„Nem azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és aztán azt mondják: ‘Az én szenvedésem kevésbé jelentős.’. Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: ‘Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!’” – írja Edith Eva Eger könyve első oldalain. A Kaliforniában élő, máig pszichológusként praktizáló Edith nevéről sokaknak a róla szóló talán legismertebb történet jut elsőként eszébe: ahogy gyereklányként a Kék Duna-keringő dallamára táncol a hírhedt náci orvos, Dr. Mengele parancsára az auschwitz-i koncentrációs táborban.

Edith története azonban korántsem ért véget azzal, hogy túlélte a haláltábor borzalmait. Ahogyan ő fogalmaz, „a gyógyulás útja soha nem egyenesen halad előre” – erről a bukkanókkal, kitérőkkel, meredek lejtőkkel tűzdelt útról mesél A döntés című könyvében.

„A szenvedésben nincs hierarchia”

„Attól tartok, rossz dolgok mindenkivel megtörténhetnek. Ezen nem tudunk változtatni.

A születési anyakönyvi kivonatunkban sem írják azt, hogy az élet könnyű lesz. Csakhogy nagyon sokan vagyunk, akik benne ragadtunk egy traumában vagy fájdalomban, és ez megakadályozza, hogy a maga teljességében élhessük meg az életünket. Ezen pedig változtathatunk.”

– írja a közel 90 éves szerző, akit annak idején Kassáról deportáltak a családjával együtt. Ahogy A döntésben is felidézi, holokauszt-túlélőként gyakran az a benyomása, az emberek szinte szégyellik megosztani vele a problémáikat, hiszen úgy érzik, semmi nem tűnhet igazán nagy gondnak ahhoz a szenvedéshez mérve, amin ő keresztülment. Edith azonban úgy véli, a szenvedésben nincs hierarchia; nincs olyan, hogy valakinek a problémái nagyobbak vagy kisebbek – csakis az egyén mércéje a mérvadó.

A szenvedésről emellett tudni kell, hogy – Edith szavaival – „elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.” Itt jön képbe az a bizonyos döntés, amit mindannyiunknak módjában áll meghozni: hogy a szenvedés börtönében éljük-e az életünket, vagy szabadok leszünk.

„Nem tudod meggyógyítani azt, amit nem érzel”

„Akkor ez a könyv is csak azt mondja, hogy minden fejben dől el” – sommázta egy ismerősöm a véleményét, A döntés borítóját nézegetve. Rengetegszer találkozhattunk már ezzel a kifejezéssel, azonban nem ártana óvatosan bánni vele. Ezt hallva ugyanis joggal kérdezhetnénk: ezek szerint annyi lenne a dolgunk, hogy egyszerűen eldöntjük, mostantól semmi sem számít, mi jól fogjuk érezni magunkat? Ennyi lenne az egész, ez a kulcs, a titok, a megoldás a gyógyuláshoz – mindenből? Egy nyavalyát (már bocsánat).

Edith Eva Eger könyvének ugyan A döntés a címe, ám valójában nem egy, nagy döntésről szól, hanem nagyon sokról, kicsikről és nagyokról egyaránt – mindazokról, amiket meg kell hoznunk, amikor úgy határozunk, a feldolgozás, a gyógyulás útjára lépünk.

Ennek az útnak része az is, hogy szembenézünk azokkal a dolgokkal (mert itt bizony ritkán van egyes szám), amelyek rabságban tartanak minket, hiszen csak akkor tudjuk megtenni a következő lépést. És a következőt. És az azután következőt.

„Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot”

Ahogy korábban írtam, Edith története nem ért véget azzal, hogy túlélte Auschwitz-ot és Gunskirchent. A háborút követően is nehéz évek vártak rá, hosszú időbe telt maga az is, hogy fizikailag rendbejöjjön. A lelki felépülés azonban még a testi gyógyulás után is váratott magára: képtelen volt beszélni az átélt rémségekről, depresszió, poszttraumás stressz és emlékbetörések kínozták még évekkel azután is, hogy férjhez ment, és családjával Amerikába költözött.

