Így szeretünk mi? Ahogy a romantikus filmek lélektanáról beszél(get)ni érdemes

Hogy a szerelmes filmek miképpen alakítják (ha teszik) a személyiségünket és a párkapcsolati döntéseinket, az egy olyan kérdés, amire az Igazából szerelem? című podcastből nem kapunk ex cathedra választ. Ami viszont kiderül Horváth Gergely rádiós műsorvezető és Tari Annamária klinikai szakpszichológus beszélgetéseiből, hogy az álomgyár nagyon is valós lelki folyamatainkra épül, s hogy a vetített románcoknak mi vagyunk a kaszkadőrei.

A szerelem szétszálazhatatlan és nem csak érzelmi szövet(ség), szenvedély és méltóság tangója, önmagán túlra mozduló önzés, virrasztó készenlét a kölcsönösségre. Sokáig zavart, ha a pszichológia – vagy bármely más tudományág – kényszeresen racionalizálni, magyarázni próbálta, mert azt gondoltam, semmilyen tudomány nem lehet a kapcsolataink kódfejtője, a kapcsolatainkban ugyanis messze több van a tudomány által befoghatónál. József Attila olyan eleven vésetet hagyott bennem azzal a sorával, hogy „szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat”.

S aztán eljött az idő, amikor megértettem, hogy a szerelmet ahhoz, hogy igazából szerelem legyen, tanulni kell.

(Nem állítanám, hogy nem fájt kutyául.) Ehhez felbecsülhetetlen segítséget nyújt a lélektan, amely érzelmes oldalunk mellett az érzékeny pontjainkat is feltárja. Eligazít a kémiában, a két ember köztiben, meg hogy min múlik, hogy függ(eszked)ünk vagy kötődünk, hogy a szerelem fertőtleníti vagy épp elmérgesíti, ejti vagy gyógyítja a sebeket.

Segít megérteni és megbecsülni a szerelem főszereplőit: kedvesünket, önmagunkat, és persze magát a szerelmet is.

Segít tiszteletben tartani minden kapcsolat egyediségét és megismételhetetlenségét úgy, hogy megmutatja, mi a közös bennük. Fel-fellebbenti a fátylat olyan időtlen igazságról, ami egyébként ott rejtőzik a sorsaink mélyén. Jó esetben a filmekben is.

Igazából szerelem? – Szívügyek a vásznon és az éterben

Mitől függ, hogy a szerelem infantilizál vagy a felnövekedésünk egyik legjelentősebb lépcsőfokává válik? Mi működik és mi nem működik két nárcisztikus ember viszonyában? Happy end az, ha a szerelmesek nem lesznek egymáséi? A romantikus filmek nyilván nem a Bevezetés a pszichológiába című kurzusokra készülnek, de akár ott is remekül megállnák a helyüket, hiszen az iméntiekhez hasonló kérdések felvetésére és megvitatására is alkalmasak. Attól függően persze, hogy milyen filmekről van szó – a bóvli nem csak esztétikailag, de lélektanilag is a fölösleges (ha nem a káros) kategóriába tartozik –, valamint hogy kik és hogyan vitatják meg azokat.

Tari Annamária

Tari Annamária klinikai szakpszichológus és Horváth Gergely rádiós műsorvezető, a Kultúrfitnesz és a Klasszik Reggeli szerkesztője külön-külön is következetesen képviselik a valóban érvényesről és értékesről szóló méltó beszédet. Nekem legalábbis az a tapasztalatom velük kapcsolatban, hogy az általuk létrehozott alkotások vagy az általuk kiemelt tartalmak rendszerint automatikusan zárójelbe teszik a lényegtelent, a lelki-szellemi-kulturális értelemben táplálóra irányítva a figyelmet. Igaz ez a közös podcastjükre is, amely idén februárban indult, és az Igazából szerelem? – A szerelmes filmek és az életünk címet viseli. (És minden bizonnyal igaz a Rád találni – 2×33 gondolat a párkapcsolatról és a romantikaképünkről című, együtt írt könyvükre is, de azt még nem olvastam.)

A podcast első évadának első négy epizódjában (ami a cikk megjelenése óta egy újabb epizóddal is bővült! – a szerk.) négy kultikus moziról cseréltek eszmét a beszélgetőtársak: az Annie Hall, az Elfújta a szél, a Római vakáció és a Pretty woman – Micsoda nő! került górcső alá.

Mozgókép, ami megmozdít

Legendás filmek, legendás figurák – de tényleg, mi közük lehet a mi hétköznapjainkhoz? Már azon túl persze, hogy szeretjük a mozit, hogy szívesen adjuk át magunkat a kétórás (jó, az Elfújta a szél esetében három óra negyvennyolc perces) tündérmesének, és pihentetjük horzsolt-perzselt lelkünket a képzelet ölében. Vagy nem teljesen a képzeletében. Észre sem vesszük, de pillanatok alatt a saját életünkben találjuk magunkat, még ha abban – legnagyobb sajnálatunkra – viszonylag ritkán fordul is elő, hogy Gregory Peck odalép hozzánk a Városligetben.

