Hogyan hatnak a múltban kialakult sémáink a jelenünkre? – Vágyi Petrával a sématerápiás szemléletről beszélgettünk

Sémáink fogságában címmel jelent meg Vágyi Petra klinikai szakpszichológus, sématerapeuta sématerápiát és a sématerápiás gondolkodási rendszert bemutató kötete. A Jeffrey Young által kidolgozott módszer gondolatiságát a laikusok számára is érthetően bemutató kötet kapcsán a szerzővel arról is beszélgettünk, miképp korrigálhatja a másokról alkotott véleményünket, és ezáltal kapcsolatainkat is, ha ismerjük a sémák működését. A koragyermekkorban kialakuló, az érzelemvilágunkat és gondolkodásunkat mélyen érintő úgynevezett korai maladaptív, azaz alkalmazkodást nehezítő vagy gátló sémák valamennyiünkben ott vannak, igaz, korántsem egyforma mértékben. Ennek okai is szóba kerültek a beszélgetés során.

Mit nevezünk egész pontosan sémának – a sématerápia megközelítésében?

A séma gondolkodásunk tudattalan szervező elve, ami a pszichológiában már régóta ismert és használt tanuláselméleti fogalom. Nagyon sok információ és impulzus ér bennünket a mindennapjaink során folyamatosan, ezért ezek feldolgozása és tárolása terén az egyszerűsítés és csoportosítás elengedhetetlen. Ennek egyik módja az, hogy az egyszerre megjelenő, azaz jellemzően együtt előforduló részleteket, impulzusokat tömörítve, egységbe szervezve tároljuk. Az egyszerűsítés másik formája az, hogy a számunkra nagyon jelentős események, élmények legmarkánsabb részét látjuk el egy jelentéssel, és így fogjuk megjegyezni, mintegy leegyszerűsítve a sok részletet, a lényeget megragadva. A sémák tulajdonképpen ezek az egységek.

Ősidők óta alkalmazzuk ezeket a blokkokat, amelyek adaptívak olyan szempontból, hogy tanulva és értve a helyzeteket, segítenek minket az alkalmazkodásban. Ám ezek közül jó néhány – főként az emberi kapcsolatainkban megélt koragyermekkori tapasztalataink közül – csak abban a közegben, abban az időszakban, azon emberek közt érvényes – később, máshol, másokkal kapcsolódva már nem.

Éppen az okoz tehát problémát, ha mégis ezeket a blokkokat húzzuk rá az aktuális észleléseinkre?

Amikor a múltbeli helyzetben vagy kapcsolatban megélt hiányokból, negatív, fájdalmas, kellemetlen, ijesztő élményeinkből származó sémákat használjuk a jelenbeli helyzetek, önmagunk, vagy a másokkal való kapcsolódásunk értelmezése során, akkor ebből fakadóan torzítások jelennek meg mindennapjainkban. Ez rontja a saját énképünket, valamint azt, ahogyan a másik embert észleljük, így a kapcsolataink minőségét is. A Jeffrey Young által kidolgozott sématerápia és gondolkozási rendszer séma fogalma ezekre a negatív, kellemetlen élményekből kialakított egységekre fókuszál. Tizennyolc korai maladaptív sémát ír le, melyek emlékekből, érzésekből, érzetekből, gondolatokból és hiedelmekből álló egységek.

A jelenben aktiválhatják a sémáinkat bizonyos helyzetek, amiket valamilyen hasonlóság miatt ismerősnek élünk meg, és tévesen az lesz az automatikus érzékelésünk, hogy ez a mostani szituáció pont az, mint a régi.

Emiatt tudni véljük, sőt, meggyőződésünk lesz, hogy ez a hiedelmünk a valóság. Valójában pedig csupán egy korai tapasztalatot, és az abból kialakult meggyőződéseinket vetítjük rá tudattalanul az aktuális szituációra, kapcsolatunkra, ezáltal eltorzítva azt.

Észrevehetjük önmagunkon is a sémák aktiválódását?

Ha azt látjuk, hogy forgatókönyvszerűen ismétlődnek bizonyos dolgok az életünkben: amikor különböző emberek egy adott módon viszonyulnak hozzám, reakcióként bennem pedig rendszerint ugyanazok a gondolatok, érzések jelennek meg, szinte leírható mintázattal, az utalhat arra, hogy valamilyen séma aktiválódott a múltból.

Vagy van, amikor fel is ismerjük, hogy mit kellene tenni, érezni, gondolni, de nem vagyunk rá képesek. Fontos látni, hogy a Young által leírt korai maladaptív sémák legtöbbször kapcsolati helyzetben aktiválódnak, és ilyenkor úgy kezdünk működni, ahogy a gyerekkorban megélt élményeinket figyelembe véve érthető lenne, közben pedig általában nagyon erős érzelmeket élünk át, például szorongást, bűntudatot vagy félelmet.

