„Ha a túlélésért küzdünk, nem várhatjuk el, hogy szárnyaljunk” – Párhuzamos valóságok a járvány alatt

Emlékszem, amikor elkezdték bevezetni a korlátozásokat, reménykedtem abban, hogy sok helyhez hasonlóan a munkahelyemen is a távmunka lesz majd az előttünk álló időszak megoldása. Persze féltem a fertőzéstől, aminek a napi szintű tömegközlekedés és az emberekkel való kontaktus miatt még inkább ki voltam téve, de még erősebb volt bennem az az igény, hogy megállhassak. Hamar kiderült, hogy esetünkben nem megoldható, ugyanúgy be kell járnunk dolgozni, ahogy a járvány előtt. Napokig magam alatt voltam… „Hol van az én karanténom?” – tettem fel panaszosan többször is a kérdést magamnak. A fejemben ugyanis teljesen szubjektíven összekötöttem a karantént a pihenéssel.

Azóta hónapoknak tűnő hetek teltek el, és annyi minden változott közben. Azóta hálát adok azért, hogy egyáltalán van munkahelyem, ahova be tudok menni, láthatom a munkatársaimat személyesen, érnek ingerek, és megőrizhettem ezt a nagyon is fontos részét az életemnek. Azóta számtalan történetet hallottam és olvastam, különböző élethelyzetekbe kaptam betekintést, amiknek köszönhetően árnyalódott az is, hogy mennyi minden lehet a karantén. Különböző szeleteket kaptam a valóságból, amik rádöbbentettek arra, ahogy a lakásomba, úgy a saját feltételezéseimbe és világomba is be vagyok zárva.

A te karanténod nem az én karanténom

Ha viszonyítási pontok és keretek nélkül találjuk magunkat, próbálunk abba kapaszkodni, ami biztos és megtart. Nehéz érzéseink elfogadásában segíthet az, ha tudjuk: nem vagyunk velük egyedül, nem csak mi érzünk így. Az igaz, hogy a problémát önmagában nem oldja meg az, ha tudjuk, hogy  a bizonytalanság vagy a gyász jelenleg közös élményünk, de adhat egy visszaigazolást számunkra, hogy ezt érezni igenis ér.

A hasonló megéléseken kívül nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy körülményeink és élményeink alapvetően mennyire különböznek. Kezdjük azzal, hogy a karantén egy szubjektív fogalom, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt értjük és éljük meg alatta. Tényleg nem hagyom el a lakást, legfeljebb heti egyszer lemegyek a boltba? Vagy a munkába be kell járnom, de azon kívül tényleg magamra zárom az ajtót? Egy-két kijelölt baráttal találkozok azért személyesen? Vagy minden második hétvégén leutazom vidékre a családhoz? Vagy amúgy is „karanténban” élek már egy ideje, így meg se kottyan?

Szükségleteink piramisában

Hosszasan lehetne sorolni, hogy hány egyéb feltétel befolyásolja a járványhelyzettel való megküzdésünket és pszichés jóllétünket. Nem bocsátkoznék a lakás mérete, a gyermekek száma és életkora közötti összefüggések boncolgatására, ugyanis a részletek között elveszne a lényeg: a járvány a létezés különböző szintjeire és mélységeibe vitt minket.

Glenn Geher pszichológus Maslow piramisát hívta segítségül ahhoz, hogy megmutassa, a járvány megélését hogyan befolyásolja élethelyzetünk.  A piramis öt rétegből áll, amelyek az emberi szükségletek hierarchiáját fedik le:

