„Túlságosan is könnyű börtönt építeni a fájdalmunkból” – Edith Eva Eger A döntés című könyvét ajánljuk

Szerző: | 2017. 12. 29. |

„Nem azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és aztán azt mondják: ‘Az én szenvedésem kevésbé jelentős.’. Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: ‘Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!’” – írja Edith Eva Eger könyve első oldalain. A Kaliforniában élő, máig pszichológusként praktizáló Edith nevéről sokaknak a róla szóló talán legismertebb történet jut elsőként eszébe: ahogy gyereklányként a Kék Duna-keringő dallamára táncol a hírhedt náci orvos, Dr. Mengele parancsára az auschwitz-i koncentrációs táborban.

Edith története azonban korántsem ért véget azzal, hogy túlélte a haláltábor borzalmait. Ahogyan ő fogalmaz, „a gyógyulás útja soha nem egyenesen halad előre” – erről a bukkanókkal, kitérőkkel, meredek lejtőkkel tűzdelt útról mesél A döntés című könyvében.

„A szenvedésben nincs hierarchia”

„Attól tartok, rossz dolgok mindenkivel megtörténhetnek. Ezen nem tudunk változtatni.

A születési anyakönyvi kivonatunkban sem írják azt, hogy az élet könnyű lesz. Csakhogy nagyon sokan vagyunk, akik benne ragadtunk egy traumában vagy fájdalomban, és ez megakadályozza, hogy a maga teljességében élhessük meg az életünket. Ezen pedig változtathatunk.”

– írja a közel 90 éves szerző, akit annak idején Kassáról deportáltak a családjával együtt. Ahogy A döntésben is felidézi, holokauszt-túlélőként gyakran az a benyomása, az emberek szinte szégyellik megosztani vele a problémáikat, hiszen úgy érzik, semmi nem tűnhet igazán nagy gondnak ahhoz a szenvedéshez mérve, amin ő keresztülment. Edith azonban úgy véli, a szenvedésben nincs hierarchia; nincs olyan, hogy valakinek a problémái nagyobbak vagy kisebbek – csakis az egyén mércéje a mérvadó.

A szenvedésről emellett tudni kell, hogy – Edith szavaival – „elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.” Itt jön képbe az a bizonyos döntés, amit mindannyiunknak módjában áll meghozni: hogy a szenvedés börtönében éljük-e az életünket, vagy szabadok leszünk.

„Nem tudod meggyógyítani azt, amit nem érzel”

„Akkor ez a könyv is csak azt mondja, hogy minden fejben dől el” – sommázta egy ismerősöm a véleményét, A döntés borítóját nézegetve. Rengetegszer találkozhattunk már ezzel a kifejezéssel, azonban nem ártana óvatosan bánni vele. Ezt hallva ugyanis joggal kérdezhetnénk: ezek szerint annyi lenne a dolgunk, hogy egyszerűen eldöntjük, mostantól semmi sem számít, mi jól fogjuk érezni magunkat? Ennyi lenne az egész, ez a kulcs, a titok, a megoldás a gyógyuláshoz – mindenből? Egy nyavalyát (már bocsánat).

Edith Eva Eger könyvének ugyan A döntés a címe, ám valójában nem egy, nagy döntésről szól, hanem nagyon sokról, kicsikről és nagyokról egyaránt – mindazokról, amiket meg kell hoznunk, amikor úgy határozunk, a feldolgozás, a gyógyulás útjára lépünk.

Ennek az útnak része az is, hogy szembenézünk azokkal a dolgokkal (mert itt bizony ritkán van egyes szám), amelyek rabságban tartanak minket, hiszen csak akkor tudjuk megtenni a következő lépést. És a következőt. És az azután következőt.

„Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot”

Ahogy korábban írtam, Edith története nem ért véget azzal, hogy túlélte Auschwitz-ot és Gunskirchent. A háborút követően is nehéz évek vártak rá, hosszú időbe telt maga az is, hogy fizikailag rendbejöjjön. A lelki felépülés azonban még a testi gyógyulás után is váratott magára: képtelen volt beszélni az átélt rémségekről, depresszió, poszttraumás stressz és emlékbetörések kínozták még évekkel azután is, hogy férjhez ment, és családjával Amerikába költözött.