Amikor a séma bekapcsol, teljesen igaznak éljük meg mindazt, ami bennünk sémavezérelten értelmeződik, tehát például úgy érzékelem, hogy kizárólag a másik ember teszi ezt velem, az ő viselkedése okozza, hogy ennyire rosszul érzem magam. De az is előfordulhat, hogy azt érzem, úgysem lennék képes valaminek a véghezvitelére, hiszen nem vagyok elég jó, holott a valóságban az adott helyzet csak beindította a sémát, ami ilyenkor szinte önálló életet élő folyamatot, rossz gondolatokat, érzéseket kapcsol be bennünk.

A könyvében azt írja, hogy mindenkinek vannak sémái. Ezek szerint szinte szükségszerű, hogy a felnövekedésünk során valamilyen mértékben sérülni fogunk?

Ezek a sémák koragyermekkorban, illetve serdülőkorban alakulnak ki. A forrása rendszerint olyan személy, akivel szoros vagy nagyon közeli kapcsolatban vagyunk: szülő, nagyszülő, tanár vagy edző, akik válaszolnak a mi gyermeki alapszükségleteinkre: kapcsolódnak, bátorítanak, segítenek, tanítanak, meghallgatnak, és megtanítják a világban levő szabályokat, kereteket.

Azonban egyetlen ember sem tökéletes, ezért kicsi az esély arra, hogy mindannyian mindig optimálisan reagáljanak, és úgy elégítsék ki a szükségleteinket, ahogy az a személyiségfejlődésünk szempontjából optimális lenne. Valamint nekik is lehetnek sebeik, amik miatt ugyancsak többféle elcsúszás jöhet létre. Emellett más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a környezetünkkel miképp kapcsolódunk.

Mint például?

Ilyen lehet a temperamentumunk, amihez nem biztos, hogy jól illeszkedik a szülők, nevelők temperamentuma, így korántsem biztos, hogy képesek a gyermek veleszületett temperamentumát elfogadni, ahhoz kapcsolódni, így az alapszükségleteire adott válaszuk is torzulhat. Az ilyen illeszkedési csúszások vagy különbségek folytán alakulnak ki a sémáink azon részei, melyek a mi milyenségünkről, vagyis szerethetőségünkről, jóságunkról, alkalmasságunkról, képességeinkről szóló úgynevezett maghiedelmek. Ezek alapján értékeljük majd önmagunkat, és ez lesz, ami meghatározza reakcióinkat, amikor belépünk majd bizonyos helyzetekbe, kapcsolatokba.

Tehát ezek az illeszkedési csúszások teremthetnek alapot a maladaptív sémák kialakulásához?

Igen, de más okok is lehetnek a háttérben. Az is elcsúszást okozhat, ha a szülő bizonyos verbális, úgynevezett korrekciós magyarázatokat elmulaszt olyan helyzetekben, amikor az – amúgy normális – fejlődés részét képező egocentrikus gyermeki gondolkodás miatt magunkra vonatkoztatunk valamit, holott az nem miattunk vagy általunk alakult úgy, ahogy. Amíg kicsik vagyunk, gyakran szükségünk van arra, hogy a szüleink segítsenek értelmezni a körülöttünk vagy éppen velünk történő eseményeket: most éppen mi történt, milyen összefüggéseket érdemes látni, mi kapcsolódik abból hozzánk, és mi nem. Ha ez elmarad, vagy a szülő látja valami miatt rosszul a helyzetet, akkor kialakulhat olyan következtetés a gyermekben, hogy miatta, az ő hibájából vett szerencsétlen fordulatot egy esemény vagy emberi kapcsolat, esetleg érezheti úgy, hogy ő volt rossz, és nem is szeretik – főleg ha a szülőnek is ez volt a téves helyzetértelmezése.

Vágyi Petra, klinikai szakpszichológus

Fontos látni azt is, hogy nem feltétlenül baj az, ha bizonyos mértékű elcsúszások vannak a felnövekedésünk során. Ha ezek nem nagymértékűek, akkor kimondottan a fejlődést szolgálják: frusztrációtoleranciát, alkalmazkodást, másra való nyitottságot, elfogadást tanítanak. Ha belegondolunk, az sem jó, ha soha nem mozdulunk ki a komfortzónánkból, mert akkor nem tudunk fejlődni.