• A piramis legalján, azaz legalapvetőbb szükségletként a fiziológiai szükségletek vannak, vagyis ami valóban szükséges az életben maradásunkhoz, mint a táplálkozás, az alvás vagy a lélegzés.
• Utána a biztonság szükséglete következik: ide tartozik a fizikai, anyagi és érzelmi biztonság, azaz amik összességében a személyes biztonság élményét adják.
• Ha az első két szint biztosított, akkor van kapacitásunk arra, hogy pszichés jóllétünkkel is foglalkozzunk. A szeretet, a valahova tartozás egy külső személy vagy csoport feltétel nélküli elfogadásának igényét jelenti.
• A piramis csúcsához közeledve az úgynevezett magasabb rendű szükségletek következnek, mint az elismerés. Ezen a szinten önértékelésünk, pozíciónk, világban elfoglalt helyünk és értékünk meghatározása és biztosítása a fő kihívás.
• A piramis csúcsán pedig az önmegvalósítás található, vagyis annak az igénye, hogy önmagunk legjobb verziójává váljunk, megtaláljuk életünk értelmét és célját, és annak mentén éljük életünket.

Láthatjuk tehát, hogy magasabb rendű szükségleteinkkel csak akkor tudunk foglalkozni, ha az alapvető feltételeink biztosítottak. Gondoljunk csak bele: ha aznapra nem tudjuk, hogy mit fogunk enni, nem ülünk le pszichológiai írásokat olvasni, hanem minden idegszálunkkal és erőnkkel azon leszünk, hogy megteremtsük a fennmaradásunkhoz szükséges feltételeket. Ha a túlélésért küzdünk, nem várhatjuk el magunktól, hogy szárnyaljunk, hanem a cél az, hogy egyáltalán talpon maradjunk.

Ha a járványhelyzet alatt az esetleges szorongás és diszkomfort ellenére, némi alkalmazkodás árán ki tudtunk alakítani egy jól működő rendszert, akkor nagy eséllyel ugyanazon a szükségleti szinten maradhattunk, mint előtte.

Viszont ha a járvány egy hirtelen mozdulattal felborította az addig megszokott mindennapjainkat, akkor több szintet is zuhanhattunk – akár egészen fentről egészen le, az alacsonyabb rendű szükségletek szintjére. A megszűnő munkahelyek, a folyamatosan fenyegető betegség, az idős családtag gondozása alapjaiban rengeti meg személyes biztonságunk élményét.

Persze lehet, hogy szívósan és erőnkön felül vesszük ezeket a nehézségeket, de fókuszunk akkor is azon marad, hogy valahogy tartsuk magunkat a bizonytalanságban, és ne zuhanjunk még mélyebbre.

Mivel valahol ugyanarról, de mégsem pontosan ugyanarról beszélünk, ezért fontos emlékeztetnünk magunkat, hogy az elmúlt időszak kulcsszavai mindannyiunk számára más és más jelentést hordoz. Lehet, hogy valakinek a karantén tényleg a feltöltődés, a lelassulás és a béke időszaka – másnak viszont a kimerültségé, a feszültségé és a reménytelenségé. Sőt! Meglehet, hogy valakinek az égadta világon semmit sem jelent, mivel legfeljebb annyiban észleli a változást, hogy nem mehet akkor boltba, amikor csak akar.

Lehetek rosszul is – és jól is?

Mivel életterünk beszűkült, ezért jelenleg még inkább rá vagyunk utalva a közösségi médiára. Bizonyos szempontból tényleg ez jelentheti az ablakot a világra: ezen keresztül tarthatjuk a kapcsolatot szeretteinkkel, teszi lehetővé munkavégzésünket, általa nyerhetünk információkat és olvashatunk különböző történeteket a nagyvilágból. A számtalan pozitív hozadékon kívül az árnyoldalaitól ebben a helyzetben sem vonatkoztathatunk el: rengeteg frusztráció, indulat és félreértés táptalaja lehet. Egy olyan alternatív univerzumot hoz létre, ahol hangsúlyosabbak a szélsőségek, a köztes szürke árnyalatok elvesznek, miközben feltételezzük, hogy amit befogadunk, az a valóság, pedig egy torzított képet kapunk.

Ha jelenleg pont nem vagyunk abban az élethelyzetben, hogy lelassuljunk és befelé forduljunk, az online jógaórák, a kovászos kenyér és a kézműveskedés olyan luxusnak tűnhetnek, amit mi most nem tudunk megengedni magunknak.

