„Nehogy elmenj dolgozni azért a szaros kétszázezerért!” – Az önmegvalósítás jelentősége a párkapcsolatokban

Mi történik a párkapcsolatban, ha egy nő lemond az önmegvalósításról, és hosszú éveken keresztül a család ellátása tölti ki az életét, miközben a társa sikereket ér el a szakmai életében? Első látásra idillinek tűnik a kép – mintha megérkezne a mesebeli herceg fehér lovon, aki biztosítja a kényelmes életet -, azonban ennek az élethelyzetnek is van néhány buktatója. Hiszen az önmegvalósítás szükséglete, az egyéni sikerek elérése ma már a legfontosabb szükségleteink közé tartozik az életutunk során.

A címben szereplő mondatot egy párterápiás ülésen hallottam, ahol a kedvetlen, fásult feleség a kiüresedett életéről panaszkodott, mire a férje ellentmondást nem tűrő hangon elmondta, hogy senkinek nem éri meg az, ha a felesége elmegy dolgozni néhány ezer forintért, hiszen megtehetik, hogy otthon maradjon. Ezt annak idején közösen megbeszelték, ő is beleegyezett. Hiszen sokkal többet jelent, ha a gyerekek az edzésekre és különórákra is biztonságosan, autóval jutnak el. Ráadásul, amikor a hosszú munkanap és edzés után a fáradt férj is hazaér, akkor nyugalom és kipihent feleség várja.

A nő arról panaszkodott, hogy a gyerekek logisztikája mellett nincsen olyan tevékenység az életében, amiben sikereket érhetne el. Üresnek érzi a mindennapokat, hiszen az otthon töltött évek alatt sutba dobta mindazokat az egyéni, önmegvalósító terveit, amik az egyetemi évek során célként lebegtek a szemei előtt.

Ebben az élethelyzetben két szükséglet vetekszik egymással. A család szükséglete harcol az egyéni életút egy nagyon fontos feladatával, az önmegvalósítással. A belső disszonancia érzése abból fakad, hogy az önmegvalósítás lefojtott szükséglete ellentmondást nem tűrően zakatol, és kielégülésre vár.

Mivel az önbecsülésünk nagymértékben függ attól, hogy mit tettünk meg önmagunkért, a céljainkért, hová tartunk, és kik vagyunk mi, ezért a ma emberében erős vágy születik arra, hogy formálja az életét, és önazonos életet éljen. Akkor is felmerülnek ezek az egzisztenciális kérdések, ha nem egyedül, hanem párkapcsolatban vagy családban élünk.

Egzisztenciális pszichológiai válság – Ki vagyok ÉN? Hova tartok ÉN?

Az egzisztenciális pszichológia az élet nagy kérdéseivel, az egyéni életút kiteljesedésével, az élet értelmével, az egyéni felelősségvállalás fontosságával, az élet és a halál közötti élet ívének minőségével foglalkozik. Éppen ezért születésünktől fogva fejlődünk, és ez a fejlődési szükséglet egészen halálunkig tart.

Az egyéni életútnak vannak szakaszai, amik minden ember életében nagyjából ugyanazok. Amikor az ember az egyik életszakaszból átlép a másikba, akkor krízispontokhoz érkezik, mert a szakaszváltások nem mennek egykönnyen, normatív krízisek kísérik. Vannak, akik zökkenőmentesen átlépnek az új életszakaszba, viszont vannak, akiket át kell segíteni, mert elakadnak.

Ilyen például a kapunyitás korszaka, amikor kinyílik az élet egy friss diplomás előtt, és ki kell lépni a való életbe, vagy a házasság, ami után a gyerekek születésével létrejön a család. Majd később elérkezünk az életközépi válsághoz, amikor a gyerekek kirepültek, a munkánkat már meguntuk, a párkapcsolatunk sem a régi már, ilyenkor elveszítjük az élet értelmét. Ezt az életszakaszt én nem változó, hanem változtató kornak hívom, amikor új értelmet kell keresnünk, új célokat kell találnunk. Ezt követően jön el az időskor életszakasza, amikor leltározunk, számot vetünk, értékelünk. Végiggondoljuk, hogy megvalósítottuk-e az álmainkat, jól éltünk-e, szeretettel bántunk-e önmagunkkal? Ebben a leltározásban a céljaink beteljesítését vesszük számba, tehát az egyéni életünk minőségét értékeljük.