Horváth Gergely

Amikor a katarzis átrobogott rajtunk, a pulzusunk visszarendeződött és az összes zsepink elfogyott, a filmet a „belső vásznunkon” újranézve felfedezhetjük, hogy hol „cameózott” a lelkünk, hol kaptak szerepet sorsunk ismerős képkockái a történetben. A Római vakáció befejezése kapcsán például, ahol Joe Bradley újságíró végül nem a főszerkesztőjének, hanem a megszeretett hercegnőnek adja át a fotókat és a feljegyzéseit, Tari Annamária az intimitás és a nyilvánosság határairól beszél, és ennek nyomán nagyon könnyű párhuzamot vonni a ma a közösségi médiában közzétett, a bensőségesség tiszteletét hírből sem (sőt, hírekből meg aztán végképp nem) ismerő posztok között. Ugyanennél a műnél kerül szóba, hogy a filmben látható világ békéje, természetessége megélhető, elérhető-e a mai, sokkal gyorsabb és feszítettebb életünkben,

van-e még időnk arra, hogy (meg)szeressük egymást?

Olyan lélekre- és lényegretörő témák gördülnek egymásból egymásba ebben a párbeszédben, hogy szinte lehetetlen nem bevonódni, nem megérintődni, nem magunkra ismerni percenként. A teljesség igénye nélkül hozok még néhányat. Szintén a Római vakáció mentén: hogyan érdemes beszélgetnünk a férfi és női szerepekről?

A „Bármit elérhetsz” vagy a „Nem kaphatunk meg mindent” fölismerése teszi-e méltóvá a szerelmet?

Az Annie Hall-nál: a sok geg és fanyar poén (avagy mindennapi mémjeink) között tetten érjük-e a (saját) nárcizmus(unka)t, a folyamatos fecsegés mélyén a szorongást? Az Elfújta a szél-nél: a szerelemé vagy a szeretve lenni akarásé a főszerep? Bevalljuk-e, ha a tragédiáinkba megkönnyebbülés is vegyül? Meg tudjuk-e különböztetni a gyávaságot a hűségtől, ha igen, hogyan, és ha nem, akkor meg mit értékelünk valójában? A Pretty woman-nél: létezik-e az amerikai álom, megesik-e, hogy eljön a herceg fehér lovon, és ha igen, kivel és miért pont vele esik meg? Hogyan viszonyul a nőkhöz a férfi, aki – lélektani és szimbolikus értelemben – „feldarabolta”, gyűlöli az apját? Egy bizonyos vagyoni státusz fölött tud-e még szerelem lenni a szerelem?

Igazától szerelem

A filmbéli karaktereknek például a kötődési problémái, nárcisztikus működése, a leválás vagy épp a szülőkapcsolat feldolgozása terén meglévő elakadásai számunkra is ismerősek lehetnek. Ha pedig nem azok, a filmek és a róluk való, lélektani szempontok mentén is alakuló eszmecsere tökéletes eszköz lehet a leleplezésükre (természetesen csak ha vannak).

Az Igazából szerelem? a hallgatóság nagy örömére nem válik irányított kérdésekkel történő pszichoedukációvá – persze a derült égből a mondatba csöppenő szakkifejezések nem maradnak magyarázat nélkül, amit például a perceptuális hómező esetében lelkesen üdvözöltem –, hanem megmarad minden programszerűségtől mentes, spontaneitását őrző beszélgetésnek. Ez persze abból is fakad, hogy Tari Annamária és Horváth Gergely teljes emberi mivoltukkal, tehát nem csak szaktudásukkal és műveltségükkel engedik bele magukat a társalgásba.

Minden adás az őszinte és tartós kíváncsiságot csalogatja elő a hallgatóból, aki önként teszi félre feltétel nélküli rajongását vagy megcsontosodott ellenszenvét (engem például sikerült lenyűgözni a Woody Allen-filmről szóló epizóddal is, amire eddig nem fogadtam volna nagy tételben), és nyitottabban fordul a mozi, s azon keresztül önmaga felé.

Horváth Gergely és Tari Annamária remekül működő párosa rávilágít egyrészt arra, hogy a tündérmesének bélyegzett szerelmes filmek – amelyeknek sokszor tagadhatatlan torzításaitól egyébként óva intenek a pszichológusok – néha nem csak nyomokban tartalmazzák a valóságot. Az igaz, hogy utóbbi nem biztos, hogy ott lapul, ahol keresni szeretjük.

Másrészt pedig arra, hogy ahhoz, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, a kitaláltat a valóditól talán nem is feltétlenül szükséges elkülönítve tárolni – de az igazat a hamistól mindenképpen muszáj. Ebben (is) segít ez a podcast amellett, hogy táncba hívja élményeinket, érzéseinket és értelmünket, felüdülést nyújt a beszédmódjával, és termékeny gondolatokkal termékeny gondolatokat inspirál – csak úgy, ahogy a nagy filmklasszikusok.