„Az olvasás számomra a mentális vészkijárat” – Interjú Ott Annával, aki könyvekből épít közösséget és menedéket

Szerző: | 2021. 01. 30. |

Gyerekkorában fogódzott bele először, és olyan erős kapaszkodót talált benne, hogy azóta el sem engedte. Mára az olvasás nemcsak a hobbija, de a hivatása is. Ahogy fogalmaz, számára a könyvek adta elmélyülés igazi függőség. Erről a szerről azonban nem kell lejönnie, hiszen ahelyett, hogy elvenne testből és lélekből, minden percben hozzáad valamit. Ott Anna, a Hadik Kávéház művészeti vezetője, a Margó Irodalmi Fesztivál egyik szervezője, és nem mellesleg mára egy egyszemélyes olvasásnépszerűsítő intézmény, aki az Instagram oldalán több tízezer ember számára mutatja meg: olvasni jó. A koronavírussal terhelt tél és a velejáró begubózás apropóján beszélgettünk vele többek között arról: hogyan nyújthat mentsvárat nehéz időkben az irodalom?

Fotó: Tombor Zoltán

Ha már az olvasásról, a képzeletbe való menekülésről, a benne való felszabadulásról beszélgetünk, kezdjük mi is egy kis képzelgéssel. Mi lett volna, ha…? Ha nincs ez a bosszantó vírushelyzet és személyesen találkozhatunk, kávét vagy teát rendelnél most?

Nagy kávés vagyok, de ilyenkor estére már a tea felé húzna a szívem.

És mit mondtál volna, hova üljünk be: a Hadikba vagy a Szatyorba?

Mindkét helyet nagyon szeretem, de leülni, gondolkodni, négyszemközt beszélgetni mindig a Hadikot választom. A Szatyor tágasabb, bohémabb, oda általában nagyobb társasággal megyek.

Az olvasáshoz kötődnek hasonló rituáléid? Vagy mivel egyszerre szenvedélyt és munkát is jelent, bárhol, bármikor olvasol?

Mostanában vettem észre magamon, hogy sokkal fontosabb számomra a csend, a nyugalom, mint régen. Gimnazista koromban napi kétszer ötven percet utaztam a HÉV-en a suliba és vissza, adott volt az idő és a hely az olvasásra. Ma már képtelen lennék útközben belebújni egy könyvbe. Egyre jobban zavarnak a zajok. Inkább tudatosan megteremtem a helyzetet: szükségem van arra, hogy képes legyek elmélyedni.

A rituálém egy jó ideje a reggeli olvasás. Ébredés után, ha már a kutyáim is rendben vannak, egy-másfél órát könyvvel a kezemben iszom meg az első két kávémat.

Este valahogy sohasem tudtam belealudni egy könyvbe. Alapvetően fekvő helyzetben sem olvasok, hiszen mindig nálam a ceruza, aláhúzni, jegyzetelni. Na, látod ez is egy rituálé: nincs olyan kötet a polcomon, amelyben nem hagytam saját nyomokat.

Gondolom, ha mindenképp üzenetet hagysz magadnak a sorok között, nem vagy gyakori vendég a könyvtárakban.

Anyukám nagy erőkkel próbált rászoktatni kamaszként: Szentendrén, ahol felnőttem, egyébként csodálatos könyvtár van. Hiába volt logikus az igyekezete, hiszen egyedül nevelt, egyszerűen nem szerettem visszaadni a könyveket, és igen, az is bosszantott, hogy nem írhatok bele. Ürességet éreztem, mert nincs ott a polcomon, nem tudom levenni újra, megkeresni, mit húztam alá benne. Végül az lett a megoldás, hogy havi egy könyvet kaphattam és azt be kellett osztanom.

Ennek alapján úgy képzelem, minden eddigi kötetet őrzöl, és a költözésnél első szempont, hogy mennyi könyvespolc fér el.

Ráéreztél, éppen egy hónapja újabb falnyi könyvespolcot kellett beszerelni a hálószobába, mert egyszerűen nem tudtam már, hova pakolni.

Ez nem csupán gyűjtőszenvedély. Ott érzem magam otthon, ahol a könyveim is velem vannak.

