„Ez könnyű sérülés volt. A sebesültnek maradt arca” – A poszttraumás stressz zavar és a háború

Szerző: | 2019. 07. 06. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Be kell vallanom, hosszasan hezitáltam azon, hogy mennyire jó ötlet ennyire sokkoló, „a nyugalom megzavarására alkalmas” címet adni ennek a cikknek. Elvégre, ha valakinek, akkor nekünk, a Pszichoforyou szerzőinek „illene” óvnunk az olvasóink lelki világát. Végül arra jutottam, hogy ezúttal nemcsak lehet, hanem egyszerűen muszáj kivételt tennünk.

A poszttraumás stressz zavar ugyanis pont akkor válik az érintettek és a környezetük életét folyamatosan megkeserítő tényezővé, ha óvatoskodunk és úgy csinálunk, mintha a szörnyűségek, amiken a traumát átélt emberek keresztülmentek, nem, vagy nem úgy léteznének. A finomkodás ebben az esetben egész egyszerűen nem opció – ahogy nem volt opció azok számára sem, akik úgy döntöttek, hogy megtörik a csendet, és bátran beszélnek arról, amin a háborúban és az azt követő időszakban keresztülmentek.

A poszttraumás stressz zavar (PTSD) lényege ugyanis éppen az, hogy a traumán átesett személy fejében tovább pörögnek a szörnyű események, olyan „mintha az élményfeldolgozás folyamatában elakadna a lemez, az érintett nem tud továbblépni” – fogalmaz ebben a cikkben Győrffy Ágnes, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának pszichológusa.

„…azt hittem, hogy még mindig Vietnámban vagyok”

„Nem bírom ezeket a képeket kiverni a fejemből. A legváratlanabb helyzetekben törnek rám, élesen és részletesen, a legártalmatlanabb dolgok hatására – elég egy ajtó csapódása, a roston sült disznó illata. Tegnap az éjszaka első felében meglepően jól aludtam, de amikor hajnalban őrült mennydörgéssel és villámlással kitört a vihar, felébredtem és egy pillanatra azt hittem, hogy még mindig Vietnámban vagyok, a monszun közepén, őrségben. A következő támadás során biztos, hogy eltalálnak, és meg fogok halni” – olvasható Ronald J. Comer – A lélek betegségei című könyvének vonatkozó fejezetésben.

A vietnámi háborúban szolgáló Davis beszámolójából jól „kihallani” azt a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot is, amely a poszttraumás stressz zavar tüneteivel küzdő emberek életét körüllengi.

Attól ugyanis, hogy valaki elszenved egy traumatikus eseményt vagy eseménysort, még nem feltétlenül lesz PTSD-je, ahogy azt is fontos látni, hogy – bár ez a rendellenesség jellemzően a háborús események kapcsán kerül szóba – erőteljes stressznek kitett civileknél éppúgy előfordulhat.

Egy baleset, egy természeti katasztrófa vagy a bántalmazás is kiválthatja a PTSD jól körvonalazható tüneteit, amelyek a már idézett Comer-kötet definíciója szerint „a személyre, a személy családjára, barátjára közvetlen vagy közelgő veszélyt, súlyos sérülést, halálos fenyegetést jelentő eseményekre adott reakciók”.

Mik ezek a tünetek?

Az egyik jellemző tünet, hogy az érintett a traumatikus eseményt újraéli – újra és újra lepergeti magában, azt megidéző rémálmai vannak, amelyek gyakran olyan elevenek, hogy ismét a traumatikus helyzetben érzi magát.

A PTSD rémével küzdő emberek emellett jellemzően elkerülik azokat a helyzeteket, amelyek a traumatikus eseményre emlékeztetik, próbálnak szabadulni az ahhoz kapcsolódó gondolatoktól, érzésektől.

Szintén a tünetek között szerepel a „lelki némaság”, vagy más szóval „érzelmi amnézia”, amikor a traumán átesett személy elveszíti az érdeklődését a régebben szívesen végzett tevékenységek iránt, károsodik a gyengédség és a szexuális intimitás átélésére való képessége.

„A feleségem azt mondta, a tekintetem egy halálosan rettegő emberé, aki a távoli semmibe mered, és nem látja azt, ami körülötte van. (…) Rájöttem, hogy a bennem lezajló változások nagyon mélyen vannak, mélyebben, mint ahogy azt valaha is el tudtam volna képzelni”

– fogalmaz Lucas, aki szintén vietnámi veterán.

A csökkent válaszkészség mellett jellemző lehet még a felfokozott izgalmi és érzelmi állapot, a folyamatos szorongás és bűntudat érzése, a koncentrációval és az emlékezéssel kapcsolatos nehézségek, a bűntudat és az alvászavar.