Ha nem tettünk meg mindent, nem küzdöttünk kellően az álmaink beteljesítéséért, akkor boldogtalan időskor vár ránk. Ha úgy érezzük, hogy ez a hajó már elment, akkor hánykolódós, csalódottsággal teli, megkeseredett időskor vár ránk. Ugyanis ahhoz, hogy szerethető és örömteli idős emberekké váljunk, jól kell bánnunk önmagunkkal. Még akkor is, ha családunk van, ami ad feladatot bőven.

„Én csak egy kellék vagyok a tökéletes élethez!” – Júlia és Barnabás esete

Egy példán keresztül szeretném érzékeltetni, milyen az, amikor nem sikerül megküzdeni az egyéni életút kihívásaival.

Júlia és Barnabás érkezik hozzám, akik húsz évnyi házasság után kerültek válságba. Barnabás felelős beosztásban dolgozik, számos társadalmi tisztséget lát el, pörög ezerrel, mosolyog és csillog a szeme. Júlia ki se lát az ügyintézés, háztartás és logisztika háromszögből, minden ideje arra megy el, hogy a családi dolgokat rendezze. Csalódottan, kisírt szemmel érkezik, láthatóan a férje nem érti, mi a problémája.

„Fogalmam sincs, Júliának mi a fene baja van. Csodálatos házban élünk, gyönyörű birtok közepén. Nincsenek anyagi gondjaink, mégsem látom a feleségemet boldognak. Szerelmes vagyok belé, gyönyörűnek látom, rugalmasan tudom szervezni az életemet. Ő pedig kedvetlenül, fásultan él, nem találja önmagát, pedig én mindent biztosítok a számára. Úgy élünk, ahogy kevesen, egy saját boldog világot építettem, rengeteg munkával. Az erdő szélén, csendben, saját kerttel, anyagi nehézségek nélkül. És még azt sem kapom meg jutalmul, hogy boldognak lássam!” – meséli Barnabás, aki nem rejtette véka alá, hogy mennyire elégedett azzal, amit letett az asztalra.

Barnabás elégedettségét az adja, hogy az évek kemény munkájával megvalósította a saját álmait. Ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy két szükségletet tudott egyszerre kielégíteni a jól jövedelmező munkájával. Egyrészt a családi szükségleteket, mégpedig úgy, hogy ezzel párhuzamosan a személyes álmai is megvalósulhattak. Így az egyéni céljai beteljesítése elégedetté tették őt, így valószínűsíthető, hogy derűs és nyugodt időskor vár rá, hiszen amire vágyott, azt a két kezével sikerült megteremtenie.

„Amikor belementem abba, hogy ne dolgozzak a gyerekek mellett, akkor úgy éreztem, hogy megfogtam az Isten lábát.

„Boldog és elégedett voltam, de egy idő után rájöttem, hogy egy aranykalitkába vagyok bezárva. Én csak egy kellék vagyok a tökéletes élethez. Három gyerek, csodálatos környezet és megbízható anyagi háttér mellé kellett egy csinos feleség is. Ma már szeretnék kitörni ebből az életből, mert megfulladok, hiszen elvesztettem a személyes autonómiámat, az önbecsülésemet, csak egy szép díszletnek érzem magam.”

Olyan, mint amikor az ember nem edz évekig, majd észreveszi, hogy nem hajlik a dereka. Mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell a saját vágyaimat megfogalmazni és megvalósítani” – meséli Júlia.