„Dönthettem volna másként” – írja Edith többször is a könyvben, amikor a hallgatása éveiről esik szó. Mégis évtizedekig őrizte a titkot, hogy túlélő: Amerikában, a nyelvet nem beszélő, „zöldfülű bevándorlóként” gyárban dolgozva, majd később, háromgyermekes anyaként az egyetemi tanulmányai alatt.

„Meggyőződésünk, hogy minél gondosabban zárjuk el a múltat, annál épebbek és boldogabbak leszünk”

– mondja Edith Eva Eger, aki A döntésben a saját életútján keresztül mutatja meg, mekkorát tévedünk.

„Túlságosan is könnyű börtönt építeni a fájdalmunkból”

A múlttal való szembenézésben Edith számára a pszichológia jelentett segítséget: a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl, a logoterápia megalkotójának memoárja támogatta abban, hogy beszélni tudjon az átélt traumákról. Így indult el a hivatása felé, és képezte magát tovább a pszichoterápia és a családterápia területein.

Felépülésének folyamata azonban ezzel még nem ért véget; ahogy írja: „Saját magam elfogadása bizonyult a gyógyulásom legnehezebb részének”. Túlélése miatt érzett bűntudata tovább rombolta gyerekkora óta alacsony önértékelését, és felerősítette a perfekcionizmusát, amely minden kudarc és nehézség esetén az értéktelenség, az érdemtelenség érzését ültette el benne. Két olyan probléma ez, amivel napjainkban egyre többen szembesülünk: úgy érezzük, nem vagyunk elég jók, hogy csak a tökéletes az, ami elfogadható.

„A probléma – és a folyamatos szenvedésünk alapja – az a meggyőződésünk, hogy a kellemetlenség érzése, a hibák és a csalódásaink mind a saját értékünkről mondanak el valamit”

– írja Edith. Így válunk lényegében a saját börtönőrünkké – hogy Edith-hez hasonlóan azt mondogatjuk magunknak, nem vagyunk „elegek”. A nehézségeket, problémákat, fájdalmas múltbeli emlékeket nem tudjuk eltörölni, kiiktatni az életünkből, de nem is ez a döntés, amit meg kell hoznunk. Ahogy Edith Eva Eger írja: „Nem dönthetünk úgy, hogy eltüntetjük a sötétséget, de fényt gyújthatunk benne”. A fény, a döntés pedig az, hogy elkezdünk hinni; önmagunkban, másokban, egy szabadabb életben – és elindulunk.

A döntés – mindenkié

„Ha ma életben maradok, holnapra szabad leszek” – ez a gondolat segítette a koncentrációs táborban Edith Eva Egert napról napra a túlélésért vívott harcban. Ma sokak számára azért követendő példa, hiteles szakember, mert őszintén beszél arról, amit átélt, a tapasztalatairól és a gyógyulásáról. Számomra azonban azért is, mert megtette azt, amihez csak keveseknek van bátorságuk: ott folytatni a történetét, ahol a filmek általában a happy end után véget érnek – megmutatni azt, hogy a múlttal szembenézni, a jelenért, a jövőért felelősséget vállalni egy folyamat, egy út, ami mindig tartogathat újabb kihívásokat, és amiben nem szégyen segítséget kérni, újra és újra sem.

A Pszichoforyou több mint két éves fennállása óta rengeteg történettel találkoztunk, amelyek más-más módon, de erről az útról szólnak. Vannak, akik hozzászólásban, levélben, vannak, akik szóban, személyesen osztják meg velünk, hogyan küzdöttek meg a nehézségeikkel, hogyan indultak el önmaguk, vagy ahogy Edith fogalmaz, a szabadság felé. Nekik ajánlom ezt a könyvet: minden bátor férfinak és nőnek, aki már meghozta a döntést; és mellettük mindazoknak, akik úgy érzik, segítségre lenne szükségük az első, vagy éppen a következő lépéshez.

Fotó: itt és itt




Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This