeteg ingert – épp, hogy további ingerekkel árasztja el a gyereket.

Az élménypedagógia a NoBadKid egyik kulcsszava. Hogy segít ez a zavarokkal küzdő gyerekeknek?

Az élménypedagógiai szemléletnek az a része az elsődleges számunkra, hogy az ember csoportban tanul a legkönnyebben és leghatékonyabban magáról, a csoportról és a világról is: itt sajátítja el, mik a hatékony kommunikációs formák, hogy kell együttműködni, kudarcot vagy konfliktust kezelni, sikert megélni, legyenek ezek akármilyen apró dolgok is. Mi a csoportokban strukturált gyakorlatsorokkal tanítunk meg például olyan alapokat, hogy hogyan álljunk körbe, és ha ez sikerült, akkor hallgassuk is meg egymást, de olyasmit is, hogy hogy kérünk és adunk szót, hogy fejezzük ki a véleményünket anélkül, hogy megbántanánk a másikat.

Az élménypedagógia egyik legfontosabb eleme a folyamatos visszacsatolás, hiszen ha egy sikeres gyakorlat után nem beszélünk arról módszeresen, hogy mi történt, abból mi volt fontos, mit tanultunk belőle és hogyan lehet a tanultakat más élethelyzetben alkalmazni, akkor semmilyen gyakorlat nem lesz hatásos.

Ez a fajta feldolgozás két pótolhatatlan dologban segít: egyrészt megtanítja a gyerekeket mentalizálni. A problémás gyerekek többsége erre nem képes, nem tudja elképzelni azt, hogy az ő tette hatással van a másikra, vagy hogy másnak is lehet ugyanolyan érzelmi állapota, mint neki. A reflexiós körben sok szó esik érzelmekről és viselkedésekről, ezáltal mégis megtanulják elképzelni ezeket. A folyamatos visszajelzés és reflexió másrészt azért elengedhetetlen, mert megtanít terveket, célokat kitűzni, meglátni azt, hogy a célhoz képest hol tart valaki, honnan hova jutott. Így válik képessé a korábban agresszív, engedetlen gyerek arra, hogy ha sérelem érte, akkor ne vágja rögtön hozzá a széket a másikhoz, hanem inkább szóljon a tanító néninek, és mérlegelje, mi történt.

A Re-ED 12 alapelve

1. Az életünket most kell élnünk. Az élet most zajlik, nem a múltban, a jövő pedig csak annyiban számít, amennyiben a jelen kihívásai meghatározzák.

2. A bizalom elengedhetetlen. A gyerek és a felnőtt közötti bizalom alapvető fontosságú, ez az, amin az összes többi alapelv nyugszik, a ragasztó, mely összetartja a tanítást és a tanulást, a Re-EDukáció kezdőpontja.

3. A hozzáértés szükségszerű. A hozzáértés változást hoz, ezért segítenünk kell a gyerekeket és a serdülőket abban, hogy ők is jók legyenek valamiben, elsősorban persze az iskolai munkában.

4. Az idő nekünk dolgozik. Az idő a szövetségesünk, amikor a fejlesztés periódusában az élet nagy csapásai utáni fejlődés elősegítésén dolgozik.

5. A tüneteket lehet és kell is kontrollálni. Az önkontroll tanítható. A gyerekek és a serdülők a pszichológiai tudás nélkül is megtaníthatók arra, hogyan irányítsák magatartásukat; a tüneteket közvetlenül lehet és kell kontrollálni, nem feltétlenül egy feltáró terápia keretében.

6. Az intelligencia tanítható. A gyerekek és a serdülők kognitív kompetenciáját jelentős mértékben lehet fejleszteni; meg lehet tanítani nekik az életük megszervezéséhez szükséges általános készségeket éppúgy, mint a család, az iskola, a közösség vagy a munka által támasztott követelmények összetett rendszerében való eligazodást segítő módszereket. Más szóval: az intelligencia tanítható.

7. Az érzelmeket táplálni kell. Az érzelmeket táplálni kell, spontán módon megosztani, szükség esetén kontrollálni, sok elfojtás után végre kifejezni, valamint olyanok segítségével felderíteni, akikben megbízunk.

8. A csoport alapvető a fiatalok számára. A csoport nagyon fontos szerepet játszik a fiatalok életében; a felnőtté válás útjának egyik fő mozgatóereje lehet.

9. A szertartások és rituálék rendet, állandóságot és biztonságot nyújtanak. A szertartások és rituálék rendet, állandóságot és biztonságot teremtenek a problémás gyerekek és serdülők számára, akiknek élete gyakran nagyon zaklatott és szervezetlen.

10. A test az én páncélja. A test az én páncélja; a fizikai én, ami köré a pszichikai én felépül.

11. A lakókörnyezet és közösség szerepe nagyon fontos. A lakókörnyezet és az ottani közösség fontos szerepet tölt be a gyerek vagy a serdülő életében, de a közösségi létet és annak előnyeit meg kell élnünk ahhoz, hogy megtanulhassuk.

12. A gyerek az örömtől fejlődik. A felnőtté válás során a gyerek életében minden nap legyen valami, ami örömet okoz, és legyen olyan örömteli esemény, ami miatt érdemes a holnapot várni. (Nicholas Hobbs, Ph.D.)

 

Tavaly indított sorozatunkban hónapról hónapra írunk a lelki egészség témájához közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó civil szervezetekről, lehetőséget biztosítva, hogy a tevékenységükről minél többen értesüljenek. Ebben a hónapban a NoBadKid alapítvány tevékenységéről olvashattatok itt a Pszichoforyou-n, róluk pedig itt olvashattok bővebben. Rózsa Mónika és kollégái munkáját egyébként idén júniusban az általános iskolás korú gyerekek tudását és készségeit fejlesztő, innovatív kezdeményezéseket tömörítő Edisonplatform is díjazta: a NoBadKid alapítvány tudatos nevelés kategóriában emelkedett ki a többi a projekt közül. Az elismeréshez ezúton is gratulálunk! 




Szerző

Király Eszter
Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This