A megmentő és áldozat játszmája – elbillent párkapcsolat

Júlia a saját önmegvalósításáról mondott le azért, hogy a kislányos álmaiban szereplő erős férfi mellett gyenge nőnek érezhesse magát. Ennek az életre szóló játszmának az volt az ára, hogy belehelyezkedett az áldozat szerepébe, míg a férje a családot ellátó, megmentő szerepet öltötte magára. A megmentő Barnabás részéről volt ebben egy jó adag grandiozitás. Hiszen megmenteni a gyengéket kell, ettől ő erősnek és kompetensnek érezte magát. Júlia, az áldozat, pedig a kislányos álmainak megfelelően beleült az aranykalitkába, ott sorvadozott, és egy idő után pedig elvesztette az identitását.

A játszma második felében a mindent előteremtő fél belefárad a túlzott felelősségvállalásba, ami miatt igazságtalanságot élt át. Miért mindig én? Miért nem kezd már magával valamit? Ez a kapcsolati fázis sok évvel a megmentő-áldozati játszma elkezdése után következik be.

Az áldozat ellehetetlenül, és a tanult tehetetlenségből kifolyólag képtelenné válik az önálló autonóm életre, pedig vágyik rá. A megmentő fél pedig belefárad abba, hogy nagyvonalúan bánik a környezetével, így egy idő után megterhelőnek érzi ezt az odaadást. Sajnos azonban a párkapcsolati rendszerben rögzül ez a dinamika, ami miatt létrejön az elégedetlenséggel fűszerezett igazságtalanság érzete, míg a másik oldalon a tehetetlenség és boldogtalanság élménye.

Van, hogy az elfáradt fél hirtelen ki szeretne lépni a kapcsolatból, de az is előfordul, hogy az önmegvalósításra vágyó fél érzi úgy, hogy az önmegvalósításhoz egyedül kell élnie, mert a jelenlegi kapcsolatában nem tudja megvalósítani.

Az önazonos élet jutalma

Egy kliensem mondatait teszem közzé az engedélyével, aki megfogalmazta, hogy van, amikor nem a kapcsolat érdekét kell magunk elé helyezni, hanem az egyéni vágyaink megvalósítását. Sokszor ez már az utolsó pillanatban történik, ez is azt bizonyítja, hogy soha sincs későn.

„Azt mondtam a páromnak, hogy én most, 44 évesen arra helyezem a hangsúlyt, hogy a régen parkolópályára helyezett vágyaimat megvalósítsam, és elkezdem az állatorvosi egyetemet, mert nem halhatok úgy meg, hogy nem adom meg azt önmagamnak, amire egész elértemben vágytam. Tudom, hogy kapcsolati szinten is áldozatokat kíván, hiszen hétvégenként iskolában ülök majd, és tanulnom is kell a vizsgákra, így megértem azt, ha ezt ő nem tudja vállalni. Akkor viszont el kell döntenie, hogy mellettem marad-e, mert most én az utolsó pillanatban vagyok, és önmagam felé tartozom annyival, hogy ezt a kihívást beteljesítsem. Önazonos életet akarok élni! Tudja mi történt? Megölelt, és azt mondta, nagyon büszke rám, és mindenben támogatni fog! Könnyek között öleltük egymást!” – meséli Emese, aki 51 éves, és azóta már állatorvosként dolgozik.

Mivel a kapcsolat az egyéni életünknek egy szelete, ezért az egyéni életút kihívásai és céljai a kapcsolatunk mellett is prioritást élveznek. Van olyan élethelyzet, amikor bármennyire vágyunk arra, hogy megvalósítsuk a vágyainkat, mégsincs rá mód. Vagy nincs idő, esetleg nincs rá energiánk, vagy anyagi nehézségek állnak a megvalósulás útjában, de nem érdemes lemondani róla. Hiszen a személyes boldogságunk és a megelégedett időskorunk, a megnyugvással teli utolsó életszakaszunk, és az egész életünk értékítélete múlik ezen.