A narancs, ami nem fehér és nem fekete – az Orange is the New Black című sorozatot ajánljuk – #SAJÁTÉLMÉNY

Nem csak dicsérő szavakból, de szakmai elismerésekből is kijutott ennek a női börtönben játszódó sorozatnak: a sok-sok jelölés mellett, többek között Golden Globe- és Emmy-díjakat is bezsebelt már az alkotó- és szereplőgárda. Nem könnyű újat írni az Orange is the New Black című sorozatról, de az ok, amiért én mégis megpróbálkoznék vele, az az, hogy nem nagyon találtam olyan kritikát vagy ajánlót, amely a sorozat mélyebb, lelki rétegeit is közelebbről megvizsgálta volna. Pedig, ahogy a jó sorozatoknak, ennek is van valamiféle pszichológiai vetülete.

Nem szeretném persze túlkomolykodni a dolgot, természetesen az Orange is the New Blackben is bőven van intrika, szex és erőszak, az a három hozzávaló, ami a legnépszerűbb sorozatokat össze- a függő nézőket pedig a képernyő/monitor előtt tartja – nagyon leegyszerűsítve természetesen. Mindez megfűszerezve némi humorral, drámai történésekkel és fordulatokkal – tulajdonképpen röviden így lehetne összefoglalni, hogy miről szól ez a sorozat. És igen, szól ezekről is persze, de szól arról is, hogy több tucat nő kikötött valahogyan a New York mellett található Litchfield börtön falai között. Erről a „valahogyan”-ról szeretnék elsősorban és kicsit bővebben írni, de mielőtt ezt megtenném, azok kedvéért, akik nem ismerik, vagy nem látták…

A női börtön nem sétagalopp…

A sztori ott kezdődik, hogy a 30-as éveiben járó, csinos és idilli körülmények között éldegélő Piper Chapman (Taylor Schilling) 15 hónapra a rácsok közé kényszerül egy tíz évvel korábban elkövetett, fiatalkori hiba miatt (drogügylet…) – és szembesül vele, hogy ez bizony nem lesz egy sétagalopp.

Szóval ez a naiv szőke teremtés besétál a nem feltétlenül barátságos és befogadó közösség tagjai közé, és ahogy arra számítani lehet, eleinte nem annyira könnyű neki. Piper epizódról epizódra változik, kérgesedik és sorstársaival együtt egy önismereti utat jár be, ráadásul a legkeményebb fajtából valót.

Mert mikor máskor ismernéd meg magad, ha nem 250 másik, túlnyomórészt lelkileg sebzett és/vagy sérült ember társaságában, ahol, a legtöbb alapvető szükségletből – többek között élelemből, intim szférából, friss levegőből, napfényből, törődésből, érintésből, szabadságból – hiány van.

Vannak viszont kemény szabályok, hierarchia, megaláztatás, agresszió, intrika, embertelen- és szegényes higiéniai körülmények. A zord külsejű és rideg karakterek persze Piperrel együtt változnak, formálódnak, és ahogy megismerjük őket, egyre közelebb kerülnek a néző szívéhez – megszeretjük őket, na. A sorozat nem mellesleg sok ponton kifejezetten szórakoztató – mondjuk ezzel nem a felhőtlen kacagós, hanem inkább a sötét tónusú humor kedvelői fognak egyetérteni.

A börtönbe vezető út

Ami viszont számomra kiemeli a sok jó sorozat közül ezt a szériát, azok a részenként kibontott, a börtönlakók történetét bemutató, nagyon szépen felépített flashbackek (ezek azok a részek, amikor a cselekmény egy pontján a szereplővel együtt visszarévedhetünk a múltba).

Ezek a visszaemlékezések egészen más fénytörésbe helyezik az omladozó falak között bűnhődő nőket, és az ő megítélésüket. A szépen türelmesen, adott esetben több részen keresztül kibontott, egészen a gyerekkorig visszafejtett sorsokból kiderül, hogy azért a börtönbe vezető út nem éppen jó szándékkal van kikövezve, sőt. Nagyon is sok ponton ki van jelölve, és

nem azért kerülnek végül oda a börtön lakói, mert nem dobtak hatost az élet nevű játékban, hanem a környezetük, a körülményeik, a közeg, ahova születtek óhatatlanul e felé a rossz út felé terelte őket.

Persze, vannak szerencsétlen véletlenek (mint például az egyik kedvenc karakterem, Yoga Jones (Constance Shulman) esete, amit nem írok most itt le, a sorozatból kiderül…), vagy rossz és elhibázott döntések, ami miatt természetesen meg kell bűnhődniük a bentlakóknak.

A legtöbb történetből azonban világosan kirajzolódik, hogy – bár könnyebb és kevésbé energiaigényes így gondolkodni – az úgynevezett bűnös emberek, nem azért kerültek oda, ahova, mert eredendően rosszak „és mert ott vannak, ahova valók,” hanem azért, mert a gyökereik, az, ahogy és ahol felnőttek, eleve determinálta őket arra, hogy a börtön falai között kössenek ki. És ez éppúgy vonatkozik a gettóból érkező afroamerikai szereplőkre, mint a tehetős, csak éppen a gyereküket levegőnek néző szülők mellett felcseperedő, végül heroinistaként végző, fehérbőrű fegyencekre is.

Emberi sorsok és árnyalatok

Innen nézve a képlet egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt hajlamosak vagyunk sokszor elhitetni magunkkal. Nincsenek rossz emberek és jó emberek, semmi sem fehér vagy fekete.

Emberi sorsok és árnyalatok vannak. Ami szerintem ennek a sorozatnak a legfőbb érdeme, hogy megmutatja ezeket az árnyalatokat, zseniálissá pedig az teszi, hogy éppen az elítéltek mutatják meg nekünk epizódról epizódra, hogy ítélkezni, megítélni, gondolkodás, mérlegelés és mögöttes tudás nélkül, kritikátlanul pálcát törni más emberek feje fölött ostobaság, de minimum, tévedés.

Több húsbavágó, és a fentihez hasonló gondolatot elindító mondat is elhangzik a sorozatban: az egyik, számomra legfontosabbat Tiffany Dogget (Taryn Manning) mondja ki. Miután a metamfetamin-függő lányt az egyik börtönőr szexuálisan bántalmazta, fegyenctársa, Big Boo (Lea DeLaria) szárnyai alá veszi, mellé áll, és közös erővel elérik, hogy ideiglenes ártalmatlanítsák, és kiszolgáltatott helyzetbe hozzák az őrt, majd bosszút álljanak rajta.

Ott vannak a kegyetlen és előre kitervelt bosszú megvalósításának kapujában, már csak egy lépés választja el őket attól, hogy Doggett megtorolja az elszenvedett sérelmeket. Big Boo próbálja cselekvésre ösztönözni a lányt, rámutatva, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy kiadjon magából minden haragot és mérget, csak csinálja! Mire az egész életében bántalmazott, számos abortuszon átesett, drogfüggő lány lassan felemeli a fejét, és azt feleli, hogy

„de hát én nem mérges vagyok, hanem nagyon szomorú”.

Ha kedvetek van, nézzétek meg a sorozatot, ami azért – jelzem előre – sok ponton alkalmas a nyugalom megzavarására, de nemcsak a leszbikus és nem leszbikus szexjelenetek, meg a sok káromkodás miatt, hanem azért is, mert az ilyen és ehhez hasonló mondatok – ha egy kicsit elgondolkodik rajta az ember – kimozdítanak a komfortzónából.

Ami nem feltétlenül baj, csak ugye nem mindenkinek való…

Via: Netflix