„Dönthettem volna másként” – írja Edith többször is a könyvben, amikor a hallgatása éveiről esik szó. Mégis évtizedekig őrizte a titkot, hogy túlélő: Amerikában, a nyelvet nem beszélő, „zöldfülű bevándorlóként” gyárban dolgozva, majd később, háromgyermekes anyaként az egyetemi tanulmányai alatt.

„Meggyőződésünk, hogy minél gondosabban zárjuk el a múltat, annál épebbek és boldogabbak leszünk”

– mondja Edith Eva Eger, aki A döntésben a saját életútján keresztül mutatja meg, mekkorát tévedünk.

„Túlságosan is könnyű börtönt építeni a fájdalmunkból”

A múlttal való szembenézésben Edith számára a pszichológia jelentett segítséget: a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl, a logoterápia megalkotójának memoárja támogatta abban, hogy beszélni tudjon az átélt traumákról. Így indult el a hivatása felé, és képezte magát tovább a pszichoterápia és a családterápia területein.

Felépülésének folyamata azonban ezzel még nem ért véget; ahogy írja: „Saját magam elfogadása bizonyult a gyógyulásom legnehezebb részének”. Túlélése miatt érzett bűntudata tovább rombolta gyerekkora óta alacsony önértékelését, és felerősítette a perfekcionizmusát, amely minden kudarc és nehézség esetén az értéktelenség, az érdemtelenség érzését ültette el benne. Két olyan probléma ez, amivel napjainkban egyre többen szembesülünk: úgy érezzük, nem vagyunk elég jók, hogy csak a tökéletes az, ami elfogadható.

„A probléma – és a folyamatos szenvedésünk alapja – az a meggyőződésünk, hogy a kellemetlenség érzése, a hibák és a csalódásaink mind a saját értékünkről mondanak el valamit”

– írja Edith. Így válunk lényegében a saját börtönőrünkké – hogy Edith-hez hasonlóan azt mondogatjuk magunknak, nem vagyunk „elegek”. A nehézségeket, problémákat, fájdalmas múltbeli emlékeket nem tudjuk eltörölni, kiiktatni az életünkből, de nem is ez a döntés, amit meg kell hoznunk. Ahogy Edith Eva Eger írja: „Nem dönthetünk úgy, hogy eltüntetjük a sötétséget, de fényt gyújthatunk benne”. A fény, a döntés pedig az, hogy elkezdünk hinni; önmagunkban, másokban, egy szabadabb életben – és elindulunk.

A döntés – mindenkié

„Ha ma életben maradok, holnapra szabad leszek” – ez a gondolat segítette a koncentrációs táborban Edith Eva Egert napról napra a túlélésért vívott harcban. Ma sokak számára azért követendő példa, hiteles szakember, mert őszintén beszél arról, amit átélt, a tapasztalatairól és a gyógyulásáról. Számomra azonban azért is, mert megtette azt, amihez csak keveseknek van bátorságuk: ott folytatni a történetét, ahol a filmek általában a happy end után véget érnek – megmutatni azt, hogy a múlttal szembenézni, a jelenért, a jövőért felelősséget vállalni egy folyamat, egy út, ami mindig tartogathat újabb kihívásokat, és amiben nem szégyen segítséget kérni, újra és újra sem.

A Pszichoforyou több mint két éves fennállása óta rengeteg történettel találkoztunk, amelyek más-más módon, de erről az útról szólnak. Vannak, akik hozzászólásban, levélben, vannak, akik szóban, személyesen osztják meg velünk, hogyan küzdöttek meg a nehézségeikkel, hogyan indultak el önmaguk, vagy ahogy Edith fogalmaz, a szabadság felé. Nekik ajánlom ezt a könyvet: minden bátor férfinak és nőnek, aki már meghozta a döntést; és mellettük mindazoknak, akik úgy érzik, segítségre lenne szükségük az első, vagy éppen a következő lépéshez.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest