Advertisement

Széljárás és fénytörés nemzedékeken át – avagy mit adhat a léleknek Harminc év napsütés?

Bár Grecsó Krisztián nevét manapság Vera miatt olvassuk a legtöbbet, most úgy gondoltam, egy régebbi könyvéhez nyúlok vissza, amikor lélekerősítő és-melengető olvasmányokat ajánlunk. Ez a novellás kötet fontos helyet foglal el a belső polcomon: ahol őrzöm az emlékeim, a gyerekkorom, ahol dédelgetem a terveim, az identitásom. Számomra ugyanis a Harminc év napsütés egy ember puzzleja, akinek az alakja szépen lassan épül fel. És nem biztos, hogy a jobb szeme után, mindjárt a balt kínálja a kirakós doboz. Lehet, hogy a lába előbb kerül elő. De ettől jó! Mert a valóság épp így működik. És ha kész is van a test, a lélek, meg az arc; ami mögötte bújik, az ősök története: láthatatlan. Mégis mindenben benne él.

Könyvet talán még filmnél is nehezebb ajánlani, hiszen nemcsak mást érzünk a tapasztalása közben, de még látni sem biztos, hogy ugyanazt látjuk a szemünk előtt. Mégis talán éppen ezért húz a szívem valamivel jobban a lapok felé: mert ettől még személyesebb az egész. A kép mesél, a betű súg a füledbe. Amit mond, tényleg csak a tiéd. Mivel az olvasatunk úgyis egyedi, úgy döntöttem, inkább néhány kiemelt mondatban összefoglalom, miért éppen most kezdjetek bele Grecsó Krisztián 2017-es kötetébe. Szerintem van pár jó érvem. Lássuk!

1.Mert egy karantén utáni nyár maga a novella műfaja

Míg a hosszú téli esték a nagy regényeknek kedveznek, a röpke nyári délutánok a rövid történeteknek. Pláne karanténidők után, amikor mindenki szabadul kifele, ahogyan csak tud. Talán kevesen kuckóztok most be többkötetes klasszikusokkal az öletekben. Szóval, ha mégis regényélményre vágysz, de az idő kevés: a novelláskötet a legjobb választás.

 A Harminc év napsütés pedig az érzések esszenciáját tekintve is igazán aktuális: épp az a keserédes derű mocorog benne, ami most a leginkább mozgatja a létezésünk. Hogy szabadok is vagyunk, meg nem is. Tudjuk is mit tegyünk, meg nem is. Szeretjük is nagyon a világot, meg nagyon nem is.

Óvatos duhaj ez a könyv. Ahogy most az egész életünk.

2. Mert az őszinteség az egyetlen utunk az önismerethez

Grecsó Krisztián írói mivolta pedig az egyik legjobb példa erre. Mert hiába nem tudhatja soha az olvasó, mi fikció és mi nem egy irodalmi műből: az igazság-és hitelességértéke akkor is egyértelmű. Grecsónak nemcsak a stílusát és a mondanivalóját kedvelem kifejezetten, de azt nagyon emberi hangot is, amellyel minden könyvében találkozom. Ahogy egy a sokunk közül, de közben mégsem, hiszen helyettünk is beszél. Le meri írni, ki meri mondani a tapasztalásaink. Szépet és kínosat egyaránt.

A Harminc év napsütésben pedig nemcsak az önismeretet megjárt őszinte férfi, de az ártatlanul valósat mondó gyerek, a cikinek tűnő részletekkel naivan szembesülő kamasz, meg az útkeresésben az igazat olykor megtagadó ifjú is szembejön velünk. Érdemes belenézni a szemükbe és megkeresni a saját tükörképeinket. Aztán meg emlékezni! Adott élethelyzetben ugyanis visszatérni egy-egy aktuális novellához olyan, mint lemerült aksi mellé egyszerre töltőt meg konnektort találni.

3. Mert meglepő, hogy a katarzist rögtön az első fejezet adja

Az a bizonyos szilvalekvár, amelynek történetével a novellafűzér kezdődik: a létünk igazsága. Mindjárt a legelején. Végülis: miért ne? Tessék! Azonnal előttünk a lényeg, az origó, az alapvetés: ezután aztán tudjuk, mihez viszonyítsunk. Minden ennek függvényében mozog és kap helyet ezentúl a könyvben és az olvasó fejében egyaránt. „Össze kéne szedni” – mondja Márton nagypapa a szilvára, amikor hazatér négy év után a Don-kanyarból, és ami ezután következik, az számomra a legszebb néhány sor, amelyet valaha olvastam.