Ez alapból frusztrálhat, amit még tetézhetünk azzal, ha úgy kódoljuk magunkban, hogy ez a mi hibánk, és az, hogy ezekre nem tudunk időt és energiát szakítani, az a mi gyengeségünket és alkalmatlanságunkat bizonyítja.  Pedig nem erről van szó: nem igaz, hogy minden fejben dől el, és csak akarni kell – van, hogy körülményeink egyszerűen tényleg nem megfelelőek, az adott helyzetben és pillanatban bárhogy is akarjuk, nem tudunk rajtuk változtatni, és emiatt nem juthatunk el a vágyott állapothoz.

Ha saját helyzetünket olyanokéval hasonlítjuk össze, akik a szükségletek szintjei közül jelenleg feljebb helyezkednek el, azzal borítékoljuk magunknak az elkeseredést.

Ha a szerencsésebb oldalon vagyunk, vagyis a járványhelyzet ellenére a piramis felsőbb részében tudtunk maradni, az is járhat egyfajta bűntudattal amiatt, hogy jól érezzük magunkat. Az elején én is alig mertem beismerni magamnak – nem hogy még hangosan kimondani -, hogy hát, vírus ide, járvány oda, azért egész jól vagyok. Egyből megkérdőjeleztem magam: normális, hogy ezt érzem, érezhetek egyáltalán így ennyi gond és baj között, egy világjárvány kellős közepén? Azóta már tudom, hogy teljesen az.

Ha kimondjuk, hogy jól vagyunk, ha valóban büszkék vagyunk arra, hogy hosszas halogatás után végre belekezdtünk egy online nyelvtanfolyamba, végre találtunk egy hobbit, amiben kiélhetjük kreativitásunkat, és ezt az örömöt szeretném megosztani, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy érzéketlenek vagyunk a többiek szenvedésére és nehézségeire. Attól még, jól érzem magam, láthatom ugyanúgy mások küzdelmeit, és együttérezhetek velük.

Indulatokat inkább az úgynevezett toxikus pozitivitás jelensége válthat ki: vagyis az, amikor a saját pozitív élményeinket és állapotunkat vesszük általánosnak, kizárólag ezt tekintjük érvényesnek, és mások nehézségeit bagatellizáljuk, vagy egyenesen érvénytelenítjük. Amikor egyöntetűen azt gondoljuk, hogy ebben az időszakban csakis fejlődhetünk és épülhetünk, a problémákat valós megértés és együttérzés helyett egy-két közhellyel próbáljuk elintézni, és vakok maradunk a valóságra. Ez a szemellenzős nézet az, amivel valójában magunkra zárjuk az ajtót, és egy hamis világban rekesztjük magunkat.

Élni és élni hagyni

Ritka az olyan élményem, ahol úgy érzem, írás közben egyre több bennem a kérdés, mint a válasz. Ez is csak egy jelzés számomra, hogy még jócskán benne vagyok a folyamatban. A nagy tanulságaimat így még nem vontam le, viszont megosztanám azt a négy szót, ami jelenleg motoszkál bennem: élni és élni hagyni.

Csak gondolkodom azon, hogy az élmények és az érzések szintjén miért beszélünk még mindig úgy, hogy „kell” és „kéne”? Azon, hogy mennyire szükségünk van arra, hogy igazolást kapjunk arról, hogy nyugodtan érezhetjük azt, amit érzünk – legyen az jó, rossz vagy éppen semleges. Azon, hogy miért kérünk elnézést azért, ahogy vagyunk. Kíváncsian várom, milyen lesz az a bizonyos „új normális” – remélem érzelmileg szabadabbak, elfogadóbbak és megengedőbbek leszünk majd magunkkal és egymással. Könnyen meglehet, hogy ez csak az én utópiám része, és megmarad egy naiv ábrándnak – de belefér, jogunk van álmodozni és reménykedni is.