“Ne becsüljük túl a szikrát vagy a kémiát” – Interjú Miskei Anikóval a párkeresésről

A Valentin-naphoz mindannyiunknak van egyfajta érzelmi viszonya. Ez nem meglepő, hiszen magáról a szerelemről, a párkapcsolatokról is sok mindent gondolunk korábbi tapasztalataink nyomán. De mi a helyzet azokkal ezen az ünnepen, akik nem élnek párkapcsolatban, de szeretnének társat találni? Valentin-nap alkalmából Miskei Anikó pszichológus szakértővel arról beszélgettünk, hogy mik a párkeresés sajátosságai. Milyen hibákat követünk el keresés közben, és milyen kérdéseket érdemes feltennünk magunknak, mielőtt szívünk szerint lemondóan a kukába hajítanánk a társkereső oldalakat?

Kezdjük talán a Valentin-nappal. Ennek az ünnepnek biztosan van pszichés hatása az emberekre, mik lehetnek ezek?

A párkapcsolatban élőknek általában megvannak a saját szokásaik, hogy ünneplik vagy nem ünneplik ezt a napot. Az, akinek nincs partnerkapcsolata, de nagyon jól van az életében, azt nem fogja érdekelni ez a téma. Az, aki szeretne párkapcsolatot, akár hajtóerőt is kaphat ettől a naptól, mondjuk eltökélheti, hogy a következő Valentin-napot már nem szeretné egyedül tölteni, és hajlandó lépéseket is tenni ennek érdekében. De természetesen lehetséges az is, hogy valaki nehezen éli meg ezt az ünnepet, mert rengeteg erőfeszítést tett azért, hogy legyen párkapcsolata, mégsem sikerült, vagy esetleg éppen friss fájdalma van az előző kapcsolatából. Nincsen semmi baj, ha az ember így érez és utat enged a fájdalmának, csak az a kérdés, hogy mihez kezd utána: marad a tehetetlenségben, vagy megvizsgálja, hogy tud-e változtatni valamin?

Miskei Anikó, pszichológus

Kicsit az az élményem lett, ahogy hallgatlak, mintha a párkapcsolat találására is tekinthetnénk feladatként.

Érdekes interpretáció, és ha a feladat fogalomnál maradunk, akkor fontos hangsúlyozni a különbséget a feladat és a vágyakozás között. A feladatvégzés ugyanis aktív tevékenység, a vágyakozás pedig nem.

Sokszor, ha megkérdezem az embereket, hogy mit tesznek azért, hogy párkapcsolatban legyenek, azt válaszolják, hogy “nyitott vagyok”. Ez rendben van, de ez nem aktív cselekvés.

Munkát sem úgy keresel, hogy nyitottan ülsz otthon anélkül, hogy önéletrajzot adnál be valahova. Ugyanez a helyzet a párkapcsolattal is: nem elég, ha az ember csupán nyitott.

Vagyis azt mondod, hogy mindenképpen tenni kell azért, hogy párkapcsolatot találjunk? Nem lehetséges, hogy a Nagy Ő egyszercsak belép az életünkbe?

A húszas éveinkben ez nagyobb eséllyel előfordulhat, később azonban statisztikailag is megváltoznak az esélyek. Persze elképzelhető, hogy csodás módon megérkezik hozzánk a tökéletes társ, de ez elég ritka, és körülbelül olyan, mintha pénzkeresés címén állandóan csak lottóznánk, hiszen van rá esély, hogy megnyerjük. Én személy szerint inkább elmegyek minden nap dolgozni, mert túl nagy rizikót érzek ebben a lehetőségben. És ezt gondolom a párkeresésről is.

Mi segíthet abban, hogy aktívak legyünk a párkeresésben?

A tudatos párkeresési stratégia. Sokan nem tudják befogadni, amikor ezt mondom, mert azt mondják, hogy nem agyból akarnak párt találni maguknak. Ezt értem, de a stratégia csak annyit jelent, hogy van egy célom, amit el szeretnék érni, és ezért a célért lépéseket és erőfeszítéseket teszek. Ebben semmi szörnyűség nincsen. Sokan a lángoló szerelemre várnak, de ilyenkor mindig megkérdezem, hogy mindenáron szerelmes akarsz-e lenni vagy egy működő párkapcsolatot szeretnél – ami természetesen nem zárja ki a szerelmet.