Most épp eljöttünk kikapcsolódni két napra Zebegénybe. Egy óriás műanyagtáskát hoztam tele könyvekkel. Szokták kérdezni: ennyit elolvasol napok alatt? Dehogy! Csak szeretem, ha itt vár rám, az is, amiből még pár oldal van vissza, meg az is, ami utána következik. A hangulatomtól függően persze erre két-három jelölt is akad, és akkor még itt vannak azok a novellás- vagy verseskötetek, amelyekből csak egy-két művet tervezek megnézni, de ehhez hoznom kell nyilván az egész könyvet.

Egyébként valóban mindent megtartok. Épp most kezdtem szelektálni, és amiről tudom, hogy nem áll olyan közel a szívemhez, azokat külön polcra tettem. Ha a vírushelyzetnek vége és az élet engedi, szeretnék valamiféle könyvcsereprogramot megvalósítani a Hadikban.

Nemrég egy nagyon érzékletes rajzot tettél közzé az Instagram oldaladon. Egy emberi agy ábrája tele polcokkal és rajtuk sok-sok kötettel. Melyik könyvnek örülsz, hogy az életed részévé vált? – tetted fel a kérdést. Te mit válaszolnál erre?

Reméltem, hogy nem emiatt hoztad fel. (Nevet.) Izgultam, hogy előkerül a kommentekben is a kérdés felém, miközben vártam, hogy sokan írják majd, lehetetlen választani. De végülis mindenki kiemelt egyet-egyet.

Biztos vagyok abban, hogy minden eddig olvasott könyv hozzám tett. Az is, ami nem tetszett.

De szívesen mondok néhányat azok közül, amelyek most is dolgoznak még bennem. Az elmúlt időszakban különösen megérintett Simone de Beauvoirtól A megtört asszony. Ez egy kisregény, egy végtelenül plasztikusan leírt helyzet arról, amikor a feleség rájön: a férjének viszonya van. Elmeséli, miképpen omlik össze ez alatt a tudás alatt, és veszti el az identitása mélyebb rétegeit.

Nem tudom kikerülni Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénysorozatát sem. A tavaszi karantén nagy ajándéka volt, hogy az instagramos olvasóközöségemmel együtt olvastuk, és minden száz oldalt követően szakértőkkel beszélgethettem az adott részről, sőt magával az íróval is. Talán túl romantikusan hangzik, de számomra ez az a történet, amely után tényleg máshogy nézek az egész világra. Nagyon hálás vagyok, hogy az életem része lehet.

Ezenkívül elég megosztó, de én nagyon szeretem, Karl Ove Knausgård Harcom című sorozatát. Hat regényről van szó, amelyek kapcsán azt érzem, hogy egy kicsit beleláttam a férfiak gondolkodásába, érzésvilágába, ami nagyon sokat adott nekem.

És persze fontosak a versek, amelyekről elmondhatom: későn érkeztek meg hozzám. Inkább egyetem alatt és fiatal felnőtt koromban barátkoztam meg velük. A legkedvesebb talán Petri költészete, de igazán hálás vagyok Simon Marcinak és Závada Petinek, akiket nemcsak költőként kedvelek. Jóbarátok lettünk és ők segítettek eloszlatni a félelmeim a versolvasással kapcsolatban.

Mivel a Hadik művészeti vezetőjeként sikeresen működsz, feltételezem alapvető vonása az ízlésednek, hogy igazán közel a szépirodalom áll hozzád, hiszen ezzel „dolgozol” nap mint nap. Mégis sokszor hallom tőled hangsúlyozni, tulajdonképpen mindegy, mit olvas az ember. Csak olvasson. Mindig így gondoltál erre, vagy az olvasásnépszerűsítő tevékenységed során alakult át a véleményed?

Talán azért viszonyulok megengedőbben ehhez a kérdéshez, mert nem vagyok irodalmár. A családom nem egy kifejezett bölcsészcsalád volt, ahol mindenki olvasott. Még az egyetemi szakomon sem a könyvek álltak főszerepben, hiszen kommunikációt végeztem.

Teljesen a saját utamat tapostam ki az olvasásban: mindig azt vettem le a polcról a könyvesboltban, ami jó benyomást tett rám, ami a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt. Máig az elmélyülés élménye mozgat igazán, ezt pedig senkitől sem szabad elvenni: az olvasás nem lehet erőszak tárgya. Olvass, amit szeretsz!