Olykor szükség van rá, hogy erőfeszítést tegyünk, változtassunk, hiszen ezektől lehetünk egyre ügyesebbek, okosabbak bizonyos területeken. Komoly nehézséget, vagyis séma kialakulását az okozhat, amikor az elcsúszás vagy hiány az alapszükségletek és a gondozók, szülők által adott dolgok között olyan mértékű, amivel a gyerek már nem tud hatékonyan, vagy épp egyedül megküzdeni, ez pedig árt neki.

Ezek szerint a „megküzdés” a kulcsszó a sématerápiás gondolkodásban?

Mindenképpen. Van is rá egy külön kifejezés: a coping. Ez a szó azt a stratégiát jelzi, ahogyan reagálunk arra az állapotra, helyzetre, amivel gyermekként nem tudtunk jól megküzdeni.

Annak idején érthető módon nem voltunk képesek érett felnőttként, hatékonyan reagálni, ezért akkor ki kellett dolgoznunk egy azonnali reakciót, amivel legfeljebb tüzet tudtunk oltani. Ez azonban befolyásolhatja a cselekedeteimet felnőttként is, olyan helyzetekben, amikor a séma aktiválódik.

Láthatjuk, hogy amikor ez megtörténik, akkor eleve egy torzítás keletkezik a jelenben, ami miatt reakcióink ezen a torzításon alapulva a régi megoldásmódjainkat mozgósítják tudattalanul. Ez az egész egy automatizmus – olyan, mint egy rossz szokás, amíg nem tudatosítjuk.

Hogyan strukturálja a sématerápia a megküzdési módjainkat?

Háromféle copingot különböztetünk meg. Az első az önalávető coping, amikor alárendelődünk a másik ember akaratának. Ilyenkor általában úgy érezzük, ahhoz, hogy kapcsolatban maradhassunk, annak a feltételnek kell teljesülnie, amit a másik ember meghatároz: a lényeg, hogy ő elégedett legyen, és ne haragudjon. A második, a túlkompenzáló coping ennek az ellentéte: csak akkor érzem magam biztonságban a kapcsolatban vagy a helyzetben, ha dominálom azt vagy a másikat, vagyis úgymond „fölé törekszem”, akár olyan áron is, hogy félelmet, rossz érzéseket keltek benne. Például kontrollálom, manipulálom, esetleg lenyomom, vagy akár hibáztatom, számon kérem, támadom a másikat.

A harmadik variációban pedig elkerülő coping reakciókról beszélünk, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy vagy konkrétan, fizikailag, vagy csupán „belül”, érzelmileg kerülöm el a közelséget, vagy a helyzetet, tehát nem vonódom be, nem teszem bele magam igaziból olyankor, ha azt érzem, valami beaktiválhatná a sémáimat.

Hogyan készült el a könyv? Mi volt az, ami miatt úgy érezte, érdemes lenne egy magyar kiadású kötetben is bemutatni a sématerápiát?

Szerettem volna a sémák mellett a gondolkodásmódot is bemutatni, amit a sématerápia használ. Abban bízom, hogy a könyv olvasása segít, hogy másképp értékeljük nemcsak saját, de a körülöttünk lévők reakcióit, szavait, kivonulását is.

Úgy tapasztalom, hogy az emberek egy része nagyon reaktív, hamar támadnak, sértődnek és minősítgetnek, míg mások – éppen kerülve a konfliktusokat – mindent túlzottan elfogadnak és engedelmeskednek. Sokan viszont csak úgy tudnak ebben a közegben, vagy a rengeteg így működő ember közt megmaradni, hogy vagy egy nagyon vastag, saját belső „fal” mögé vonulnak be, vagy éppen egy saját világba, ahova nem érnek el e viselkedések érzelmi hatásai. Valami olyan feszültség van jelen manapság, ami rengeteg ember sémáit beaktiválja és beindítja automatikus copingjaikat. Ha ezekben a helyzetekben mindenki csak egy kicsi önreflexiót tudna tanúsítani, saját copingjait tudatosítani és leállítani, vagy mögé nézni a dolgoknak, azaz kérdezni azonnali reakciók helyett, akkor mindenki gyógyulhatna. Társadalmi szinten érzem fontosnak, hogy megtanuljunk máshogyan reagálni, vitázni, együtt élni, együttműködni más emberekkel, kultúrákkal, közösségekkel – önmagunkra és a másikra is figyelve.

A sématerápiás gondolkodásmód egy jóindulatú, nyitott értelmezést tanít, ami a valódi okokra kíváncsi, és ez utat mutathat sok helyzetben. Így talán egyéni szinten elkezdhetünk építeni egy békésebb világot, amelyben emberibben bánhatunk egymással és önmagunkkal is, valamint ez a módszer, mint terápiás módszer számos kutatás alapján is az egyik leghatékonyabb a pszichoterápiák közt.