A rendrakás terápiás hatása – Gondolatok Marie Kondo és Scott Sonenshein Örömteli munka című könyve kapcsán

Marie Kondo kicsi és törékeny, ikonikus figurája akkor lopta be magát egy életre a szívembe, amikor tavaly karácsony előtt rendbe raktam a kis lakást, ahol a fiammal élek, és közben esténként azt a sorozatot néztem, amelyben Marie részről részre segít egy családnak, egy párnak vagy egy egyedülállónak rendbe tenni az otthonát. Hosszú hetekig szortíroztam, válogattam, pakoltam dobozokból ki, fiókokba be, polcokról le, szekrényből ki, tárolókba be, a KonMari-módszert alkalmazva, ami arra épül, hogy csak olyan tárgyakkal vegyük körül magunkat, amelyek örömöt szereznek nekünk. „Ha odafigyelsz az érzéseidre, meglepően világos választ kapsz. Tested sejtjei vagy túlcsordulnak az örömtől, vagy ólomsúllyal nyomnak le” – írja Marie új, Örömteli munka című, Scott Sonensheinnal közös könyvében, a szortírozás kapcsán. Vedd a kezedbe a tárgyat, és érezz. Ha örömet okoz, tartsd meg, ha nem, hálával búcsúzz el tőle.

Marie Kondo nem csupán rendrakási szakértő – életfilozófiája messze túlmutat azon, hogy szép környezetet teremtsünk az otthonunkban vagy a munkahelyünkön. Minden, amit hirdet, belső világunk rendezettségéről szól: arról, hogy kapcsolódjunk az érzéseinkhez, ismerjük fel és kommunikáljuk szükségleteinket, és önismeretet szerezve éljünk tartalmas, örömteli életet, legyen szó akár családról, akár munkáról, akár kikapcsolódásról. Nem kétlem, hogy módszere és személye azért szólított meg milliókat világszerte, mert oly sokan vágyunk harmóniára, amelynek egyik, látványos megnyilvánulási formája a tárgyi környezetünk. Marie szerint nem jelent minden rendetlenség belső káoszt, és nincs mindenkinek ugyanolyan mértékű rendre szüksége, azzal azonban érdemes tisztában lennünk, hogy milyen környezetben tudunk – az ő szavaival – „igazán szárnyalni”.

A múltból a jelenbe a rendrakáson át

Számomra valóságos lelki megtisztulást jelentett végigmenni a folyamaton az otthonomban, amit mi sem jelzett jobban, mint hogy érzelmileg nagyon megterhelő volt átrágni magam a személyes tárgyaimon. Megszámlálhatatlanul sok levél, napló, fénykép várt rám régi cipősdobozokba zárva. Az egész – eddigi – életem. Rendrakás közben a múlt szinte fojtogatóan rám telepedett. Rengeteg fájdalom került elő a gyerekkorom magányosságából, a kamaszkorom és a húszas éveim káoszából és kétségbeesettségéből, beteljesületlen szerelmekből, vágyakozásból.

„Azzal, hogy szembenézünk a birtokunkban lévő tárgyakkal, szembenézünk a múltunkkal”

– magyarázza Marie is.

Most, amikor az Örömteli munkát olvasom, torkon ragad egy mondat, ami megint csak visszarepít a gyerekkoromba, és megvilágítja a munkához való rendezetlen viszonyom egy aspektusát. „Valószínűleg én vagyok az első, aki azt mondja neked, hogy a kemény munka kifizetődik. Amikor kölyök voltam, észrevettem, hogy más szülők azzal dicsekednek, milyen okos vagy tehetséges a gyerekük. Az enyémek nem ilyenek voltak. Helyette az anyám mindenkinek azt mondogatta, milyen keményen dolgozom. Nagyszerű érzés, ha elérünk valamit, amiért keményen megdolgoztunk” – írja Marie.

Ha nem is Marie az első, akitől ezt a mondatot hallom, mégis szíven ütnek a szavai. Az én szüleim ugyanis azok a „más szülők” voltak, akik mindig az eredményeimet és a tehetségemet dicsérték. Csúnya szóval „villogtak” velem: mennyi mindent csinálok, mennyi mindenben vagyok jó. És körülbelül 14 éves koromig valóban nagyon könnyen is ment minden. Látható erőfeszítés nélkül voltam képes kimagasló teljesítményt nyújtani több területen: kitűnő tanuló voltam, zongoráztam, énekeltem kórusban, színházban, megnyertem a kerületi vers- és prózamondó versenyeket.

Aztán jött a kamaszkor, és minden megváltozott. Gimi első évében jelentkeztem az iskolai versmondó versenyre, de kiestem a második fordulóban, nem kerültem be a döntőbe. Egy világ omlott össze bennem. Levontam a következtetést: nem vagyok tehetséges. Senki nem volt, aki mellettem állt volna, és elmagyarázta volna, hogy egyetlen kudarc nem a világvége, és tehetségesnek lenni nem azt jelenti, hogy mindig minden sikerül, vagy hogy nem kell keményen dolgozni a sikerért. Nem feleltem meg többé „tehetséges gyerek” képének, és nem tudtam, hogy gyakorlással, kitartással és következetességgel kellene tennem az eredményeimért. A mai napig nehézséget jelent kiteljesedni a munkámban: olyasmit csinálni, ami örömmel tölt el, és megfelelő anyagi körülményeket teremteni általa.