Mik azok a sarokpontok, kérdések, amelyeket érdemes megnéznünk, amikor párt szeretnénk választani magunknak?

Az első ilyen kérdés, hogy valóban párkapcsolatban szeretnénk-e élni, tudatosan ezt választjuk-e. Azt a furcsaságot látom például a nőknél, hogy nincs kedvük randizni, de közben stabil párkapcsolatot szeretnének. Megpspórolnák azt az utat, amin el kell jutni odáig, pedig ez nem lehetséges.

Egy barátnőm, amikor lakást keresett, 43 ingatlant nézett meg, mire megtalálta azt, amit végül megvásárolt. Azt szoktam megkérdezni, hogy hajlandó vagy-e elmenni 43 rossz randira, hogy találkozz azzal, aki a párod lehet? És 90%-ban azt szokták mondani, hogy nem hajlandóak. Aki így válaszol, az nem szeretne párkapcsolatot, csak valamiféle külső vagy belső nyomás hatására vallja ezt.

És mi a helyzet az exekkel?

Az is komoly gátló tényező tud lenni, ha valaki még nem engedte el az előző párját. Vagy az előző kapcsolatban szerzett sebeket. Hajlamosak vagyunk a saját tapasztalatainkból általánosítani, de mindig azt javaslom, hogy nézzünk rá arra, hogy hány ember alapján mondjuk ki azt, hogy „a férfiak, a nők ilyenek és ilyenek”. És elképzelhető-e vajon, hogy nem minden ember olyan, mint amilyenek a korábbi párjaink voltak? Nem is beszélve arról, hogy a korábbi rossz tapasztalatok értékes iránytűk lehetnek akkor, amikor új partnert szeretnénk találni. A párválasztás is tanulási folyamat: meg kell tanulni magunkat, és azt, hogy mi működik számunkra egy párkapcsolatban.

Ahhoz, hogy erre rálásson az ember, szüksége van egy jó adag önbecsülésre is, nem?

De igen, a párválasztás során ez elengedhetetlen. Az önbecsülésünk mértéke meghatározza a párkapcsolati választásunkat. Ha kételkedem a saját értékeimben és szerethetőségemben, akkor olyan partnert fogok választani, aki ezt tükrözi vissza, illetve egy egészséges önbecsülésű ember tényleg nem fog engem partnerének választani. Egyszer egy férfi kliensem azt mesélte, hogy az tetszett meg neki a partnerében, hogy boldog akar lenni. Mert ha boldog akarsz lenni, akkor nincsenek felesleges drámák, amik arrafelé visznek, hogy ez ne valósuljon meg.

Szerinted mennyire érdemes átgondolni azt, hogy milyen partnerre vágyunk?

Nagyon fontos kérdés, hogy meg tudod-e fogalmazni, hogy kit és mit keresel. Ehhez is remek mankó az, hogy mit tapasztaltál meg eddig, mert ami tetszett, azt továbbra is szeretnéd, ami pedig nem, azt el tudod utasítani. Szoktam hallani, hogy “nem tudom, mit keresek, de ez a srác nem az”. Honnan is tudhatnád, ha nem tudod, mit keresel?

Ajánlok is ehhez egy gyakorlatot: vegyél egy papírt, és az egyik oldalára írd fel, hogy milyen párra vágysz. Elengedheted a fantáziádat, a papír elbírja, jöhetnek a külső-belső tulajdonságok. A másik oldalára pedig azt írd fel, hogy mi az, amit te bele tudsz tenni egy párkapcsolatba. Majd nézd meg, hogy melyik volt könnyű és melyik nehéz, megvan-e a balansz, vagy az egyik oldalra jóval többet írtál, mint a másikra.

Tegyük fel, hogy ránéztünk ezekre a kérdésekre, nagyjából tisztában vagyunk magunkkal és az igényeinkkel is. Hol ismerkedhetünk, és mi a meglátásod az online platformokkal kapcsolatban?

Gyakran hallom, hogy nincs hol ismerkedni, amitől elnézést, de én eldobom az agyamat. Mert hát a nagyanyáink hol ismerkedtek? A faluban. Mi pedig ennél sokkal több helyen ismerkedhetünk: a boltban, a könyvtárban, szórakozóhelyeken, kávézóban, bármelyik városban és bármelyik országban, még online is. Vagyis tényleg mindenhol. Az online párkereséssel kapcsolatban még mindig van némi fenntartás az emberekben, mert az is ciki, ha nincs párkapcsolatod, de az is, ha online ismerkedtél meg a partnereddel.