Közben persze borzasztóan élvezem, amikor az irodalom kapcsán tanulhatok. Igazi flowt jelentett az is, amikor mellém kerültek barátok, ismerősök, akik szakmabeliek, és kérdezhettem, ők meg terelgettek a válaszaikkal. Sohasem éreztették velem, hogy ciki lenne: nincs előképzettségem. Engem sem zavart! Ezen a téren szinte szomjazom az iránymutatást, miközben tudom, mindenkinek más jelenthet katarzist, aha-élményt, elmélyülést adott élethelyzetben. Kaptam már meg a sznob jelzőt az általam ajánlott könyvek miatt. De én tényleg ezeket olvasom! A lányregények, a krimik például nem okoznak örömet. Ha lazítanék a szépirodalmi művek között általában pszichológiai könyveket, vagy életrajzokat olvasok.

Az oldalad alapján határozott ízlés rajzolódik ki, de nem úgy tűnsz, mint aki meg akarja mondani a tutit.

Mert nem is tudom. Éppen ezért kerülöm Instagramon a „Melyik az a tíz könyv?” típusú listákat. Persze akadnak stabil pontok az ember olvasmányai között, amelyek egy életen át végigkísérik. De alapvetően évente, havonta változhatnak a kedvencek, attól függően, kit mi foglalkoztat éppen. Szóval nincs is tuti, amit megmondhatnék. Én is csak egy olvasó vagyok. Igyekszem gyakran hangsúlyozni. Talán éppen ezért tudnak azonosulni velem ennyire sokan.

Nemrégiben egy TED-előadásban beszéltél róla nagyon őszintén, hogyan merültél bele gyermekként a könyvek világába egy nehéz élethelyzetben kapaszkodót keresve. Ott megjegyezted: sokáig a mennyiség és nem a minőség érdekelt. Most amikor nemcsak szerelem, de kötelesség is az olvasás mennyire nagy a nyomás a könyvek számát illetően? Sohasem fáradsz bele az olvasásba?

Akkoriban a mennyiség inkább arra vonatkozott, hogy mindig legyen valami a kezemben. Mert így tudok biztonságban és bármikor kilépni a jelenemből. Manapság, ha rendesen zajlik az élet, akkor sokkal inkább sakkoznom kell az idővel: a havi egy Hadikban zajló programra is olvasok, az egyetemi óráim tematikáihoz is (Anna a Budapesti Metropolitan Egyetemen tanít – a szerk.), egyéb projektekhez, illetve még azokat a köteteket, amelyek éppen magánemberként is érdekelnek. Nem élem meg nyomásnak, mert olyan erős szomjúság él bennem a könyvek felé: alig várom, hogy nyithassam a következőt. Az egész úgy fest a képzeletemben, mintha kitárnék egy ajtót és zuhanna rám a tudás, én meg azt sem tudom sokszor, merre nyúljak érte.

Például a közös Nádas-olvasás alatt minden szakértőtől, aki eljött, kértem egy olvasmánylistát magamnak. Na tessék, megint ott van, tíz-húsz-száz könyv, esszé, novella, amit meg kellene ismerni! De én ezt az állapotot élvezem.

Most a korona idején kizökkentem a rutinból. Tulajdonképpen állandóan olvasok, kevesebb az időkorlát. Ha eltelik másfél nap úgy, hogy valamiért nem vettem könyvet a kezembe, nagyon hiányzik. Különösen kiszolgáltatott helyzetben élünk a munkát, az egészséget, az emberi kapcsolatokat, az egzisztenciát tekintve. Az olvasás egy szuper mankó, igazi segítség lehet bárkinek. Mert bizonyos időre kiránt a napi gondokból.

Te pedig igazi tapasztalattal beszélsz erről, hiszen magad is egy nehéz élethelyzetben találkoztál az olvasás menekítő, felszabadító hatásával.