Végül aztán könnyen megbocsájtom (és remélem ti is) az írónak a gyomrost, amelyet azonnal a legelején bevisz. Főleg, mert úgy csűri-csavarja, hogy a katarzis után továbblépve sem marad hiányérzetem. Mondtam már, a puzzleember ebben a könyvben nem sorban rakódik ki! Ennek hála pedig, mi már most tudjuk a legelején, amit ő majd csak felnőttként sejt meg. Hogy mitől legendás az a szilvalekvár. S hogy mi adja az élet igazi ízét.

4. Mert mindannyiunkat meghatároz a saját gyerekkorunk

Nem tudom tősgyökeres nagyvárosiként, milyen emlékeket ébreszthet a Harminc év napsütés által megrajzolt gyerekkor, de biztos vagyok benne, hogy valami azonosulás még így is feldereng. Ha más nem egy messzi rokon, egy messzi nyár. A paraszti gyökerek miatt számomra teljesen ismerős a terep, amely megjelenik: pontosan így zajlott az élet a nagyszüleimnél. Ismerem az illatokat, a szavakat, a tájat, még ha az ország teljesen másik felén is tapasztaltam meg általuk a falusi létet. Igazi proust-i nosztalgia nekem ezért Grecsó-világa, és ezekben a rövid novellákban jólesik pillanatokra bár, de igazán mélyen a múltamba bújni.

Nyilván egész más gyerekszemmel látni a létezést: éppen azt kedvelem igazán ebben a beszédmódban, hogy a gyermeki látásmód festi elém a képet, de valahol végig ott bújik mögötte már a felnőtt tudása. Bizonyára úgyis sokat ad a kötet, ha egy teljesen más nagypapa, dédi idéződik fel benned, miközben olvasol, és másfelé visz a saját gyerekkorod. Nekem kicsit erősebb a nyomás a gyomrom körül, amikor a bácsiról olvasok, aki hosszan nevelgeti, eteti az állatait, hogy aztán a disznóvágáson a kert végében sirassa a levágott malacát. Mert én őt/őket ismertem. És láttam a könnyeik.

5. Mert nem elég megtapasztalni: fel is kell vállalni önmagunk

A nagypapa harminc éven át írja az esőt, a napsütést, a fagyokat, és ezzel a Csendes kalendáriummal valami végtelen bölcsességet árul el az életről. Hol a helye a résznek a nagy egészben. A kötetben kibontakozó én pedig közben olyan úton halad, amely nemcsak az idő, de a fény viselkedésének tükrében is leírható.

„A fénytörés egy optikai jelenség. Ha a fény két eltérő optikai sűrűségű közeg határára érkezik, akkor egy része visszaverődik, másik része pedig belép az új közegbe. Az új közegben haladó fénysugár általában megtörik.” A faluból a városba jönni nem kis változás. Daru személye ír le legtöbbet ebből a furcsaságból. Egy része mindig visszanéz a múltra, egy része tudja, újra kell határoznia magát. Ő pedig a velejáró vívódások és törések után végül meg is teszi.

Segítenek ebben az édesapjából önkéntelenül kiszakadó vallomások („itt látják rajtunk, hogy parasztok vagyunk”), aki nem többre, csak másra volt hivatott. De a beteljesítéshez nem lehet a múlt elől menekülni − üzeni a kötet. Az önmeghatározás része a családod megismerése, az őseid története (igazi transzgenerációs elmélet irodalomba csomagolva). És ha már Juszti mama lekvárja sokat elmondott az életről, miért ne az ő „kazal mellett születésének” vallomása adja az utolsó lendületet, hogy ne csak megismerjük, de fel is vállaljuk a magunk történetét. Meg persze a sorsát nem beteljesítő apa képe, aki azért végül maga is játékba tudja oldani a szégyent, amelyet nem kellene éreznie. Szerencsére a fia már nem is teszi.

Na jó, kicsit füllentettem. Nem is csak az elején jön el a katarzis. Szóval, olvassátok!



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This