A tünetek évekkel később is jelentkezhetnek

A PTSD kezelését – és ezzel együtt azt, hogy az érintettek egyáltalán eljussanak a diagnózisig – leginkább nehezítő körülmény, hogy a (kezeletlen) tünetek a traumatikus esemény után akár évekkel is jelentkezhetnek. Emiatt az érintett és a környezet nehezen találja az összefüggést, nem értik, hogy „ennyi idővel a trauma után mégis mi baja van az érintettnek, hogy nem tette még túl magát a történteken?”

Erre a kérdésre egyébként hosszú ideig a tudomány sem találta a helyes választ: a poszttraumás stressz zavar tüneteit az amerikai háborúban nemes egyszerűséggel „az otthontól való hosszas távollétnek” tulajdonították. Az első világháborúban pedig „gránátsokként” került be a köztudatba – azt feltételezték, hogy a tünetek a harctéri robbanások nyomán kialakult kisebb agyvérzések és agyrázkódások következményei, míg a második világháborúban és a koreai háborúban a tünetegyüttes „harctéri neurózis” néven futott.

„Csak a vietnámi háborúban figyeltek fel a klinikusok arra, hogy sok katona (több mint 29 százalék) pszichés problémái a háború után jelentkeznek” – olvasható a már idézett, a pszichopatológiákat összesítő Comer-könyvben.

„Nagyjából a hetvenes évek végére vált nyilvánvalóvá, hogy sok vietnámi veterán még évekkel a háború után is a korábban elhanyagolt vagy később kialakuló háborús élmények hatása alatt áll.

A bajok egyik igen markáns jele az volt, hogy a háborút megjárt másfél millió katona mintegy egynegyede került letartóztatásba a visszatérést követő két éven belül, és közel kétszázezren drogfüggővé váltak. A veteránok körében a válások száma csaknem kétszeres volt az átlag populációhoz viszonyítva, öngyilkossági arányuk pedig közel 25 százalékkal volt magasabb.

Ma már tudjuk, hogy a vietnámot megjárt nők és férfiak közel 29 százalékánál alakult ki akut vagy poszttraumás stressz zavar, 22 százalékuk pedig szórványos tünetekben szenved. A veteránok mintegy 22 százaléka mind a mai napig viseli a súlyos poszttraumás stressz következményeit, a villanófényemlékezést, az éjszakai rettegésrohamokat és rémálmokat, az állandóan visszatérő képeket és gondolatokat”.

„Vesztettünk”

És bármennyire is szeretnénk, sajnos a háború okozta gyötrelmekről és azok nyomán keletkező pszichés problémákról ma sem lehet csak múlt időben beszélni. A fent vázolt folyamatot és azt, hogy miként taszítják (napjainkban is) a háború traumatikus hatásai az érintetteket a társadalom peremére, tűpontos képet fest Nico Walker Kopasz című könyve – a már magyarul is olvasható kötet születésének körülményeiről nem is beszélve…

A szanitécként Irakba vezényelt katona 11 éves börtönbüntetése alatt vetette papírra iraki háborús emlékeit és az azt követő időszak eseményeit. Az Egyesült Államokban tavaly megjelent kötet sokkolóan nyers stílusa tökéletesen összhangban van azzal a folyamattal, ahogyan a harctérre vezényelt katonák az őket körülvevő brutalitás és traumák hatására érezni képtelen gyilkoló-gépekké változnak.

„Nem emlékszem pontosan mit csináltam, amikor ez történt. De nem voltam jelen.” (…) „lehet, hogy valóság volt, de nem volt köze hozzánk”. (…) „Ebben az állapotban már egyikünk sem tudott volna elmenni rendes társaságba; mi, akik ajtókat rúgtunk be, házakat téptünk föl, embereket lőttünk le, mind pszichopaták voltunk. És készen álltunk, hogy véget érjen. Már nem volt benne semmi érdekes. Semmi nem volt. Az időnket vesztegettük, Vesztettünk”.

Olvasható a kötetben, amelynek szerzője manírok és óvatoskodás nélkül mesél arról az útról is, ami egy kitüntetésekkel hazatérő háborús hőst a heroinfüggőség és börtön felé vezet. Sok érintett ugyanis így próbálja távol tartani magától az újból és újból felbukkanó fájdalmas emlékeket. Csakhogy a mesterségesen távol tartott fájdalommal együtt az emberi kapcsolatok, az emlékek és az érzések is eltűnnek.