Így van, nem csak jól hangzó szavakkal dobálózom, amikor erről mesélek. Kiskamaszként megéltem, milyen tartós erőforrást lehet találni a könyvekben, ha az ember támaszra vágyik. Egy nehéz házasság végét élte a családunk, ebben léteztem gyermekként, ebből igyekeztem a gondolataim szintjén menekülni. Fogtam egy könyvet, a szemem elé tettem és hagytam, hogy beszippantson a történet: így nem láttam, ami körülvesz. Nincs meg a pontos pillanat, amikor rátalálok az olvasásra, csak maga az élmény, ami kiemel. Hosszú terápiák és a családdal való beszélgetések során tudatosítottam a könyvek valódi szerepét az életemben.

Az erőforrás pedig azóta itt van velem, él, állandó. Ezért is mesélek róla, mert tisztában vagyok vele, mennyi ember létezik most hasonló, kétségekkel teli helyzetben. Teljesen őszintén mondom: nem tudok jobbat, mint a könyv. Az olvasás számomra a mentális vészkijárat.

A vírus adta elszigetelődés miatt sok találkozás, baráti beszélgetés kimarad az életünkből. Éppen ezért talán még fontosabbak az emberi történetek, mint valaha. Ezt az igényt szolgálják ki az egyre sokasodó mozifilm minőségű sorozatok. Mi tudsz mondani annak, aki inkább ezek mellett teszi le a voksát? Milyen előnyökkel jár, ha olykor-olykor a könyvet választja helyette?

Bevallom, én nem igazán tudok filmet nézni – szoktam persze, moziba is járok − , mert annyira hozzászoktam, hogy az én fejemben pörög a színeskép. Nehezen fogadom el, ha más elképzeléseit kell néznem. Ennek ellenére a tavaszi karantén idején én is rácsúsztam a sorozatokra: minden rablós, nyomozós, lövöldözős szériát megnéztem, volt, hogy naponta három-négyet. Egyszerűen nem tudtam kiszállni belőle. Nyilván ezt szolgálja a felépítés, a dramaturgia. És utána…nagyon nehéz volt leülni olvasni. Ettől pedig igazán megijedtem.

Ráadásul Murakami Haruki könyvét forgattam, amit a folyamatos vibráló képeket követően sokszorosan lassúnak, magamat pedig türelmetlennek éreztem. Ettől egyrészt ráébredtem: tényleg nehéz helyzetben van az irodalom. Másrészt viszont megráztam magam. Alapvetően azt tudom mondani: a sorozat az igazi totális kikapcsolás. De az olvasás munka.

Sehogy máshogy nem élhetsz meg ennyi sorsot, nem kísérhetsz végig hasonló mélységekben emberi életeket. Egész más a katarzis, a végeöröm vagy meghökkenés, ha megdolgoztál érte. Ezt a fajta flowt csak az olvasás képes megadni.

Nemcsak a sorozat, de a digitális térben töltött idő sem kedvez a hagyományos irodalomnak. Te ezzel hogyan harcolsz meg a mindennapjaidban?

Május környékén írtam erről a közösségi oldalamon: kijött ugyanis egy statisztika, hogy egyre kevesebbet olvasnak a magyarok. Egy részük nem szeret, amivel nem igazán lehet mit kezdeni. Másik részük viszont azt állította: nincs idejük. Akkor végiggondoltam én is, mennyi időt töltünk a telefonnal nap mint nap. Ha csak tíz percet olvasna helyette mindenki, már előrébb lenne a világ. Nem szokásom szélsőségesen fogalmazni, de ebben a témában egyszerűen azt éreztem: nem tudom elfogadni az indokot. Én sem vagyok szent, akkoriban 5 óra körül mozgott a napi képernyőidőm. És hiába mondom, hogy a telefonomon dolgozom is, ez nagyon sok idő. Észbe kaptam, sokkal jobban figyelek. Mindig néma üzemmódban vagyok, ha könyv van a kezemben. Az olvasás nálam mára telefonmentes.

Karácsony előtt egy autentikus tárgyat álmodtál meg a követőidnek: úgy láttam, sokaknak okoz örömet a három „ottannás” ex libris pecsét (jelzés, amely a könyv hovatartozását dokumentálja). Jól érzem, hogy számodra valahol ebben formálódott meg a vigasz a veszteség iránt? Hogy a korona miatt a személyes találkozások szintjén elveszett az olvasó közösség, a pezsgő irodalmi élet?