Miért gondolják az emberek, hogy ciki online ismerkedni?

Valamiért azt gondolhatják, hogy online csak gáz emberek ismerkednek. Valami baj van azzal, akinek ezt az eszközt kell alkalmaznia. És ha én is erre vetemednék, akkor magamról is azt kell gondolnom, hogy valami nincs velem rendben.

És az offline ismerkedésnél mi jelenthet akadályt?

Gyakori frázis, hogy ma már nincsenek olyan férfiak, akik leszólítanának bennünket az utcán. Nekem például az a valóságom, hogy vannak ilyen férfiak, mert engem leszólítottak.

Az a kérdés szerintem, hogy egyáltalán benne van-e a lehetőségek között, hogy leszólítsanak. Felveszem-e például a szemkontaktust az emberekkel azokon a helyeken, amerre járok? Illetve, ha odajönnek hozzám, azzal tudok-e mit kezdeni?

Ez is nagy probléma: a nők elkezdtek félni a férfiaktól. Ebben nagy szerepe van például a #meetoo-kampánynak, ami nagyon fontos dolgokat hozott a felszínre. Ugyanakkor emiatt a férfiakról a médiában nagyon sok rosszat lehet hallani. Ez pedig megnehezíti a férfiak helyzetét, mert eleve azt kell bebizonyítaniuk, hogy ők nem olyanok. Jó lenne többet hallani a nagyszerű férfi tettekről is.

Mik az előnyei és hátrányai az online és offline ismerkedésnek?

A szüleink idejében fizikailag sokkal behatároltabb volt, hogy hol ismerkedhetnek egymással az emberek, viszont ennek megvolt az az előnye, hogy ahol megfordultál, ott jó eséllyel olyan emberekkel találkoztál, akik hasonló értékrendűek voltak, mint te magad. Ma a fizikai korlátok nincsenek, online is ismerkedhetünk, ezért rengeteg emberrel találkozhatunk. Így hát ki kellene alakítanunk magunkban a képességet, hogy meghatározzuk a saját értékrendünket, és képesek legyünk felismerni a másik értékrendjét is. Ez nehezen megy még, szerintem.

Az online ismerkedés arra kiváló, hogy első benyomást szerezzünk a másikról. Én nem vagyok híve a hosszas csetelgetésnek, mert így könnyen felépül bennünk egy kép a másikról, aminek a valósághoz kevés köze lesz. Nem azzal az emberrel fogunk találkozni ugyanis, aki a fejünkben csetelés közben megszületett.

Ez a mi hibánk, vagy online azért ferdítenek magukról az emberek?

Az egyik kliensem azt mondta nekem, hogy a férfiak online sokat kamuznak, és nem is úgy vannak a dolgok, ahogyan azt előadják. Kérdeztem, hogy mi történt, és elmesélte, hogy a férfi azt állította magáról, hogy támogató a nőkkel kapcsolatban, amikor viszont neki hétvégén is dolgoznia kellett, akkor a fiú panaszkodni kezdett, mert vele szerette volna tölteni ezeket a napokat. Ekkor megkérdeztem a lányt, hogy tisztázta-e valaha a férfival, hogy számára mit jelent támogatónak lenni. Mert egyáltalán nem biztos, hogy kamuzott, az is elképzelhető, hogy a támogatás szónál más van mindkettőjük szótárában. És itt van a saját felelősségünk: tisztáztuk-e ezeket a kérdéseket vagy a saját fejünkben maradtunk?

Személyes ismerkedésnél kisebb az ilyen félreértések esélye?

Nem hiszem, és a személyes találkozás nem megkerülhető az online ismerkedés során sem. Ilyenkor inkább arra szoktam felhívni a figyelmet, hogy

ne becsüljük túl a “szikrát” vagy a “kémiát”. Ezek a szavak és érzések ugyanis általában a szexuális vonzalmat takarják, és meggyőződésem, hogy az érett párkapcsolati választás nem alapulhat csupán a szexualitáson. Ráadásul a vonzalom nemcsak rögtön tud lenni, hanem ki is tud alakulni az idő folyamán.