Mutasd, hogyan dolgozol, megmondom, milyen volt a gyerekkorod

Marie Kondo szavai kapcsán eszembe jut, hogy a Gyereknevelés dán módra  című könyvben olvastam évekkel ezelőtt, milyen fontos, hogy bármit is csinál a gyerekünk, a folyamatot dicsérjük, ne az eredményt. Meg is keresem az idevágó részt: „…a legjelentőségteljesebb és leghasznosabb dicséretek a minőségen és nem a mennyiségen alapulnak! – írják a szerzők. (…) A befektetett erőfeszítésre koncentrálva megadjuk a gyerekeinknek a lehetőséget, hogy megértsék, hogy nem a velük született képességeik, hanem a kitartásuk számít a leginkább. Ennek köszönhetően hosszú távon az önbecsülésük is megerősödik.”

Az Örömteli munkát olvasva úgy sejtem, hogy a „rossz dicséret” valószínűleg még a legenyhébb formája a gyerekkori, negatív hatású élményeknek, amelyeket sokan gyerekként átélnek. Marie Kondo több kliensének történetét említi a könyvben:

van, akit depresszióval diagnosztizáltak, és kiégett a sok túlórától; van, aki úgy érezte, állandóan elérhetőnek kell lennie az ügyfelei számára, és a sok stressz miatt alvászavar lépett fel nála; van, aki a nyolcórás munkáján felül bevállalt számtalan önkéntes munkával és képzéssel akarta elérni, hogy okosabbnak, tehetségesebbnek vagy produktívabbnak érezze magát.

Én egész életemben két állapot között ingáztam, és váltották egymást a rövidebb-hosszabb periódusok: vagy túlvállaltam magam, és egyáltalán nem jutott időm pihenésre és kikapcsolódásra, vagy – amikor ez már nem ment, mert teljesen kimerültem – kisebb megterhelést sem voltam képes elviselni, és alig tettem azért, hogy egyről a kettőre jussak, vagy létrehozzak valamit munka terén.

Egy 2021-es munkapszichológiai tanulmány szerint azok a felnőttek, akik gyerekkorukban olyan nehézségeket tapasztaltak, mint szegénység, érzelmi elhanyagolás, a biztonságos otthon hiánya, valamely családtagjuk függősége, depressziója vagy bullying, nagyobb eséllyel égnek ki vagy tanúsítanak kontraproduktív magatartást a munkában, illetve kevésbé tudnak elköteleződni érzelmileg a munkahelyi szervezetük vagy a foglalkozásuk iránt. A Forbes egy 2023-as cikke szerint pedig  a gyerekkori traumák befolyásolják a munkakapcsolatainkat, a munkával kapcsolatos önbizalmunkat, a stresszkezelési képességünket, valamint a produktivitásunkat.

Ha gyerekkorunkban nem tanultuk meg, milyen a kemény munka és az öröm kölcsönhatása, nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy szeretnénk, vagy éppen hogy túlteljesítünk, és kiégünk. A jó hír az, hogy ezek a folyamatok nem visszafordíthatatlanok! Nemcsak klasszikus terápiás munkával, hanem rendrakással is tehetünk azért, hogy rátaláljunk a munkából fakadó flow-élményre és elhivatottságra. A KonMari-módszer önismereti út, egyfajta mindfulness gyakorlat.

Megtisztítom az asztalom, megtisztítom az elmém

Mielőtt leülök néhány jegyzettel és az aláhúzogatott Örömteli munka című könyvvel, hogy elkezdjem megírni ezt a cikket, Marie hatására megtisztítom az asztalomat. Nagyobb lépésre egyelőre nem szánom el magam a munkát illető rendrakás terén, de már ennek az apróságnak is érzem a hatását. Tanácsára, ahelyett, hogy a kanapén elfekve pötyögnék a gépen, egyenes háttal ülök le az asztalhoz, amiről mindent eltávolítok, különös tekintettel a felgyűlt papírokra és fecnikre. Csak a laptopom, a laptoptartó állványom, két könyv és a jegyzetfüzetem marad elöl.

Inspirálnak Marie történetei: „Szemtanúja voltam, hogy a rendrakás miként alakította át az ügyfeleim életének több területét. Az egyiküknek például, miközben rendet rakott a könyvei között, eszébe jutott a gyerekkori álma, és felmondott a munkahelyén, hogy saját céget alapítson. Egy vállalkozás tulajdonosa az iratait rendezve döbbent rá egy problémára, és nagy változtatásokat léptetett életbe. Egy másik ügyfelem, miután befejezte a rendrakást, rájött, hogy másmilyen életre vágyik, munkahelyet váltott, és most felannyit dolgozik. (…) A változás az előttük lévő holmik átvizsgálásának eredménye volt, és annak, hogy eldöntötték, mit tartanak meg az életükben, és mi az, amit elengednek.”

Készülök rá, hogy – a szerző javaslatára – „kreatív kihívásként” tekintve a rendrakásra, a KonMari-módszert alkalmazva átnézzem és rendszerezzem a laptopom mapparendszerét, a telefonom applikációit és kezdőképernyőjét, a papírjaimat, és különösképpen az e-mailjeimet. Marie szerint ugyanis a digitális munkafelületeink rendbe tétele ugyanolyan fontos, mint a fizikai munkaterületünk rendszerezése.

„Ha újból és újból azonosítjuk, hogy mit akarunk igazán, és mi okoz nekünk örömet, és ezek alapján döntjük el, mit teszünk, olyan pozitív nézőpontra teszünk szert, ami megerősít a döntéseinkben” – írja. Megérezhetjük, hogy ha igazán el tudunk merülni valamiben, az örömmel tölt el, és ami örömmel tölt el, abban igazán el tudunk merülni.