Pálferi atya: „Az önismeret egyik legjobb alapja az önbecsülés”

Szerző: | 2017. 04. 15. |

„Az embernek két nagy tévedése van. Az egyik: hogy valóságnak tartja azt, ami nem az. A másik: hogy nem tartja valóságnak azt, ami az.” Ez, a Dalai Lámától idézett mondat különösen igaz akkor, amikor az emberi kapcsolatainkról, a konfliktusainkról, az önbecsülésükről van szó.

Az emberi kapcsolatok legtöbbször ugyanis azért siklanak félre, vagy ragadnak bele ugyanabba a két ember között cirkuláló feszültségspirálba, mert a felénk irányuló kommunikációt sajátosan értelmezzük.

Miért futjuk ugyanazokat a köröket?

„A kommunikáció tartalmát alapvetően a befogadó határozza meg.” – mondta Pálferi atya a KAPSZLI rendezvényén, ahol „A szorongástól az önbecsülésig” címmel tartott előadást.

A katolikus pap és mentálhigiénés szakember egy életszerű példán keresztül vezette le, hogy sokszor milyen torzító szűrökön engedjük át és értelmezzük a felénk irányuló (a legtöbbször egyébként teljesen ártalmatlan) mondatokat. Ezek az úgynevezett kommunikációs stílusok szoros összefüggésben vannak az önbecsülésünkkel, hiszen ezek az értelmezési módok – és az, ahogy megnyilvánulunk – sokat elárulnak arról is, hogy mekkora az önbecsülésünk – és hogy van-e nekünk „olyanunk” egyáltalán.

„Az önbecsülés az önismeret egyik legjobb alapja, egy alapvetően pozitív érzelmi viszony saját magammal.” – magyarázta a fogalom lényegét Pálferi atya, aki hozzátette: ennek hiányában a kommunikáció torzul, és ettől állandósulnak a kapcsolati konfliktusok.

Ha például elsózom a levest, és a velem szemben ülő (és adott esetben hozzám közel álló személy) megállapítja, hogy ez a leves „sós lett”, akkor arra többféle módon is reagálhatunk. Egy támadó kommunikációs stílust használó ember vélhetően támadásnak éli meg a történteket.

„Minden ilyen megnyilvánulásnak, így ennek a kommunikációs stílusnak is megvan a lélektani haszna. Mert a lélek semmit nem tesz cél nélkül” – mondta az atya. Egy ilyen helyzetben a leves készítője megtámadva érzi magát, úgy érzi, neki is támadnia kell.

Egy másik tipikus reakció – az elsózott leves példájánál maradva – ha az úgynevezett engesztelő kommunikációs stílushoz folyamodunk, vagyis megállás nélkül szabadkozunk. Ahogy arra az atya is rámutatott, a „bocshogyélek” attitűd hátterében sok esetben egy korábbi, jellemzően gyerekkorban elszenvedett abúzus (akár fizikális, akár szóbeli) húzódhat. Ennek a viselkedésnek is megvan a maga lélektani haszna, mert „amikor magamat bántom, legalább a kontroll és az irányítás nálam van”.

Nem feltétlenül tudatos szinten, de sokan nagyon hasonló okokból kifolyólag használják az elterelő kommunikációs stílust. Amikor egy nagyon is konkrét észrevételre úgy reagálunk, hogy eltereljük a témát, például az elsózott húslevesre tett megjegyzés után elkezdünk az időjárásról beszélni, akkor – mint egy pici gyerek, aki még nem akarja tudomásul venni, hogy le kell feküdni – azon vagyunk, hogy távolságot tartsunk a realitástól. Hasonló a helyzet akkor, amikor valaki mindig mindent a racionalitás, a tudás irányából közelít: ez a fajta „okoskodó” attitűd sok esetben szintén azt szolgálja, hogy valamiféle távolságot tartsunk a saját nyomasztó érzéseinktől, tehát közvetve ilyenkor is tagadjuk a realitást.

És hogy mindez hogyan függ össze az önbecsüléssel?

Ha valakinek van önbecsülése, akkor van esélye a hiteles kommunikációra és megengedi magának, hogy egy ilyen, sós leveshez hasonló helyzetet a helyén kezeljen, és anélkül, hogy ezen megsértődne, zavarba jönne, szabadkozna, nemes egyszerűséggel azt mondja, sajnálom, ez most így sikerült.

