Sporttal a testi-lelki egészségért gyermekkorban – Hogyan segítsünk szülőként a választásban?

A tanév kezdetén talán még nagyobb lendülettel vetik bele magukat gyerekek és szüleik, hogy sportágat válasszanak, vagy épp életükben először elkezdjenek szervezett keretek között, rendszeresen mozogni. Abban, hogy hogyan segítsünk felnőttként válogatni, meddig kell próbálkozni és mikor érdemes abbahagyni, illetve milyen más előnyökkel jár a sport az élet egyéb területein, Kiss-Nemes Veronika sportpszichológus segít eligazodni.

Fotó:itt.

A tipikusabb sportágak, mint a foci vagy a kosárlabda, amelyek mindenütt megtalálhatóak, hiszen találkozunk velük a játszótéren, vagy az iskolaudvaron is, nyilván könnyebben kerülnek a kisebbek szeme elé. A világversenyek azonban számos kevésbé ismert válfajjal is összehozzák őket, ami sokszor realitástól távoli elképzeléseket szülhet. A kedvüket azonban akkor sem kell elvenni, ha épp a műugrás, a torna vagy vitorlázás ébreszt ambíciót bennük.

„A különlegesebb sportágakba a megfelelő alapok nélkül nem lehet azonnal belevágni. A vízi sportokhoz például nyilván az úszástudás az alapvető feltétel. A gyereknek ez okozhat csalódást, de el lehet nekik magyarázni őszintén: mindenkinek bele kell fektetni ugyanazt a rengeteg energiát, hogy eljusson a látványosabb elemekig, mert az már feltételez egyfajta erős tudást.

Érdemes elvinni egy edzésre, nyílt napra, ahol maga az edző beszél neki ezekről a tényekről. A kicsik és nagyok nagy része ugyanis könnyebben elfogadja a realitást mástól, és ha ezek után is bele akar vágni, ne tartsuk vissza, bármilyen bonyolultnak tűnő, a szülőtől esetleg távol álló sportágról is van szó!” – hangsúlyozza a pszichológus. Ha pedig a gyermekünk időközben ráébred, hogy mégsem neki való az a bizonyos elfoglaltság, legyünk elégedettek azzal, amit addig elsajátított. Az úszótudás például önmagában is nagyon értékes képesség.

Ne féljünk kudarctól!

Mi a helyzet azokkal, akikről a szüleik tudják, hogy nehezebbek számukra a mozgással, labdával, egyensúllyal kapcsolatos feladatok? Kell-e őket félteni a kudarctól és inkább bele sem kezdeni a sportba, vagy éveket várni, hogy javul–e a helyzet? Természetesen nem!

Minél előbb belevágunk ugyanis, annál nagyobb a lehetőség a fejlődésre: a gyerekek többsége pedig, ha általa szeretett sportot űzhet, nem veszti el a kedvét a kisebb-nagyobb kudarcoktól sem.

Hiszen ezek az élet velejárói. „Kell a kísérletezés, a próbálkozás, és amíg ez megtörténik, addig is fejlődik a mozgáskoordináció, a szabálytartás, a másokhoz való alkalmazkodás képessége. A gyerek teljesítményorientáltsága nagyban függ a szülőtől: ha ő maga örömből mozog, vagy csak nem sugallja elvárásként egy bizonyos szint elérését, akkor a gyereket sem fogja frusztrálni, ha egy hobbi sportban nem ő a legjobb”− magyarázza a szakember.

A pszichológus hozzáteszi: 10-12 éves korig a gyerekeket elsősorban a közösségben való létezés motiválja, az összetartozás, a közös téma, érdeklődési kör megélése. „Magyarországon abból a szempontból nehéz a helyzet, hogy a legtöbb sportágban szinte azonnal elkezdődik a versenyeztetés. Pedig nagyon fontos lenne minél több hobbiként működő sportfoglalkozást elérhetővé tenni, mert aki nem életcélként tűzi ki a sportolást, az könnyen megijedhet a heti 5-6 edzéstől, vagy a rendszeres versenyzéstől.”

Lélek és test mind jól jár

Gyakran téma, hogy a mai gyerekek túlterheltek, állandó fejlesztések, foglalkozások várják őket. Mi a helyzet a sporttal? Vajon egy átlagos gyereknek mennyi az egészséges mérték? Mi az, ami még nem túl fárasztó az iskola után és a szabad játéktól sem vesz el túl sok időt?

„Igazából minden mozgás hasznos, amit szívesen csinál a gyerek, hiszen a WHO ajánlása szerint a kisiskolás korosztálynak például minimum napi 1 óra aerob (csekély erőfeszítést igénylő), illetve heti 3 óra anaerob (intenzív erőfeszítéssel járó) mozgás volna a megfelelő. Ezért kifejezetten hasznos a délutáni sport 2-3 alkalommal egy héten. Emellett sok családban legalább ezzel is csökken a képernyőidő, hiszen egyébként a monitor, kijelző előtt ülne a kiskorú” – figyelmeztet Kis-Nemes Veronika.

A pszichológus hangsúlyozza: hazánkban nagyon sok a gerincproblémával küzdő, illetve túlsúlyos gyerek, a kezeletlen gyermekkori túlsúly pedig felnőttként sokkal nehezebb feladatokat ró az emberre, mintha egész kiskorától hozzászoktatják a mozgáshoz.