A karantén első időszaka számomra olyan szintű kétségbeesést és sokkot jelentett, ami a kreatív energiáimat is lehúzta. Nem tudtam online eseményekben gondolkodni, sem a jövőt tervezni. A második hullám aztán hozta a feladatokat, az online Margót például, de úgy tapasztaltam: az emberek egyre kevésbé tudnak már a neten zajló kultúrprogramokra összpontosítani. Öröm az ürömben, hogy bebizonyosodott: tényleg szükség van a szemkontaktusra, az olvasók jelenlétére, a közös lélegzetvételre.

Ősz végére értem el oda, hogy éreztem: a kreatív energiák tombolnak, hosszú volt a böjtidőszak, tennem kell valamit. Végül az ex libris hozta a megoldást: ebben benne van minden, én magam, amiben hiszek, akikkel együtt gondolkodom. Vele jött az egyértelmű üzenet: együtt vagyunk régóta, szoktunk találkozni, beszélgetni és most mindnyájan nélkülözünk valami fontosat. Emellett azért praktikus okok is ihlették: máig nehezen adom kölcsön a könyveimet, pedig öröm, amikor valaki nálam lát meg valami fontosat, amit szeretne elolvasni. De ugye benne vannak az aláhúzásaim, elég sokban a dedikálás…

Olvastam, hogy szinte mindent kötetet dedikáltatsz és alapvetően rajongó típus vagy. Egyszer mesélted valahol: amikor elkezdted a Hadikban a munkát és Térey Jánost kellett felhívnod, szinte el sem hitted, hogy neki tényleg létező telefonszáma van és beszélni fogsz vele. Mára megszoktad, hogy az álom igazi valóság?

Egyrészt igen, hiszen nagy örömömre az irodalmi közeg befogadott, amiért igazán hálás vagyok. Valódi védőhálót érzek magam körül, amelyet a főnökeim, kollégáim alkotnak, akik közül sokan mára a barátaim lettek. Sőt, az idoljaim közül is azok páran. De mivel tényleg mérhetetlenül rajongólélek vagyok, ha bármelyiküknek megjelenik egy új kötete, biztosan az első sorban állok, hogy aláírassam.

Voltak persze csalódásaim: ismered a mondást, ha közel mész a rajongás tárgyához, lehullhat róla a csillámpor. Megtanultam kezelni. Akad, akinek a művészetét nagyon tisztelem és szeretem, de nem biztos, hogy a konyhámban leülnék vele egy pohár bor mellett. Nem is ez a feladatom.

Egy tanulási folyamat volt azt is felmérni, hogy bár a célom csupán az olvasásnépszerűsítés, akad, aki nem szimpatizál velem, aki soknak tart, aki örül, ha kudarc ér valamiben. Érzékenyen érintenek a hasonló dolgok, de mára rájöttem: a munkámon ez nem befolyásol. El kell engedni és arra koncentrálni, ami működik, ami van. Most például február 1-jétől újabb közös Nádas-olvasásba kezdek. Az Emlékiratok könyvével foglalkozunk nyolc-tíz héten át. Alig várom.

Azt mondják, a „jól írás” egyik alapköve a rengeteg olvasás. Azt hiszem, ez a te esetedben megkérdőjelezhetetlen. Ilyen irányú terveid nincsenek?

Á, reszketek az írástól. Nem okoz igazi örömet és úgy érzem: sohasem úgy sikerül, ahogy például el tudnám mondani. Az én terepem az élő beszélgetés. Ha már írás, akkor ebből kiindulva interjúkötetet szívesen csinálnék. Azt hiszem, abban vagyok jó, ahogy megnyílnak felém az emberek. Boldogan töltenék fél-egy évet hasonló könyv megírásával, vannak is ötleteim ezzel kapcsolatban. A szépírás viszont nem vonz. Már a TED-beszéd is egy nagyon intenzív munkát jelentett: mit, mennyit mondhatok el magamról, az életünkről, egyeztettem a családdal, a nővéremmel. Kihívás volt figyelni, hogy ne legyen hatásvadász, de mégis a lényeg se vesszen ki…Ha írnék, maximum a saját életemből érkeznének történetek, ahhoz pedig túlságosan nagy levegőt kéne vennem. Inkább elbújok a könyvek közé: az az én igazi világom.



LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This