Ha valakinek van önbecsülése, akkor vélelmezhető, hogy az reális önértékeléssel párosul, mert „ha van önbecsülésem, akkor magamhoz engedhetem a realitást, anélkül, hogy többet látnék a helyzet mögé, például el tudom fogadni, hogy elsóztam a levest.”

„Az önbecsülés azt jelenti, hogy jóban vagyok magammal, biztonságban érzem magam, jól esik a tükörbe nézni, érdeklem és értékelem magam – tehát van önértékelésem” – mutatott rá az atya, aki hozzátette: ha van önértékelésem, akkor képes vagyok pozitív viszonyt fenttartani magammal és másokkal, például ki tudom fejezni a szeretetem. Márpedig a szeretet kifejezésének képessége is szoros összefüggésben van az önbecsüléssel – és ez egyaránt igaz azokra a helyzetekre, amikor fogadjuk, és amikor mások felé próbáljuk meg kimutatni az érzéseinket.

Az alacsony önbecsülés gyakori megnyilvánulási formája – például egy párkapcsolatban – a féltékenykedés. Ha nem vagyok elégedett magammal, önértékelési problémáim vannak, nincs önbecsülésem, akkor jó esély van rá, hogy az ebben a működésmódban gyökerező félelmeimet a hozzám leginkább közel álló emberekre vetítem ki.

Emellett a reális önbecsülés kialakulását sokszor a tökéletesség utáni hajsza is akadályozza, holott „az önbecsülésnek semmi köze a tökéletességhez”. Sokan esnek abba a hibába, hogy a tökéletlenségük miatt (pl. egy testi eredetű elváltozás) egyszerűen képtelenek magukra értékes emberként tekinteni, csak a rosszat, a csapásokat látják egy ilyen helyzetben.

Fontos lenne, hogy meglássuk, észrevegyük, ezek a hiányosságok nem feltétlenül jelentenek legyőzhetetlen akadályt az önbecsülés felé vezető úton. Ehhez fontos lenne, hogy elkezdjünk más szemmel nézni a testünkre, tudatosítani azokat a dolgokat, amelyeket ennek a sokszor halálra gyötört és sokat szidott testünknek köszönhetünk. Rengeteg ilyen dolog van, csak éppen ritkán kerül alkalom arra, hogy ezeket számba vegyük – ha máskor nem, az ünnepek alatt talán érdemes időt szánni erre…

„Nincs olyan köztünk, akinek legalább egy picike csücske ne lenne jó” – fogalmazott Pálferi atya.

Az önbecsülés az önismeret egyik legjobb alapja

De mit tegyünk, ha nincs önbecsülésünk? Hogyan lehet ezen változtatni? – merül fel a kérdés. „Az önbecsülés fejlesztésének egyik fontos előfeltétele, hogy legyen olyan élményünk, amelyhez vissza tudunk nyúlni, amibe bele tudunk kapaszkodni – amikor egy nehéz vagy kudarcos helyzet után saját hibáink sorolása és önostorozás helyett képesek voltunk a helyzet örömteli hozadékait és tanulságait is meglátni. Ez pedig nagyon sokszor döntés kérdése:

„dönthetek úgy, hogy haragszom istenre, vagy a világra azért, amit nem adott meg, de dönthetek úgy is, hogy abbahagyom saját magam bántalmazását és hálás vagyok azért, amit kaptam”.

Ezen a ponton Pálferi atya Nick Vujicic, a végtagok nélkül született, világhírű motivációs tréner példáját hozta fel, aki életének egy pontján úgy döntött, harag helyett az elfogadást választja és megmutatja a világnak, „bármekkorát buksz, mindig fel lehet állni. Mindenből talpra lehet állni.” Azonban ezekkel a döntésekkel kapcsolatban a legnagyobb nehézség sokszor az, hogy éppen azoknak a szavaival vagy intelmeivel ellentétesek, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Tarisznyák, amiket le kell tenni

„Mindenkinek vannak tarisznyái… Ezek legtöbbször olyan dolgokkal vannak tele, amelyeket nem kaptunk meg. Ezeket a tarisznyákat hurcoljuk magunkkal. Sokszor nehezek, lehúznak minket, hátráltatnak a haladásban. A reális énkép és a pozitív önbecsülés kialakulásának egyik előfeltétele, hogy ezeket a tarisznyákat letegyük. Újból és újból és újból. És amikor ezek a tarisznyák nincsenek már rajtunk, akkor szabadon élhetünk” – zárta az előadást Pálferi atya.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This