„A hozzám járó hobbi- és élsportoló gyerekek alapvetően sokkal kiegyensúlyozottabbak azoknál, akik nem mozognak rendszeresen. Ennek a legfőbb titka a sport feszültségoldó hatása, amelyet már az egészen kicsik is megtapasztalnak és később akár tudatosan is használhatnak. De nemcsak fizikai, mentális előnyei is vannak a mozgásnak: az edzésre járó gyerekek sokszor hatékonyabban tanulnak, hiszen egész fiatalon magukévá teszik a jó időbeosztást, jobban koncentrálnak és motiváltabbak is” –  fejti ki a szakember. Emellett tinédzserkorban kifejezett segítség a szülőknek, hogy a szabadidejüket egészséges keretek között töltik a kamaszok. A sportoló gyerekeket kevésbé jellemzik a korai alkohol-vagy drogproblémák, valamint a szív-és érrendszeri megbetegedések.

 Mindenki másképp csinálja

Ha már belevágott a gyerek a választott sportba, a következő nagy kérdés az: mikor kell komolyan venni, ha épp nem akarja folytatni? Mi a határ, ahol a kitartásra nevelés még helyet kaphat? Illetve hol húzzuk meg a vonalat, amikor már megengedjük, hogy abbahagyja, amit saját döntésből elkezdett?

„Ebben sincs minden szülő számára közös sorvezető.

A fő, mindig utánajárni, hogy miért nincs kedve edzésre menni. Nyilván, ha egy kis nyomozás után kiderül, hogy bántják, akkor felesleges kényszeredetten, kedvetlenül, szorongva kitartani. Azonban, ha a közeg jó és szeretetteljes, valamint a gyereken érezzük, hogy csupán egy-egy rossz nap csúszik be nála, de alapvetően jól érzi magát adott sportágban, akkor lehet határidőt szabni.

Például: ezt az évet, félévet már végig kell csinálni. Ebben az esetben a gyerekek nagy része magáról kéri a folytatást a következő szezon elején”- osztja meg tapasztalatit Kiss-Nemes Veronika.

Hozzáteszi: ha öt-tíz edzés után is kitart a bizonytalanság, nyugodtan lehet sportpszichológushoz fordulni, mert sokszor kevéssé egyértelmű, de megoldható problémák állnak a háttérben. Vannak gyerekek, akik a versenyhelyzetet viselik nehezebben, mások az edzői visszajelzést veszik túl komolyan és abban kell segíteni nekik, hogy ez utóbbit a helyén kezeljék. Sokszor annyi a feladat, hogy az önbizalom erősödjön és máris jó kedvvel folytatódik a munka.

„Élsportoló gyerekek között is dolgozunk hasonló nehézségeken, és nagy részüknél találunk megoldást. Akinél mégsem, ott el kell engedni a teljesítményközpontú mozgást és az örömsportra kell váltani. Ez általában az érintettnek a könnyebb és a szülőknek a nehezebb feladat. Előfordul az is, hogy a gyerek igazi tehetség, jó versenyző, de egyszerűen abba akarja hagyni. Ilyenkor felesleges erőltetni a felnőttnek, mert később az élet más területein is visszaüthet ez a fajta kényszer. Láttam példát arra is, hogy miután a gyerek abbahagyhatta, azaz megélte: dönthet az élete felett, később visszatért a sportágához. De akkor már tudta: ez kizárólag az ő választása.”

Meghatározó az első egy év

Talán felmerülhet az érintett szülőkben, hogy viselkedés- vagy magatartászavaros gyermekekkel miképpen viszonyuljanak a sportolás lehetőségéhez. Nos, a pszichológus úgy véli, mindenképp érdemes megpróbálni a szervezett mozgást, hiszen például a hiperaktív, vagy ADHD-s tünetek esetében is jótékony hatású lehet a sport.

„Maga a keretrendszer, amelyet egy edzés jelent, hogy vannak szabályok, késleltetni, visszafogni kell az igényeket, de közben mozgással kiadható a feszültség, sokat segíthet például a dühkitöréssel küzdő gyerekeknél. Emellett a szorongó típusoknak is nagyon ajánlom a rendszeres mozgást, kifejezett gyógyír a görcsös félelemre”− fejti ki a szakember.

Abban pedig, hogy adott sport felé való lelkesedés mennyire tartós, általában nagyon meghatározó az első egy év. Ha ekkor nincs nagyobb kudarc, vagy elfordulás, a kiskamasz gyerek valószínűleg hűen kitart a felső tagozatos évek alatt.

A valódi elköteleződés azonban általában a középiskolai években méretik meg − egyébként az élsportolók esetében is. Ekkor már igazi elhivatottság kell, hogy a kortársak, a szórakozás helyett az edzés mellett döntsön a tinédzser.

„A fő, hogy első körben mindig a gyerek viszonyulását nézzük, így tudunk neki igazán segíteni. Ha az edző szerint lehetne olimpikon, de ő inkább kevesebb edzést akar, hogy mellette zongorázhasson is, akkor támogassuk benne. Ha pedig szereti a sportágát, de tehetségtelennek titulálják, akkor keressünk számára olyan közeget, ahol szívesen fogadják, és hobbiként az általa választott sportot kizárólag örömből is űzheti. Emellett arra is látok példát, amikor a szorgalom utoléri a tehetséget. Ezért sem érdemes első szóra feladni, ha megvan a kellő lendület” − foglalja össze Kiss-Nemes Veronika.