„Én nem bírom megadni neked, amivel az élet tartozik” – Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című könyvét olvastuk

Szerző: | 2020. 12. 17. |

Bár a témája kissé megosztó, nagyon kedves számomra Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című könyve. A tőle megszokott módon az írónő ebben a művében is drámai mélységeket ragadott meg a lélek útvesztőin, ezúttal ráadásul egy különösen érzékeny kérdésben: mekkora áldozattal tartozunk a szüleinknek?

Meddig vállalhatjuk a felelősséget boldogságukért, egyáltalán: dolgunk-e ennek terhét vinni? Olyan kérdésekre is láthatatlan választ adnak a könyv sorai, mint a szeretet helyes rendje szülő és gyermeke között. Vajon igazi szeretet-e az, amikor kivetített önmagunkat jutalmazzuk a csemetéinkben, és saját személyiségünk lenyomatait próbáljuk rájuk erőltetni? És ha igen, meddig mehet így, és mikortól fosztja meg ez a következő generációt attól a lehetőségtől, hogy saját jellemét megértse, kibonthassa?

„Ez nem otthon, ez a lakás, hanem porond, ahol idomítók rikoltoznak, és vadak lihegnek”

A Mózes egy, huszonkettő főszereplői olyan családok gyermekei, ahol nem kapják meg azt az értő odafordulást, melytől jogosan azt érezhetnék, a szüleik saját magukért kíváncsiak rájuk; tehát fontosak.

Az évek óta tartó mellőzöttség mellé bűntudatkeltés is társul. A történet szereplői rendszeresen átélik azt a gyakori szülői játszmát, melyben a szülők saját sorsukat hasonlítgatják a gyermekeikéhez. Átélik és megértik ennek burkolt célját, a fölényérzet elnyerését: „Te nem tudhatsz semmit az életről, mert nem szenvedtél még annyit, mint én.” A folyamatos mellőzöttség, hálátlanságérzet-keltés, hibáztatás szálai az évek során egyre erőteljesebb haraggá forrják ki magukat.

Hiszen dühítő egy olyan életet élni, amely nem lehet igazán a miénk. Ahol a szülőknek tetsző szerepet kell játszani a szeretetért, mert elutasításra találna az egyéniség, egyediség kinyilatkoztatása, ott nem lehet egyensúlyt remélni.

„Mióta megvagyunk, hálátlanok, szeretetlenek, meg nem értők voltunk a szemükben, akik visszaéltünk jóságukkal, mióta világra jöttünk, nem állhattunk meg előttük soha, hacsak nem hazudtunk. Ha Hugi vagy én hajlandók voltunk átváltozni azzá, aki valaha apa vagy anya volt, akiket rendkívül könnyű volt rekonstruálni, hiszen folyton önmagukról beszéltek, akkor volt zsebpénz, és ajándék és szeretet, megpusziltak, dicsértek és mutogattak minket. Ám abban a pillanatban, mihelyt önmagunk mertünk lenni, vége lett mindennek. Mintha nem a testükből szakadtunk volna ki, úgy álltak velünk szemben, mint két gonosz idegennel.”

A valódi szeretet nem a képről szól, amit a másik látni akar. A hibáinkkal, eltéréseinkkel együtt fogad el. Ezt azonban nem kapták meg a regény főszereplői.

„Mindennap máglyát rak, rálép, ha nincs aki alágyújtson, maga gyújtja meg maga alatt”

A regény cselekménye Budapesten játszódik, feltételezhetően a hetvenes évek elején, fő helyszíne pedig egy gangos lépcsőház, ahol öt fiatal élete fonódik össze, egy baráti szövetségben.

Két testvérpár és egy félárva, egyke fiú sorsa ér össze, mert valami nagyon hasonlón mennek keresztül szüleikkel való kapcsolatukban. Úgy tűnik, hogy nem látják igazán őket, és óriási nyomásként nehezednek rájuk a szülők beteljesületlen ábrándjai. Minden a múlt, az ő régi sérelmeik és jelenlegi igényeik körül forog. A gyerekek pedig sosem lehetnek elegendőek, hogy betöltsék az elszalasztott álmok, a beteljesületlen fiatalság, a meghiúsult remény keltette űrt. Azonban megkapják ennek nyomását otthon, mint egy láthatatlan hurkot a nyakuk körül: ennek teljesítése lenne az ár a boldogságukért.

Csakhogy nincs az a példás magaviselet, amivel helyre lehetne hozni egy gyereknek azt, ami a szülei életében megoldatlanság, mélyebb hiány maradt.