Egy lány például azt mesélte, hogy neki akkor érkezett meg a vonzalom a barátja iránt, amikor bevásárolni voltak együtt, és a srác a földön kúszva segített összeszedni egy néninek az elgurult konzervdobozokat. Szóval a mindennapi helyzetek is meghozhatják a vonzalmat, a szikrát.

Mennyire mesterségesek szerinted azok a helyzetek, amikor pártalálás céljából találkozunk valakivel? Tudunk ilyenkor önmagunk lenni?

Ezek az első találkozások – akár egy online beszélgetés után – arra jók, hogy megnézzük, van-e szimpátiánk egymás iránt. A további találkozások során pedig kiderítjük, mennyire passzolnak a dolgok kettőnk között. Ebbe érdemes önmagunkként belemenni, egészséges önértékeléssel, hogy valóban azokhoz a tulajdonságainkhoz mérjük a másikat, amink van.

Szerinted miért várjuk el mégis azt, hogy rögtön az első pillantásra minden klappoljon?

Talán a hollywoodi filmek sem segítenek, amikben általában rögtön nagyon nagy dolgok történnek két ember között. Pedig nem reális elvárnunk magunktól ezt a működést. Nem életszerű. Vannak dolgok, amiknek idő kell. Vannak emberek, akik lassabban melegednek be, és ez rendben van így. Nem is beszélve arról, hogy

egy randi is olyan, mint egy kapcsolat: mind a két félnek bele kell tennie az energiát, hogy az jól működjön. Nem passzív szemlélője vagyok a helyzetnek, míg a másik próbálkozik, hanem közösen próbálunk tenni azért, hogy megismerjük egymást.

Ezért is fontos az önismeret a párkeresés során? Hogy tudjam, mit tudok beletenni, és ne csak passzív résztvevője legyek a helyzeteknek?

Igen, és azért is, hogy tudjam, hogy mi az, ami az én problémám, és mi az, ami a kapcsolatban vagy a másikban nem tetszik.

Mi a véleményed a társkereső applikációkról, és arról, ahogyan ezek működnek? Nekem az a benyomásom, hogy kicsit aláássák az önbecsülést, és inkább az app használatára ösztönöznek, mintsem a társkeresést támogatnák.

Fontos megkülönböztetni az online társkeresés során az applikációkat és a webes társkeresőket. Az applikációk célja véleményem szerint is a szórakoztatás és nem a társtalálás segítése. Ezeknek a használatába nem is kell különösebben sokat invesztálni, elég letölteni őket és pár perc alatt regisztrálni tudunk. A céljuk az, hogy használd őket, vagyis olyan ingereket küldenek, amik miatt újra és újra a kezedbe akarod venni a telefonodat. Azt sugallják, hogy végtelenek a lehetőségek. Nem mondom, hogy ezeken a felületeken nem lehet társat találni, de itt még inkább szükség van arra, hogy az embernek meglegyen a saját stratégiája.

A társkereső szolgáltatás használata ugyanis ne fájdalomcsillapító legyen, hanem inkább vitamincsomag. Ne azt várd, hogy azonnal hasson, hanem azt, hogy ha minden nap beveszed, akkor hosszú távon meghozza a gyümölcsét.

Záróakkordként arra szeretnélek kérni, hogy fogalmazz meg nekem néhány olyan kérdést, amit mindenképpen érdemes feltennünk magunknak akkor, amikor társkeresésbe fogunk, legyen az online vagy személyesen!

Én minden nap megkérdezném magamtól, hogy választottam-e azt, hogy szeretnék párkapcsolatot. Mert ha igen, akkor minden nap hajlandó vagyok tenni is érte. Aztán a következő, hogy mi működik nekem egy párkapcsolatban. Tisztában vagyok-e azzal, hogy mi az, ami jólesik, amit szeretnék? Vannak-e standard-jeim, vagyis olyan dolgok, amikre biztosan nemet mondok – mondjuk, ha valaki nem független, vagy 20 percet késik az első randiról, esetleg, hogy dohányzik? Ehhez tartozik az is, hogy mik azok az értékek, amik mentén élem az életemet. Fontos, hogy azokat határozzam meg, amik szerint valóban élek is, nem pedig ideákat, amik mentén jó lenne élni. Ha ezekre rendszeresen válaszolunk magunknak, akkor eggyel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy valódi párkapcsolatot találjunk az életünkben. Tudatos hozzáállással párral lelni sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.