„…most, hogy próbálok rá visszaemlékezni, hogy szóltak a versek, hogy szólt a dob, nem tudok visszajutni odáig. Örökre kívül maradok. Tudom milyen volt, hogy nézett ki, de nem látom. Nem volt kamerám. Nem hittem a fényképezésben. Azt hiszem, arra gondoltam, ha a hadzsik egyszer élve elfognának, nem szeretném, ha saját gépemmel filmeznék le, ahogy lefűrészelik a fejem.”

„A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem”

Valamelyest más, de nem kevésbé fájdalmas utat járt be Polcz Alaine is, akinek Asszony a fronton című, ugyancsak önéletrajzi ihletésű, a második világháború során átélt borzalmakat összegző kötete kendőzetlen őszintéséggel beszél arról, amiről az átlagember, és sajnos sokszor az érintettek inkább hallgatni szoktak.

„Az esperes nagy belső szobájában tértem magamhoz. Az üvegek kitörtek, az ablakok bedeszkázva, az ágyban nem volt semmi, csak csupasz deszkák, azon feküdtem. Az egyik orosz rajtam volt. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anya, anyuka! – kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam, csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testérzékelésem, mintha megdermedtem vagy kihűltem volna”. (…)

„És aztán egyszer, mikor már nem bírtam tovább, kinéztem a kútkáva betongyűrűjét, hogy ott verhetem szét a fejemet. Máskor egy nagy követ kerestem, amit a fejemre csapjak, hogy szétloccsantsam a koponyám. Vonat nem volt, hogy elé dobjam magam. Emelet csak a kastélyban, az is tele oroszokkal. Talán egy kötelet kellett volna keresni.”

A hallgatás nem megoldás

Ezeket a sorokat már csak olvasva is felfoghatatlan, hogy milyen elképesztően mélyek az emberetlen kegyetlenség és az azok nyomán keletkező lelki fájdalom bugyrai, ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy – a kötetek szerzőihez hasonlóan – a traumát átélt embereknek sem szabad(na) hallgatásba burkolózniuk.

Ellenkező esetben a feldolgozatlan trauma olyan lassan ható méregként munkál az érintettek életében, ami – ahogy azt Nico Walker példája is mutatja – újabb és újabb traumákhoz és tragédiákhoz vezethet, vagy ad absurdum ahhoz, hogy ők magunk váljanak egy trauma okozójává.

Azt ugyanakkor fontos látni, hogy poszttraumás stressz zavar tüneteinek kezelése nem egyenlő azzal, hogy az átélt élmény törlődik, ellenben (a pszichológus szakember segítségével történő feldolgozás) egy lehetőség arra, hogy azzal tudjunk együtt élni. Az által, hogy szembenézünk a minket ért borzalmakkal, megtanuljuk értelmezni és a helyén kezelni az azok nyomán keletkező nehéz érzéseket is.

Teljes életet élni

Ez egyúttal egy lehetőség arra is, hogy kiszabaduljunk a saját gondolatainkból, fájdalmainkból épített börtönünkből és a poszttraumás növekedés útjára lépve az életünket egy magasabb szinten folytassuk. Erre egy jó, és talán az egyik legismertebb példa Edith Eva Eger története.

A Kassáról Auschwitzba deportált Edith Eva Eger szüleit a haláltábor hírhedt orvosa, Dr. Mengele küldte a gázkamrába. A holokauszt túlélő, ma 92 éves pszichológus évtizedeken át képtelen volt szembenézni a félelmeivel. Amióta ezt megtette, azóta pszichológusként a trauma-feldolgozás a szakterülete, és most már ő segít másoknak a gyógyulásban és abban, hogy az őket ért traumákkal együtt tudjanak élni. Erről az útról, és arról, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban átélt legsötétebb traumák után is lehet teljes életet élni mesél A döntés című könyvében, amelyben többek között azt írja:

„A születési anyakönyvi kivonatunkban sem írják azt, hogy az élet könnyű lesz. Csakhogy nagyon sokan vagyunk, akik benne ragadtunk egy traumában vagy fájdalomban, és ez megakadályozza, hogy a maga teljességében élhessük meg az életünket. Ezen pedig változtathatunk” írja Edith Eva Eger, aki hozzáteszi: „Nem dönthetünk úgy, hogy eltüntetjük a sötétséget, de fényt gyújthatunk benne”. A fény, a döntés pedig az, hogy elkezdünk hinni; önmagunkban, másokban, egy szabadabb életben – és elindulunk”.

Felhasznált irodalom:

Edith Eva Eger: A döntés

Nico Walker: Kopasz

Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ronald J. Comer: A lélek betegségei

További forrás: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This