Sokszor emlegetem, hogy a gyerek számára a szülő a legfontosabb, a biztonság referenciáját adó személy; természetes, hogy mindent meg akar tenni a szeretetéért, elfogadásáért, őérte. Mert fontos számára. De meddig mehetünk el ebben, és mekkora szolgálattal tartozunk? Meddig vagyunk felelősek a boldogulásukért, és mi az az ár, ami nem sok, hogy ezt megadhassuk számukra?

A saját lényünk, sorsunk kibontakoztatásának gátlása mindenképpen az.

„Elvárnák, hogy egész nap őket magasztaljuk valamiért, és mindent úgy alakítsunk, ahogy nekik jó. Nem viselik el, csak az egészen kis gyerekeket, azoknak még gügyögnek is, azokhoz jók, mert azoknak még nincs önálló akaratuk, és nem tudnak a világról semmit.”

„Én nem bírom megadni neked, amivel az élet tartozik”

Szabó Magda ehhez fogható, mély töltettel és indulatokkal írt sorai húsba vájóak, teljesen átadják a szereplők dilemmáit. Egyes szám első személyben írt monológokkal, minden karakter gondolataiban elidőz és megosztja velünk, pillanatnyi bepillantást adva abba, hogy ki, miért cselekedhetett úgy, ahogy.

A történet indulásakor egy igazi botránynak számító családi krízisbe csöppenünk, melyet meglepő módon teljes nyugalommal kezel Ádám és Hugi, a főszereplő testvérpár. Hogy ennek mi áll a hátterében, az apránként kibontakozik.

A regény fiatal főhősei korábban mind elindulnak azon az úton, hogy kárpótolják szüleiket csupa olyan nehézségért, amiről ők maguk nem tehetnek. Ez azonban kudarcra ítélt vállalkozás.

Pszichológus szemmel is megerősíthetem, hogy egy gyerek sosem gyógyíthatja be a szülei korábbi életében keletkezett sebet. Nem feladata megmenteni őt; sőt, ilyenkor valamilyen szinten helyet cserél vele, átveszi tőle a szerepkörét. Ő akarja megadni azt a biztonságot és elfogadást, amit a másik fél részéről nem kap meg.

Azonban ez az út veszélyes vállalkozás, mert elveszíthetjük közben önmagunkat. Ha a szülők élete és nehézségei, emlékei és elméletei köré fonódik a saját világunk is, idővel nehéz lesz különválasztani saját céljainkat az ő elvárásaiktól.

„Mit tudok én magamról? Milyen vagyok én? Fogalmam sincs mit érek, vagy milyen vagyok, mert nem mondta meg senki. Tudom melyik tárgyat hányasra értettem az iskolában, vagy hogy ügyes a kezem műhelygyakorlaton, olyasmit tudok magamról, ami számokkal minősíthető, magatartás jó, orosz közepes, matek elégséges. De nekem mindig csak a hibáimat fogalmazták meg, hát csak azokat ismerem, csak azt, ami hiányzik belőlem.”

Nagyon erős és igaz sorok, melyek sok életről és sorsról szólhatnának. Olyan szülők árnyékában töltött sorsokról, akik a jó tulajdonságokat természetesnek vették, és nem tették szóvá; a hiányokat kihangosították, és csak saját vonásaikat erősítették meg a gyerekeikben. Ahogy ezeket írom, több élettörténet szomorú foszlányai jutnak eszembe a terápiás ülésekről.

„Mi azt akartuk, hogy legyen egy sziget, ahol nincsenek emlékek, se jók, se rosszak, nincs semmi más, csak mi”

Mi lehet a szabadulás útja? Erről szól maga a regény. Egy családi dráma széthulló mozaikja kerülnek szépen apránként helyükre, a főszereplők gondolatainak belső monológja mentén. A késő kamaszkor legfontosabb krízise, a „ki vagyok én?”, és a fiatal felnőttkor dilemmája, a „hová tartozom?” egyszerre keres megoldást öt sorsban. Meg lehet-e találni a saját utat egy korlátozó jelenben, vagy eljöhet az a pont, amikor saját ösvények taposásába kell kezdenünk? Mi történik akkor, amikor a megfelelésnél fontosabbá válik az önállóság reménye?

Az egyik legerősebb, legfelkavaróbb könyv, amit valaha olvastam, mégis letehetetlen, és katarzishozó. Többször ismertem rá karaktereiben pácienseim hasonló vonásaira, dilemmáira és elakadásaira, és ajánlottam jó szívvel, a terápia kiegészítésekért ezt a könyvet. Nem is véletlenül. Feloldozó, felelősséget mérlegelő párhuzamai elképesztően erősek. Szabó Magda megelőzte korát ezzel az írással, illetve a kérdésekkel, melyeket megfogalmaz, s amik napjainkban is nagyon aktuálisak.

Fotó: itt



LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This